A nap a vizek bilincsét megoldta.

Zavaros ár jő, partokhoz csapódva.

A fönti hegyek minden téli szennye

Itt rohan el most örvényben kerengve.

Talán áldássá lesz még valahol – – –

S ha rombolás is a rendeltetése:

Romboljon, zúzzon, egy percet se késve.

Míg dűhe szét a lankákon elárad,

Többé nem érzi feszülőn a vágyat,

Mely megláncoltan zaklathatta rég!

Beh, zord bilincs is, melyet ránk a tél vet:

Megfagyott mozgás, élettelen élet!

Most csak rohanj hát, folyó, szabadulván.

Zuditsa széjjel erejét a hullám:

Ami csak erő: zugjon szabadon!

A mi csak erő: tengerré dagadjon.

Fullasztó rabság láncán ne maradjon.

Jaj, mert szomorubb végzet, mint akármi:

Erőnket tudva, béklyós csendbe várni,

Egy percre, mely tán sohse jő felénk.

Rád, elhivottra, várnak messze harcok,

Szavad, döbbentve, mérföldekre harsog.

Célnak futsz, mig én cél hijján henyélvén,

Most riadt szívvel állok partod élén.

S im, kart lenditve, meg is áldalak:

Menj, mint a nyil zúgj titkos távolokba.

Áldásthozón, vagy rombolón, de hatva.

Vigan vidd terhét öröknek, mulónak.

S vidd éltemet is, kis papirhajómat,

Ne vesztegeljen zátonyon tovább – – –