IV.

A természetesen nevelt ifjú kitör a nagy világba.

Az öreg gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal lehetne fiát legkönnyebben arra bírni, hogy a völgyben önként megmaradjon? Tusakodásának egész foganatja csak az volt, hogy elkerülhetetlenül szükségesnek ismerte, hogy fiának erre teljes szabadságot engedjen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a grófot, megkérdezte mély elmélkedésének okát, melyet előle a gondos atya el nem titkolt. Most őtet, így szólott azután hozzá Istók, csak a vizsgaság készteti ezekre: de mikép lesz majd akkor a dolog, ha más egyéb is elkezdi késztetni?

És ez mi volna? kérdezé a gróf.

Az ifjú már most tizenöt esztendős, mondá viszonlag Istók, és így, azt tartom, a vére is lassankint felhevül. Ő most engemet, ha magamat kaphat, különféle dolgokról felette buzgón kérdezget.

És te mit felelsz neki?

Ugyanaz a bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem arra való, hogy magányosságban éljen.

Az igaz! mondá a gróf, megdörzsölvén homlokát. Behivatta azután az ifjút s azt beszélte neki, hogy vannak a világon ama sok jó emberek között, kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, olyanok, -24- kik noha egyébiránt okosan beszélnek, oly esztelenek mégis, hogy maguk sem tudják, mit akarnak? s kikről azt lehet mondani, hogy szíveik eszükkel, cselekedeteik itéletükkel szüntelen ellenkeznek. Némelyek közülök megfodrosítják hajukat és liszttel behintik; némelyek egészen elvágják, csak tarajt hagyván belőle fejük tetején. Némelyek szakállaikat egészen leberetválják; mások pedig zsineget hagynak belőle füleiktől fogva állaikig, vagy szájuk körül szőrkoszorút. Vannak, kik magas kőházakban lakván, egész életükben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek. Mások éjjel-nappal csak azon vannak, hogy másoknak keresményeit álnokság által vagy erőszakosan magukévá tehessék. Az ifjú gróf majd meghalt nevettében, hogy az emberek oly esztelenek lehetnek, a minőknek őket az atyja rajzolta.

Ebből a magányosságból ki fogsz menni, fiam! így fejezte be beszédét az öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni, hogy az álnok tekintet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni, hogy az emberek bolondságainak és gonoszságainak ellenállhasson. Az ifjú gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az ember a bolondot bolondnak ismerje, s mikor e beszélgetés után az atyja őt melléhez szorította és megcsókolta, ő viszont az atyját arra kérte, hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt az atyja megigérte és az ifjú éjjel-nappal mind csak az emberekről és bolondságaikról álmodozott.

Az öreg gróf valóban eltökélte volt magában, hogy fiát a világgal lassankint és oly vigyázva, a mint az ifjúnak természetes érzeményei megkívánják, megismerkedteti és hogy végtére az emberek közé egészen kivezeti. Ámde hogy erre a szükséges készületeket megtehesse, kénytelen volt a -25- völgytől egynéhány napra búcsút venni. Alig ment el a faluba, hogy Istók az ifjú grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé, mintha árnyéka lett volna. Látván az ifjú, hogy minden lépését nyughatatlan tekintettel vizsgálja, észrevette, hogy az öreg ember attól fél, nehogy ismét oly igyekezetre vetemedjen, a minő a minapi volt. Ezt tehát fel is tette magában, s mivel Istóktól semmikép meg nem szabadulhatott, a völgynek egyik szélétől a másikához oly sebesen kezdett idestova szaladozni, hogy a szegény szolga kénytelen volt az ifjút szabad kényére hagyni. Az öreg gróf nyilván meghagyta neki, hogy meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.

Szabadságban látván magát az ifjú gróf, gomolyogva rohantak gondolatai amaz édes igyekezetre, hogy a hegy tetejére ismét felrepüljön. Felmászván a bokrok között, megint feljutott a magasra, de a völgynek másik részén. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a völgyből mindcsak az átellenben lévő hegyre tekintgetett, hasztalan keresvén szemeivel az ifjú szökevényt ama bérczeken, melyekre a minap feltörekedett volt. Átütvén végtére a tövises sövényen, feljutott ugyan a hegy tetejére, de semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőből állott. A hegy tetején idestova járt egy darabig, de nyílást sehol sem találhatott. Szemeit a sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az ismeretlen völgybe le ne láthassanak, leosont egy keveset félénk lépésekkel a völgy felé s visszatekintgetett időnként a hegyre, hogy útját ismét meglelhesse.

Egynéhány legelő nyájon kívül semmi egyébre nem akadt. Az erdő széléhez jutván, egyszerre egy kies térséget látott maga előtt elterülni, mely falvakkal teli volt. A térség elején közel a hegyhez, melyről lejött, Rósafi Pál viczispán úrnak a -26- faluja és gyönyörű kastélya tűnt szemébe. Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a kis bokrok között, melyek az erdő szélén voltak. Egyszerre vizsga tekintettel megállott, mert maga előtt egy széles és mély vizet látott, mely az erdő és a falu között folyt. Mindjárt a vizen túl kezdődött virágos ágyakkal a kert, melyek között imitt-amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a kertnek jobbik részén repült keresztül, mivel közel a kastélyhoz embereket látott, kik benne sétálgattak. Meredve függtek ezeken tekintetei. Örömest közelített volna hozzájok, ha a nélkül, hogy észrevegyék, megtörténhetett volna. E gondolattal tusakodván, megsajdított a kertnek széle körül egy bokros helyet, melybe magát elrejthesse s fejével egyet hunyorítván, onnan könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva nekiszalad a folyónak s egy nagy szökéssel beleugrik. Mikor éppen a levegőben volt, hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a habok alól, gondosan átnézte a vidéket, melyből a szózat érkezett; de semmit sem látván, a mi őt a visszatérésre birhatta volna, átúszott a másik partra, felment vigyázó lépésekkel a kertbe s felkereste tekintetével a bokros helyet, melybe magát elrejthesse.

Bal felé indulván, egyszerre megijedt és szinte megmeredvén, megállapodott; mert három lépésnyire egy emberi termet állott előtte, mely hasonlóképen megijedt volt. Ruházatából asszonyi személynek ismervén, félelme azonnal elenyészett. Az örülő vizsgaság volt, mely szívét helyette elfogta. Meredt tekintettel vizsgálván termetét, meg nem nyerhette magától, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé nézett. Átjárta szemével már ábrázatát, már nyakát, már kezeit. Öltözetéből nem tudott mit csinálni. Az öreg grófnak gúnyoló rajzolásai jutottak eszébe. Fején a -27- bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt, dereka nagyon rövid, szoknyájának hátulsó része oly hosszú, hogy a földet söpörte. Mosolyogva vizsgálgatván mindezeket egy darabig, egyet hunyorított végtére fejével s azt mondta magában: az atyám igazat mondott!

Ki vagy te vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd, kellemetes és hízelkedő szózattal.

Erre az ifjúnak szeme felderült; de feleletével késett, mivel a kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémult. Én, úgymond, Laczi vagyok.

A leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?

Most meg a legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok.

A leányzó elhallgatott egy szempillantásig és a csöpögő ifjút vizsgálgatni kezdte. Ruhája együgyű volt ugyan, de mégsem volt parasztos, a mint messziről vélte; beszéde pedig még ennél is kevesebbet hasonlított a parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózata pedig szép hangú volt.

De hát te vajjon ki vagy? kérdezé már most az ifjú.

A leányzó nem felelt, mivel nézésébe merült volt.

Ki vagy? mondom, kérdezé újra az ifjú s egy nagy lépéssel közelebb ment hozzá.

A leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit keresel e kertben? mondá viszont egy kevés félénkséggel.

Amott azt akarom megnézni, felelé az ifjú s odamutatott barátságos tekintettel a házra, a kőképekre és a sétáló emberekre.

A leányzó erre fejét egy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond. -28-

Amonnan a völgyből! De mondd meg már egyszer, hogy hívnak? Már harmadszor kérdezem.

Én Rósafi Pál viczispánnak a leánya vagyok, a kihez e falu tartozik.

Hát neved nincsen?

Engem Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a kisasszony.

Manczi! jó Manczi! ne tedd magadat, kérlek, oly bolondnak, mondá az ifjú, boszankodó tekintettel mutatván bokrétás kalapjára.

A szegény kisasszony nem tudta mit gondoljon s azon igyekezett, hogy a kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a dolgokat, úgymond, meg akarod nézni, jer velem, megmutatom.

Szívesen, mondá az ifjú, s a mint a kisasszony mellett elment, oldalról szüntelen ránézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szólította meg végtére, mondd meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?

Az vagyok.

Leány?

Az.

Hány esztendős vagy már?

Tizenhat, felelé Manczi remélő tekintettel.

Hát ez a tarka lepedő minek takarja be ezt a szép fehér ruhádat? s ezt mondván, megfogta szélét ama képtelen nagy keszkenőnek, mely hátul majd földig ért.

A kisasszony elpirult s féltében sietni kezdett.

Ne szaladj oly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a lábadat.

Boldog Isten! sóhajtá csendesen Manczi, garádicsonként növekedvén félelme. Laczi pedig megkapta ruháját és egy keveset félre vonta, hogy lábát megláthassa. A mint az atyám mondja! Hegyes papucs, bocskorszíjjal felkötve. Kár, hogy te is viseled. -29-

Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetéből is kifogyott.

De minek szaladsz oly nagyon, lyánka! Menjünk lassabban; s ezt mondván, megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy úgy kiáltasz? kérdezé az ifjú, s megrezzenvén, eleresztette a kezét. A leány oly sebesen szaladt, mint a megijedt őzecske; ő pedig utána sietvén, szüntelen arra kérte, hogy ne szaladjon. Manczi végtére háromszor pihegvén ezen igéket: Hála Istennek! beomlott egy rundélába, a hol felette sok urak és asszonyságok ültek.

Most már a sor az ifjún volt, hogy megijedjen. Átrepülvén tekintetével környöskörül az egész társaságon, a kerek épületnek küszöbén megállott. Manczi orczájából és ama tekinteteiből, melyeket az ifjú grófra vetett, kiki láthatta, hogy ettől ijedt meg. Kérdezték, ugyan mi baja? de lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az ujjával mutatott az ifjúra, ki szemeit azonban egy pár gyermekre függesztette, kik a rundéla közepén játszottak. Nagyon barátságosan mosolygott reájuk. Ezek gyermekek? kérdezé végtére, ujjával reájok mutatván. Vizsga tekintettel néztek reá mindnyájan. Majd azután szemeit meg-meg Manczira vetette, ki egy ifjú embernek karjára akaszkodott volt s minekutána rámosolygott volna, ismét a gyermekekre nézett.

Most már Manczi képes lett elbeszélni, a mi vele történt. Ez a legény, úgymond, a víznek túlsó partján állván, különösen mosolygott magában s egyszerre a vízbe ugrott. Én magamat elkiáltottam. Azután megállott előttem s különféle bolondságokról kérdezősködött. Azt tartom, hogy – – Itt ujjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a társaságnak, hogy az ifjút esztelennek tartja. Kiki közülök Laczira fordította szemeit, az asszonyságok -30- pedig elvonódtak félénken egész a rundélának túlsó ajtajáig.

Hallod-e, ki vagy te? kérdezé egy ifjú legény, egypár lépéssel közelebb menvén Laczihoz. Ez pedig rávetvén szemeit, átvizsgálta nyírt fejét és aranyzsinóros ruháját és nem felelt.

Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőle Rósafi Pál a viczispán.

Én Laczi vagyok, mondá az ifjú viszont és szemeit egyszersmind Manczira fordította.

S hát itt mit keresel?

Nézni jöttem. – Ezek gyermekek? kérdezé újra s leült a földre a fiúgyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmes lett. Alighogy ezt mosolyogva ápolni kezdette, odajött hozzá a kis leányka is, kit ölébe vett. Már az egyikre nézvén, már a másikra, könnybe borultak szemei örömében.

Szereted a gyermekeket? kérdezé egy ifjú úr, gúnyoló tekintettel közelítvén hozzá.

Okosabbak náladnál, mondá viszont Laczi, reátekintvén a földről.

És te ezt honnan tudod?

Nézd csak meg a ruhádat s ezeknek a ruháit; nyírt fejedet s ezeknek a haját. A gyermekeknek el nem volt vágva a hajok.

Kár ezért az ifjú emberért, suttogta egymásnak egynéhány asszonyság. Termete nem rút.

Megsajdítván ismét Manczit, felkelt és hozzá ment. A kisasszony hátralépett előle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőle érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámat.

Erre a társaságnak tekintetei felderültek. Némelyek még nevetésre is fakadtak. Kit szeretsz még mást közülünk? kérdezé tőle egy valaki.

Szelíd mosolygással a gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném, ha az enyémek volnának és ha Manczi volna az anyjuk. -31-

Manczi elpirult és az egész társaság kaczagásra fakadt.

Manczi tehát neked tetszik?

Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette tudniillik a kisasszony a fejéről a kalapot, mihelyt a rundélába beért. Mondd meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédét az ifjú, miért nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürteidet, mint én? És ebben a hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?

Manczi elpirult és hallgatott.

Most már az ifjún kiki csodálkozni kezdett. Vajjon ki lehet? kérdezé kiki a mellette állótól.

Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az egyik ifjú legény és megkinálta egy tányér piskótával.

Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszem, mint kenyeret.

Gyümölcsünk nincsen.

Hisz amott tele vannak vele a fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepült egy fára s legkarcsúbb ágairól körtét szedett. Megtömvén velök zsebeit, oly sebesen mászott le róla, mint reá fel, s a legszebb körtékkel megkinálta Manczit; azután mindenik gyermeknek adott egyet s a többit magának tartotta, Manczi mosolyogva vette el tőle az ajándékot és elpirult.

-32-