Körül a fázva reszkető mezőben

Tarolva járt az őszi hervadás,

Mely meg-megtérve mindig újra más,

De lomb, dal egyként hull ölébe: rőten.

Már engem is, ki dalokon tünődtem,

Levert valami bénitó varázs.

S im lopva – mint bú, hogyha ráncot ás –

Egy furcsa pár jött s bandukolt előttem.

Kis félszeg agg, s hű hajlott hátu társa.

Beszélve jöttek és a hervadásba

Oly jól találtak, odalökve ketten.

Ugy látszott: napjuk már-már most lehull.

S ők mentek egyre, mentek önfeledten.

Mentek merengve, halk-gyanutlanul – –