Oh, húrok zengő kelleme,

Szent hangok árja, drága dal!

A lelkem beléd vágyva hal,

Hogy titkos erőd töltse be.

Az élet súlyos és kemény,

Ugy is gyötörne, mint bilincs,

Ha a zene lágy sodra nincs,

Frissé fürödnünk hűs ölén.

Dal, a hatalmas egyetem

Legszentebb titka, lelke vagy!

Jöttem, hogy pár dús percet adj.

S ez minden is. Nincs egyebem!

Nem is több, amit én kapok,

Mint mikor vizparton gyerek

Kezével játszva mereget,

Meg visszaejt pár csepp habot.

Azért a többi hab siet…

S akkor is folyton folydogál,

Nap fényén, árnyékban, ha már

A gyermek rég sir foglya lett – – –