Ma délután, ugy öt-hat óra tájt

A halott hadnagy halkan megjelent.

A hadnagy, aki nemrég idebent

Épp e szobában ölte meg magát.

Ferdén lekonnyult bolond, nagy feje.

De befelé csak egyre kacagott.

Soha még egy ily vidám hadnagyot!

Kacagtam én is veszettül vele.

Mutatta csendben pirosló sebét:

Im, ide nézz e pici lyukra, rám!

Nincs – hidd el – itt, nincs semmi bús talány,

Kétség, hogy ezzel meg ne fejtenéd.

Szólt, s szalutálva tovatünt megint.

Ám én tudom, hogy ő még visszatér.

Éjjel, sőt majd, ha szinte gyújt a dél,

Föl-fölkeres még és fejével int.

Számomra lénye nem lesz már titok.

Lelkembe szivom elszánt szellemét.

Előle többé bűvölet se véd.

S üt óra majd, hogy egyszer hivni fog.

S nincs végre mindig rettegés velünk!

Meghajtom én is görnyedt hátamat.

Karjába karom tétován akad,

S a balfenéken tova lépdelünk – – –