II.

A természetes nevelés.

Tömve lévén a grófnak feje az újabb filozófusoknak amaz elmefuttatásival, melyekkel az emberi nemzetnek természetes állapotját, minekelőtte polgári társaságokba összevonódott volna, lerajzolják; valamint a régi poétáknak agyaskodásaival is, melyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát mint legboldogabb aranyidőket magasztalják; könnyű volt neki arra a gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adjon, mely nélkül nevedéke, az ő itélete szerint, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a tökéletesedésre való hajlandóság és ama sorsának jobbítására késztető ösztön, mely őtet az oktalan állatoktól megkülönbözteti és hogy erre nézve az emberi nemzet soha az úgynevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem együgyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.

A nevedék grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a dolog még a faluban a természetes neveléssel; mirenézve a gróf erősen feltette magában, hogy a völgyből, melybe most átköltözött, a nagyvilágban szokott módosságot és udvariasságot egészen kiirtja. Első reggel, mely neki e magányosságban világított, behívta magához és imígy szólította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen szempillantástól fogva megszűnik -7- köztünk az úr és a szolga. Nekem erre fontos okaim vannak és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen elfelejted, hogy urad vagyok. Érted-e Istók?

A mint parancsolja gróf uram, felelé Istók egy főhajtással.

Én tetőled sem a gróf uram nevet nem akarom hallani, sem a főhajtást látni. Érted-e Istók?

Az öreg embernek ismét a nyelvén volt már ama felelet: a mint parancsolja gróf uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt elnyelte, a kezdődő főhajtásból pedig testét sem előre, sem vissza nem merte mozdítani.

Értetted-e Istók! a mit mondtam? Te itt az vagy, a mi én vagyok. Kis fiam még gyermek és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, míg mi neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástól fogva nem vagy szolgám és én tégedet minden kötelességtől felszabadítalak. Érted-e Istók?

Értem! felelé a szolga piruló orczával, mivel a gróf uram név, melyhez nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.

Ülj tehát ide mellém, Istók! együk meg együtt a reggelit.

Az öreg ember sokáig vonakodván, a grófnak egynehány kénytelenítése után leült, s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkán a számkivetésben volna. Izetlenebben soha sem evett még egész életében.

Hallod-e Istók! az én nevem Kaczajfalvi, a tiéd Istók, a fiamé Laczi. Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!

Istóknak verítéke nagy csöppekkel tolódott ki homlokából.

No s hát Istók! mondd meg, mi nekem a nevem? -8-

Az úrnak a neve – kezdé felelni az öreg szolga.

Ostoba! mondá viszontag hevesen a gróf, a te neved! így beszélj velem, nem pedig: az úrnak a neve. Te vagyok én neked, valamint te viszontag nekem.

Az öreg Istók szégyenletében elpirult s nem mert a grófra egyébkép, hanem csak oldalvást és lopva tekinteni.

Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintolyan úr légy, mint én. Ne hadd magadnak a dolgot ezerszer mondani. A te akaratod itt szintúgy teljesedjen, mint az enyém! Lemondok ezentúl fogva minden uraságról, melyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni, és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz te névvel, mint én tégedet.

Erre Istók minden bátorságát összekaparítván: Gróf uram tehát engem ezentúl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a mit akarok? kérdezi vala halk szózattal.

Kezded már egyszer a dolgot érteni? Akarj, cselekedj, a mit tetszik! Szabad vagy vele.

Én tehát ezen szempillantástól fogva gróf uramnak akarom az urat nevezni, nem pedig te névvel illetni.

Takarodj szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a gróf.

Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a szónak. Felugrott azonnal és kiszaladt a konyhába.

Az öreg gróf megfontolván a dolgot, könnyen átlátta, hogy ha szolgájának teljes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne híjja és nevezze, a mint neki tetszik. Más módokról gondolkodott tehát, melyekkel Istókból természetesebb embert faraghasson. Saját házától nem -9- messze építtetett neki egy módos és szép házacskát, csináltatott bele szinte oly együgyű és jó házi eszközöket, mint az övéi voltak, s neki ajándékozta a völgynek felével együtt pecsétes írás által. A mint tehát a házacska elkészült, bevezette szolgáját a gróf és kezébe adta az írást, melyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a végből, hogy szabadságát állandó lábra emelje. Istók az írást olvasván, saját szemének is alig tudott hinni, s könyes tekintetét majd a papirosra, majd a grófra függesztette. Hallod-e, Istók uram! mondá végtére a gróf; látod ebből, hogy a sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy némelykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szivéből beszél-e a gróf, vagy csak csúfolja? minden felelet helyett az asztalra vetette az írást, és a grófot az új házacskával együtt ott hagyván, előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a gróf arra, hogy az új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette, hogy Istók a szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni, mint jó barátjával.

A grófnak egyéb igyekezetei, melyekkel az emberektől, kiket gyűlölt, egészen elválni és a puszta természetnek állapotjába visszatérni iparkodott, szinte oly hevesek, és többnyire szinte oly czélhibázók voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és esze derült volt, és hogy igyekezetei, melyek magukon az embergyűlölésnek bélyegét viselték, akkor történtenek, mikor fia még nagyon ifjú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, a mint egy korosabb nevedéknek ártottak volna. A mi ruháját illeti, ez közönséges volt és fiáétól, sőt még Istókétól is semmiben sem különbözött. Rövid hajuk természetesen lebegett fejük körül, és együgyű táplálékuk majdnem csak gyümölcsből, zöldségből és felette kevés húsból, -10- italuk pedig tejből, vízből és néha-néha egy pohárka jó és tiszta borból állott. Istóknak egész kötelessége a főzés volt. Haszontalanok voltak minden ellenkezései, melyekkel magát a grófnak asztalától el akarta vonni. Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkül örökre elhagyja, ha ebben szót nem fogad. Hozzá szokott lassankint Istók a grófnak különösségeihez. Ez őtet meg-meg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a grófot, míg a gyermek a völgyben ides-tova szaladozott, úgy mulatván magát, a mint lehetett. Így múlt el az egyik esztendő a másik után. Kaczajfalvi és Istók egészségesebbeknek és vidámabbaknak érezték magukat; a gyermek pedig gyors lett, mint a virgoncz őzecske, szép, mint a kis Ámor, erős és bátor, mint egy férfiú.

Reggelenkint, mihelyt a nap felkelt, kiugrott bőrágyából, kiszaladt a kősziklához, melyből a szép forrásvíz görgött, s megfürösztötte fejét, mellét és vállait. Lerepült azután a kertbe, megöntözte virágait, s a legmagasabb fákról reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt atyjának és Istóknak is egy-egy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét a kertbe a víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az ebekkel a hegyekre nyulakat kergetni. Az atyját a kertben megjelenni látván, elébe szaladt nagy örömmel s elbeszélte neki reggeli munkáját és előkerült kis eseteit. Segített azután atyjának vetni és plántálni. A mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifjú fákat kötözött, vagy atyjától ojtani tanult, még a nap feljebbre emelkedett. Összeültek azután egy lugas alá s az öreg a gyermeket tanítgatta.

Ama szükség, mely őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontolja, mit akar tulajdonképen a természetes neveléssel? Én ugyan az emberektől -11- egészen el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a fiam, ha majd egyszer megnő? Erre a gondolatra ránczba vonódott a homloka, melyet kezével kedvetlenül meg-megdörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azon boszankodott, hogy az ő legkedvesebb gondolatja és igyekezete fiára semmikép sem illik. Mi legyen a gyermekből, ha egyszer felnő? így kérdezgette magától ezerszer és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e völgy az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb eszközök tüntek eszébe, melyekkel a lehetetlenséget lehetségesnek tehetni vélte. Egy kis leányt akart a völgybe hozatni, hogy azt fia számára felnevelje. Majd meg azután azt tette fel magában, hogy a gyermeknek a szerelemről soha semmit sem szól. Így habozván, ezerféle dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a gyermeket örökre a völgyhöz csatolhassa s az egyik módot végtére sikertelenebbnek és haszontalanabbnak találta a másiknál. Egész estéket töltött háza előtt gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel s esténként habozóbb lett az iránt, mit tévő legyen e fontos állapotban?

Ifjú fákat kötözött, vagy atyjától oltani tanult.

Érezte ő, hogy a természetesen nevelt gyermek vaktában zuhan majd be a világba és így még atyjánál is szerencsétlenebb lesz. A sok gondolkodás után csak abban az egyben tudott megállapodni, hogy a gyermeknek a vele született szabadságot egészen meghagyja. Sohase tanulhassa ő meg, úgymond, mit tesz parancsolni és mit tesz engedelmeskedni. A szabadsághoz való hajlandósága megutáltatja majd vele az embereket, kik váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lesz, magányosan élni, hogy szabad lehessen. A szabadságnak e szeretete még ama bilincseket is szét fogja törni, melyeket szívének az asszonyi furcsaság koholand. Szerelmet fog keresni és szerelmet nem -12- találván, visszarepül a magányosságba, hol e veszedelmes indulatot hiuságnak ismervén, unalommal és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekinteni. Egyenes és józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemelt kezeimmel, hogy csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne homályosítsa elméjét. Így azután az embereknek ezerféle nevetséges vélekedései minden bizonynyal visszavezetik őtet e völgybe, hol szabadon gondolkodhat mindenről, a mit megfoghat. Ezt mondván, a ház ajtajának felébe azonnal felírta nagy betűkkel e két szót: Igazság és Szabadság, hogy soha el ne felejtse azt a nagy czélt, melyet magában a kis Grófnak nevelésére nézve feltett.

Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós nevelője volt, kitől felette sok és messze terjedő tudománybeli kincseket gyűjtött, melyeknek számát azóta, hogy magányosságban élt, nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek módjára, kikben a tudosság a bölcsességet elfojtja, elmefuttatásaival az igaz világból a felhők közé repülni és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, melynek módjáról nagy enthuziasmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indulatos gondoskodás soha még eddig oly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását tulajdonképen kezdeni? Még a tudományokban is talált ő ezen alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipotheziseket, sőt még tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt most neki mindenütt, a mit eddig észre nem vett, hogy a tudományok, melyekben eddig maga is oly annyira büszkélkedett, végtelenül szoros szövetségben állanak a különféle nemzeteknek szokásaival és vélekedéseivel -13- és hogy következendőképen fiának az olvasás a természetes nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy egy könyvet sem talál, melyet e nevelésbeli igyekezetének veszedelme nélkül kezébe adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését és csak könyv nélkül mutogatott a gyermeknek valami keveset a tudományokból. De a kis Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az iránt, hogy az együgyü természet, a minőnek ő azt magában képzelte, nem igen képes sok tudományt elviselni.

Eltökélte végtére magában, hogy azokat a tudománybeli dolgokat mind elmellőzi, melyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az érzékenységeknek tapasztalásából mutatni. A mathézist, a természetnek históriáját, a mechanikát és az experimentális fizikát kezdette tehát vele gyakorolni, melyek a gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének élességet, egyenességet és természetességet adtak, szívének pedig az igazsághoz oly határtalan szeretetet, hogy még az atyja is kénytelen volt a tanulásban serénykedni, hogy különféle kérdéseire sikeresen megfelelhessen.

A kézimunka vette el még most is a napnak legnagyobb részét. Az öreg gróf vele már esztergályozott, már gyalult, már ácsolt, már kőfalat rakott s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a völgyben kézi munkákkal mulassák. Az öreg úr mindenkor jelen volt, hogy az ártalmas beszélgetéseket meggátolhassa és a mesterembereknek erős parancsolatot adott előre, hogy a gyermeknek vélekedését meg ne tántorítsák. A gyermeket ezen embereknek a völgyben való megjelenése egyenesen ama kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyü volt az öregnek ily feleletekkel megelégíteni: Ők is olyan völgyekben laknak, -14- fiam! mint mink. Szükölködvén sok olyas nélkül, a mi nekünk van, látod, hogy ők minket építeni s különféle szerszámokat és házi eszközöket csinálni tanítanak; mi pedig ezért nekik virágokat adunk és ifjú fákat, melyek nélkül ők szükölködnek s melyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.

Az efféle foglalatosságok a kis grófnak testi tehetségeit kétség kívül nagy tökéletességre vitték és az öregnek szinte dobogott a szíve örömében, mikor a tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével és bátor, derült, de mindazonáltal mégis illendő tekintettel maga előtt állani, vagy a kertben sétálni látta.

-15-