– Vándor, ki vagy, ki búddal erre jársz?

E kérdés kondult, ködből, reszketőn,

Fülembe nemrég otthon, a mezőn,

Hogy ott bolyongtam, s vetkezett a hárs.

– Hogy ki vagyok, s mit akarok, feleltem,

Nem is tudom, – csalt a falusi nyár.

De megkéshettem: köd tolong a kertben,

Tarlókról felém füst és pernye száll.

A nyári bálnak vége, vége, látom.

A földön csak lim-lomja hedereg.

A hang nagy-messze zeng el a határon,

A berket dér s szél gyéritette meg.

Falum felett is, amig jöttem: álmok

Rég ittfelejtett fénypalástja lebbent,

De itthon már csak üszkös romja rettent

Álmaimnak, – faláról köny szivárog.

– S nem láttad-e, harsant a felelet,

Ki őszre jösz, hogy a mig elbolyongtál,

Hogy hervadt ősszé nemcsak egy, de sok nyár

S egész falud, hogy megöregedett?!

Találkoztál bús, fáradt férfiakkal –

S meg nem ismerted cimboráidat.

S jött sok anyóka, szikkadt, mint a tar-galy,

A hátuk görbedt, gond és kor miatt.

Ezek nevettek nemrég, mint menyecskék –

S te mégis itt most nyaradat keresnéd?

Te balga, értsd meg, órád már ütött.

Hogy megalázkodj – –

És a köd mögött

Ekkor valóban óra vert, s bolondul

Amennyi évem: épp harminchatot

(Háromszor tizenkettőt) kongatott.

S egyszerre láttam, minden halni indul,

Szél jött s a fákról minden diszt levert;

Megtépve, dultan nyöszörgött a kert.

Kuvik kiáltott, varjuraj koválygott

A mező felett: jaj töltötte be

A levegőt s a gödrök és az árkok

Vizéből vér vált, büzölgő epe.

Veszett ebként a bitangul hagyott mult

Sarkamba támadt, üztem: – annyi volt!

A temetőben minden sir kifordult.

S rám levigyorgott valamennyi holt. – –