Már lassultan folysz partjaid között,

Lelkem, te nemrég rohanó patak!

Szeszélyes felhők lengő, bomlatag

Gomolyait nyugodtan tükrözöd.

Ma már mögötted szirtek, szakadék,

Melyek közt sodrod utat zugva tört.

Simán suhansz; előtted sik a völgy,

S az ég fölötted mély, mint soha még.

Már nem patak, de hömpölygő folyam,

Mély, s széles ár vagy, melyet egyhamar

Belehullt galy, bogár fel nem zavar.

Tenger felé csak lejtesz komolyan.

Mert nem magad vagy többé már a cél!

Az örök tenger végtelenje hi:

Hullámaival egyberengeni,

S felzengeni, ha rajtuk szél zenél.

Pár hét-e még, vagy néhány perc talán?

(Olykor hallod, hogy harsog és dalol.)

Csak lassan, – ugysincs messze már, a hol,

– Egy fordulón túl, – vár az óczeán – –