Mint csöndes csónak, sik vizen bolyongván

Sötét szobából, sik tükörlapon

Előlebeg bús arcom, alakom.

E test, ez arc már nem is él –: halott tán?

Másomat szinte meg sem ismerem.

Más is minden oly titkos, nesztelen.

Csak – altatót – az alkonyat dalol,

S egy hegedü sir halkan valahol.

Én tovasikló, szűkös életem!

Tán sohasem is voltál igaz-élet?

S szemem hasztalan leste, merre mélyebb:

Csalatva bolygott álomvizeken.

Talán – amelyek most is körülállnak –

A kinok, vágyak sem mások, csak árnyak.

S igy magam is csak önárnyam vagyok,

Vetitve rejtett sikból ide-átra,

Mint földi tóra futó felleg árnya.

Pislog a tűz… a sötétség nagyobb!

Megpattant húron elhal a zene – –

Ha tovalendül élet-álmodásom,

Hová szakad be kóbor üteme?

Lábam nyomát is elkuszálja más nyom?

S mint bosszus müvész vétett vonalat:

Eltüntet a sors nehány perc alatt?

Vagy aki voltam: lényem lelkes lelkét

Megőrzi bűvös tükrében az emlék,

Hogy taván ringva néha visszajárjak

Majd valamelyik élőbb unokámnak? – –