Molter Károlynak.

No, vén lovas, már jó lesz nekivágnod!

Nézd, halványulgat a nap sugara.

S fejed fölött csak egy-egy varju károg,

Arcodba szél csap, hideg zuzmara.

Addig léptettél, kényes úr-magadban,

Előre hagyván a serényeket,

Hogy magad bolygasz, im, az alkonyatban.

Már minden szamár megelőzhetett.

Most aztán késő lépve mendegélni – –

Hát rajta, kantárt megeresztve, nyomban!

Figyelnek, lásd, a térség jegenyéi.

S ha célt nem érsz? ha hamarább ledobban

Lovad? ne bándd; a hajsza is megéri:

Végsőt rohansz egy gyönyörü galoppban!