Elborult fényü, rideg éjjelembe

Messzünnen még egy kis mécs belelángol.

Bús lélekvesztőn küzködő felé

Hivó szigetke rémlik fel az árból.

Valaha rég, vad viharok fokánál,

Hányatva vágyak perzselő szelében,

Egy percre sorsom sorsodhoz sodort,

Azóta jaj, beh más vizekre tértem.

Ám az emléked veszélyek között is,

– Melyeket rossz szél, balsors zúditott rám –

Velem volt mindig talizmán gyanánt,

Örvények mélyén, bősz hullámok ormán,

A sors dűhét még eltökélten állom,

S hogy hajóm hátát bórák bőgve szántsák.

De már tudom, bár meg se rezzenek,

Hogy bátorságom csak halálraszántság.

S már nem tudok célt, melyet bizonyosnak

Láttatna még egy ki nem hunyt reményem.

Valahány eddig fel-feltündökölt:

Mind-mind el is tünt parttalan vak éjben.

Igy csillag nélkül egem egyre zordabb,

S fenyegetőbbek szelek, vizhatárok.

Rád-rádgondolva csak hányattatom,

Amerre hátán a haragos ár dob.

Vitorlám rongy. Már magam is ziláltan

Azt nézem csupán, hogy kell partot érni.

… Ha tán egy hullám végre partra lök majd:

A sziget élén vársz-e rám, Noémi?