Nyolcvankét éves nagybátyám, szegény,

A végsőt vivja. Látom a halál

Lehelletét szemének üvegén;

S meglankadok. De ő még ellenáll.

Ő a halállal bátran szembenéz.

Mig öccse lelkén félsz ül, mint penész.

Oh, mi védhet meg a halálfagy ellen?

Neki is ugyan mi ad még erőt,

Hogy megállhasson a Nagyúr előtt,

Anélkül, hogy szűkölni, sirni kelljen?

Mi lehet, nyitját meg nem lelhetem,

De oly valami, amim nincs nekem.

Tán egy, a multból ható fényes emlék

Sugara edzi acélosra lelkét?

Valami gőg, melyet a megfogyott

Ezer hold uri tudata hagyott.

Vagy keménysége tán a vén vadászé,

Ki halált maga is már sokszor osztott,

S most viszont ő is – rálelvén vadásza –

Célt áll szilárdul, s nem ejt panaszos szót.

De én szegény, jaj, soha nem vadásztam!

Mi lesz tehát, mi lelket önt belém,

Ha majd ott állok a part peremén,

Hogy a végtől ne borzadozva fázzam.

Mert nekem a vég nem vadász, nagyúr,

De szennyes ár lesz, mely felém nyomul,

Elleneszegni sok könyvem nem ér

Annyit se, mint egy kiálló gyökér.

(Ez ár, mindennél rohanóbb, mohóbb.)

Elkap s a rajtam átcsapó habokba

A sors utánam oly közönnyel dobja

Pár versemet, mint sárga lombcsomót – –