Mellőzött lánya visszás életemnek,

Dal, dalom, akit oly nagyon szeretlek:

Hozzám te is ne légy már idegen,

Azért, hogy sokszor ugy magadra hagylak.

Jer, engem is most alkony, puha pamlag

Pihentet, hamar táncolj hát nekem.

S ne haragudjál rossz apádra, kérlek,

De szivtelen, rút mostohád, az élet,

Ugy hajszol egyre, kint, vért követel.

Veled időzni bárhogy is szeretnék:

Kaján kezével tőled mindig eltép,

S napjaim gondban fecsérlődnek el.

Sorsom csak adna több ily ritka percet,

Dalok sorában te lennél a legszebb,

Rád akgatnék diszt, ékszert gazdagon.

Nem szégyenkeznél, mint Hamupipőke,

De ünnepelt nők királynői gőgje

Ülhetne fönnen finom ajkadon.

Ugy küldenélek ki a nagy világba:

Rám akár ne is néznél vissza, drága,

Élveznéd te szépséged sikerét.

Magam iránt nem lenne csöpp kevélység

Bennem, csak olykor megtérten mesélnéd,

Hogy özönlött a hódolat feléd.

Akkor! De halld meghittségünk nyugalmát

Már túlról ismét zörejek zavarják.

Gyujtják a lámpát; eloson a báj…

Ám tudd meg, ha ugy lennék is a sirnak

Rabja, hogy addig már sohase hivhat:

A szivem érted ott is fájva fáj – –