A viz átlátszó zöld üveg,

Az ég mélykék bura –

Kereken sárguló hegyek

Hamvas koszoruja.

Bizony ez a nyár vége, vagy

– Ha tetszik –: őszelő!

Mikor már éjjelente fagy,

S az aszott fü kifő.

De azért nincs, mi búra vall.

Maga az a levél,

Melyet mindjárt leejt a galy,

Még napot élvez, él.

Azért, hogy neki mulni kell,

Itt jajjal nem zajong –

Ha kell, derülten mulik el:

Füszál, bogárka, lomb.

Nekik oly érthető, s igaz

A tél is, mint a nyár.

Ha nyár tüzel, ha tél havaz,

Az élet meg nem áll.

De bár lombruhát, hócsuhát

A Budvár váltva ölt:

Mássá nem vedlik soha át –

Csak ugyanaz a föld!

Multak, s mulók helyébe még

Jönnek majd új nyarak.

De minden – bármi semmiség –

Ha volt: meg is marad.

A világból mi sem vesz el,

Csak formát, szint cserél.

Igy lesz a távolból közel,

S a pirosból fehér.

A harang is, mely domb alól

Most rezdül, búgva zeng,

Pár szivben, melybe most beszól,

Ott zeng örökre bent.

Megcsendülő zenékbe szin:

E rim is igy vegyül – –

S világok végtelenjein

Kereng időtlenül!