III.

A természetes nevelést maga a természet megjátsza.

Régi hibának tartom én azt a tudós nyelvekben, hogy a mesterségest a természetesnek átellenébe helyezik. Hisz az emberi természetnek fő tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön s ez által sorsát megtökéletesítse. Az olyan embert tehát, a ki minden mesterség nélkül a vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem természetesnek. A természet arra ösztönözvén bennünket, hogy eszünkkel mindennemű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éljünk, annál természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökéletesebb. Meg fogjuk azonnal a kis grófban látni, mikép vezeti őtet maga a természet arra, hogy vadállathoz illő magányosságából józan eszének segedelmével kiüssön és emberhez illő jobb sorsra törekedjen.

Megtanította őtet az öreg gróf a muzsikára is, melyben oly szép előmenetelt tett, hogy a fekvő sípot mesterül fújta. De minekutánna ebben a mesterségben sem talált tanulni való új dolgokat, végtére oly kérdéseket tett, melyek atyját megrezzentették. Egyszer, amint Istóknak az öreg gróf valamit parancsolt és amaz elment, hogy a parancsolatot teljesítse, betolván a kis gróf a földbe az ásót, mely szinte kezében volt: hallod-e, úgymond atyjának, nekem egy kérdésem van! Mikor te Istóknak -16- azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De azt soha sem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző edényt és amint én tégedet ismerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná is. Mondd meg nekem Atyácskám, honnan van ez?

Az öreg gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra fakadt mégis: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.

– Úgy-e? mondá erre a gyermek. De Istóknak csak többet kell mégis cselekedni, mint nekünk. Némelykor, mikor a nap süt, mi az ernyők alá megyünk az árnyékba és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekintvén, csak megmaradt mégis a munkánál. Pedig ő nem oly erős, mint te vagy. Ha én Istóknak volnék, gunyhómban maradnék és saját kertemben dolgoznék, a tiédet pedig rád hagynám. Mond meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?

A gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni, vetni, de fákat ojtani nem tud. Nem tudja, mikor kell plántálni és a magot nem ismeri. Mindezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik. Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom és akkor azután felkopik az álla.

– Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók – mondá a gyermek – így hát, mivel én is nemsokára tudok már ojtani és a magokat ismerem, Istók nekem is kénytelen lesz dolgozni?

– Ha okosabb leszel, igenis!

– Azután pedig, ha egyszer annyit tudok, a mennyit te, neked sem dolgozok többé?

Az öreg gróf nem tudta, igennel feleljen-e erre, vagy nemmel?

– De még egyet akarok tőled kérdezni! Te -17- engem megtanítasz arra, a mit tudsz. Hát tégedet ki tanított?

– Az atyám.

– Tehát te is kicsiny voltál, mint én?

– Kétség kívül! – Hallod-e, a tengeri nyulak megrongálták amott virágos ágyaidat.

– Úgy-e, a virágoknak az nem sokat árt. Vajjon mily kicsiny voltam én eleinte?

– Ily parányi.

– És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a palántákat is a földből látom kiserdülni. Ezt mondd meg most nekem.

– Ezt én nem tudom, felelé az öreg gróf komor tekintettel.

– Kár! – De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?

– Arra, hogy ezt neked elbeszélhessem, sok idő kivántatik.

A gyermek messze elhajítván ásóját: van időnk, mondá, elegendő s ezzel letelepedett az atyja lábaihoz, hogy beszédjét annyival figyelmesebben hallgathassa.

– Másszor, fiam! másszor, – mondá az öreg gróf s felkelvén, elsompolygott. Mély gondolkodásba merült azután az iránt, micsoda jó úton-módon felelhetne meg a gyermeknek efféle kérdéseire, a nélkül, hogy eszének vagy szívének ártson. Érezte ő, hogy a gyermeknek ismereteiben rések vannak, melyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem akarja, hogy azokat maga a gyermek veszedelmes képzések által kipótolja. Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást oly kiméléssel, a minővel csak lehet, lassanként elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszélte a gyermeknek, hogy az egész föld teli van oly völgyekkel, mint az övék; -18- de elhallgatta ezen alkalommal mindazokat, a mik a gyermeknek, bár ha csak messziről is, értésére adhatták volna az embereknek és a polgári rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe egy pár házacskát helyeztetett, olyant, mint az övék, melyeknek lakosait mind jó és dolgos embereknek tette, ismét elhallgatván mindazon igyekezeteket, melyekkel az ész és a szerénység a természetet megszépítette. Az embernek eredetéről végtére egy szép mesét mondott, mely a gyermek képzésének legkisebbet sem árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig egyáltalában későbbi időkre halasztotta.

Gondoljunk magunknak egy született vakot, kinek a jótevő Istenség egyszerre megadja szemevilágát. Amaz álmélkodás, melylyel ő a körülötte levő dolgokat csodálná, hasonló volna a kis grófnak álmélkodásához. Ezer kérdést tett egyhuzamban ezen emberekről, mindenik kérdését azzal az óhajtással fejezvén be: bárcsak ezeket a szép völgyeket és a benne lakó embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen azokon a magas bérczeken jártak, melyek a völgyet bekerítették. Munkáját megszüntetvén, virágjai hervadoztak s legkedvesebb viola-ágyait a szapora gyom egészen ellepte. A víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott s hol egyik, hol másik kezére támasztotta fejét. A kérdések, melyeket atyjának tett, valahányszor meglátta, elegendőképen elárulták, micsoda gondolatokban foglalatoskodik. A völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokat töltött a kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a sűrű galyasokra, melyekkel a hozzá vezető út be volt kerítve s melyek neki sokkal zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a kertnek legszebb galyasainál. Nekiment elvégre s átmászott rajta; de félénkebb volt mégis, hogysem a völgytől messzebb mert volna menni. -19- Visszatért tehát és csak tekinteteivel hatott ki messzebb a völgyből ama helyekre, melyeket messziről látott. Az ajtótól nem örömest távozott. Kivánságainak csak egyike sem mulatott már a völgynek szűk korlátai közt; mind kitörtek belőle és csak képzelt szomszédságaiban andalogtak. A többi embereknek gunyhóiban találta fel gondolatjával azt a boldogságot, melyet neki az atyja saját hajlékában hasztalan igért. Ama rajzolatok, melyeket neki a szomszéd völgyekről az öreg gróf szóval csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rózsaszínű fényben úszott mindenike s gunyhóik teli voltak gyönyörű élettel és édes örömmel. Buzgó szívvel és könnyező szemmel kivánkozott ki az emberek közé. Saskeselyü tekintetekkel nézegette a magas hegyeket, melyek a völgyet bekerítették s naponként feljebb és feljebb mászott oldalaikon, a nélkül, hogy tetejökre fel mert volna menni.

E közben csengetett egyszer valaki a kert ajtaján. Kimondhatatlan örömmel repült a kis gróf a rostély ajtó felé, fennszóval kiáltván ama szavakat: Csenget valaki! Az öreg gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot talált előtte, kik vele szólani akartak. A kis gróf melléjük kullogott s nagy figyelmetességgel hallgatta szavaikat. Az öreg Úr megigérte nekik, hogy maga elmegy velök; a mi legottan meg is történt, mihelyt felkészült és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a házra szorgalmatosan vigyázzanak. Alig ment el, hogy a kis grófban ellenállhatatlanul fellobbant ama gondolat, hogy a hegynek legmagasabb tetejére felmászszon. Felrepült tehát oda, a hol a fák legsűrűebben állottak. Ezek közül egy kopárságról nagy gyönyörűséggel nézett le a völgyre, mely kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre felért a hegy tetejére, amaz áthatlan eleven sövényhez, melylyel az öreg gróf a völgyet bekeríttette. E mellett menvén, egy résre -20- akadt és ezen magát hevesen áttörte. Nem érezte ő a szurásokat, melyekkel a tövisek arczát és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredt tekinteteit szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A csemeték végre megritkulván előtte, még egy halomra kellett felmennie, honnan telhetetlen szemei egy átláthatatlan térségbe merültek, mely lábai alatt különféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt gondolta örömében, hogy le kell neki ugrani e gyönyörűségeknek tengerébe. Szökdösött, sírt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódult volna.

Még eddig tekintetei a tárgyakat egymástól meg nem különböztették. Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a vegyült szépségek. Csak lassan-lassan kezdte a tárgyakat egyenként vizsgálni. Amott emberek foglalatoskodtak valamiben a mezőn. Örömbe merült szívének sebes dobogásával nézte őket. Itt meg szénával rakott négylovu szekér kezdett szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fennszóval; óh! minden bizonynyal lovak. Amott meg sok házat látott együtt és közöttük tornyot. Kinyújtván kezét, egyik ujjával a falura mutatott mosolyogva s azt mondá: áh! ott az emberek laknak! Mily nagy az ő völgyük! Mily szépek és magosak a házaik! Az atyjának a faluja volt, melyet látott. Majd azután megsejdített egy folyóvizet, mely a napnak sugáriban a térségen keresztül hömpölygött. Mosolyogva nézett rá sokáig, meg-megrázván fejét; de ki nem tudta tanulni, mi legyen az, a mi oly szépen ragyog? Így vizsgálta ő meg egyenként a térségnek minden tárgyait, nagy örömmel tapsolván mindenikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a szándékkal, hogy ebbe az ismeretlen nagy völgybe lerepül, de az atyjától való tartás és egy bizonyos félelem, melynek okát maga sem tudta, csak visszavonta őtet mégis e szándéktól. -21-

Szaladni kezdett.

Egy tompa hang, melyet nem messze magától véletlenül meghallott, figyelmessé tette őtet ama tájékra, a honnan érkezett. A kolompok hangja volt, melytől megrezzent. Lebukott tehát egy bokor mögé és szemeit a gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, melyek a hegynek tetején legeltek. Eleinte megijedt tőlük és amint feléje jöttek, hátra kezdte magát vonni. De miután szinte merevedve megvizsgálta volna termeteiket, megismerte ama rajzolatokból, melyeket az öreg gróf tanulásnak okáért elébe terjesztett. A tehenek után a pásztor érkezett. Az embernek tekintete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Állj meg te! kiáltja vala utána a pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott. Szerencsére föltalálta a tövissövényt, átütött rajta és a tövisek újra megszaggatták arczát és kezeit. A napnak nyugtával leért a völgybe és egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh! mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!

Istók azalatt kimondhatatlanul kínlódott. Sokáig kereste a gyermeket és fel nem találhatta; míg végre véletlenül felemelvén szemeit, a hegynek tetején megsajdította. Eleget kiáltott neki, a mint csak kiálthatott; de sokkal távolabb volt tőle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh! mit mond majd az öreg úr, ha itt nem találja? Így sóhajtozott magában minduntalan az öreg ember. Végre még a hegyre is fel akart mászni, hogy a szökevényt haza vezesse; de alig ment egynehány lépést felfelé, azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a nyakát, mielőtt a bérczre feljut. Mily nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a kis grófot ismét melléhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel megdorgálhatta s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy atyjának e veszedelmes igyekezetről egy szót se szóljon. -22-

– De miért ne szóljak? – kérdezé a kis gróf álmélkodással.

– Azt én legjobban tudom, – mondá viszontag Istók.

Atyjának megérkezése után fél óráig hallgatott az ifjú gróf, de tovább lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakat láttam.

– Hol? – kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, a mint az ifjúnak tüzes szemeit észrevette.

– Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondjam.

Erre a gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiából az egész titkot, azután pedig gondolatokba merült. Az emberek után való esdeklés természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét és a port az asztalról letörülvén. Fiának igyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem mondott. Másnap estefelé két eleven vérű és szép ló legelt a völgyben a kert ajtaja előtt. Az ifjú gróf összecsapta álmélkodásában kezeit, a mint a lovakat meglátta s örömében felkiáltván: lovak, lovak! úgymond, karjánál fogva oda rángatta az atyját. Ennek parancsolatjára megfogták az őrök a lovakat s egyikére az öreg gróf ülvén, a másikra pedig az ifjú, együtt lovagoltak egy darabig a völgynek síkabb részein. Ezen új foglalatosság kiverte egy-két hónapra az ifjú grófnak fejéből a hegyeken túl fekvő nagy völgyet. De azután meghülvén vére a lovagláshoz, kiváncsisággal teljes tekintetei ismét csak a hegyeknek tetején mulatoztak.

-23-