V.

Gróf Kaczajfalvi László a nagyvilágnak társaságában.

Alig ette meg az ifjú gróf az első körtét, hogy a kisasszonyt igéretére megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott azt a magas kőkunyhót. Jöjj tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.

Manczi az atyjára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg, a mit tőle az ifjú kíván. A kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette a kertből. Utánuk ment az egész társaság.

Óh! kedves nagyságos uraim! mondja vala hangos szózattal a kert ajtaján egy koldus.

Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a koldusra meresztvén.

Hat gyermekemmel nincs mit ennem, kezdé panaszolni a szegény.

Micsoda? mondá viszontag az ifjú gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs házad, kerted, szántófölded, melyből élhess?

Semmim sincs, kedves úrfim! Az utolsó szót csak nagy nehezen és azért adta feleletéhez, mivel látta, hogy kisasszonyt vezet.

Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs kenyered és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van? -33-

Némelyek a vendégek közül az öreg embernek azonban alamizsnát adtak.

Hallod-e, öreg! mondá neki végtére az ifjú rebegő és érzékeny szózattal, eredj hamar és hozd ide gyermekeidet. Siess és térj vissza mennél hamarább. Az atyám völgyébe vezetlek velük együtt; ott ellakhattok a mi gunyhóinkban mindaddig, míg a tiéteket felépítjük. Van nekünk kenyerünk, gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel együtt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldusnak a kezét s könyörületes mosolygással nézett még egyszer reá. Hajad már ősz, mint Istóknak, a mi jó Istókunknak és mégis éhezned kell! Ezt én meg nem foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?

Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a szívek, kedves úrfim, az emberi szívek nagyon kemények.

Hazudsz, öreg! kiáltá erre hevesen és meredt tekintettel az ifjú. Úgy-e Manczi, hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekintett és szemeit könnyezni látván, minden bizonynyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír. De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked nem hagyhatom. Tekörülötted sok is az ember; mi pedig völgyünkben csak hárman vagyunk.

Hát a gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád völgyében? kérdezé Laczinktól egyik a vendégek közül, ki az egész jelenést érzéketlen mosolygással nézte.

Megismerkedtetem őket a palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őket a földmérésre. Elbeszélem nekik, mikép támad az eső, a hó, a villámlás, a mennydörgés? Nem únják ők el magukat azt fogadom. Megtanítom őket még sípolni is.

Az egész társaság elbámult s egymásra nézett. Fúvod te a sípot? és kottákból? kérdezték egyszerre -34- egynehányan. Azalatt, hogy egy travért hoztak, az öreg koldushoz fordulván Laczink, eredj, úgymond, jó öreg és hozd el azonban gyermekeidet. Majd azután alsó ajakára fektetvén a sípot, egynehány természetes járásokat fújt; végre pedig kottákból ezen az eszközön oly gyönyörűen, oly kellemesen és oly érzékenyen játszott, hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csodálkozni.

Manczi erre kihozta a hárfáját s a mint rajta egynéhány akkordokat kezdett játszani, az ifjú grófnak keze a síppal együtt lassankint lelankadt. Énekelni kezdvén a hárfához a kisasszony, égő tekintettel vizsgálta Laczink s egy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a hárfával együtt magához szorította s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim! A kisasszony elsikoltván magát, felugrott és édes anyjának karjai közé szaladt. Laczi utána indúlt; de egy ifjú legény, a házi gazdának messziről való atyafia, mellénél megkapta, e szókat dörögvén szeme közé: állj meg! egy tapodtad se próbálj tovább menni! Az ifjú gróf rámeresztvén szemeit, beteg vagy-e, úgymond, vagy más valami bajod van? s ezt mondván, felette könnyen elvette melléről a kezét és félre lökte. Erre a heves legény a grófot öklével mellbe taszította s azonnal ismét neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A grófnak vére arczába emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy engemet öklözöl? Ezt mondván, a második taszítást felfogta és a legényt oly sebesen lekanyarította maga mellé a földre, hogy esni is alig látták. Közelebb menvén azután Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te némelykor előlem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én tégedet?

Most már a társaság át kezdte látni, hogy az -35- ifjú grófnak helyén van az esze és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen ily különösségekhez? A sok kérdések után kivették végtére belőle, hogy ő gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia, ki tizennégy esztendő előtt a világot három esztendős fiacskájával elhagyván, a magányosságba vonult. Majd azután új kérdések által elég hihetőképen kitanulták azt is, hogy fiának az öreg gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni, hogy a Viczispán házánál háljon, mivel a nap már alkonyodni kezdett; de erre mindaddig rá nem állott, míg meg nem igérték neki, hogy Istóknak hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére egy pár jó szóval és egy pár szives tekintettel rábírta, hogy édes atyjának, a Viczispánnak kérését teljesítse.

Könnyen meggondolhatjuk magunkban, hogy este elég okot talált még Laczink arra, hogy az embereknek bolondságain nevessen és hogy elég okot adott viszontag arra is, hogy őtet a társaság megnevesse. Az asztalnál Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságán csodálkozni, melyeket az asztalra tettek s melyeknek legnagyobb részét ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának egy asztalkáról gyümölcsöt, melyhez kenyeret evett és egy kevés borral vegyitett vizet ivott. Alig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése után felugrott s egyiket a szolgák közül megszólítván, én már jól laktam, úgymond; most ülj le te és egyél. Az inas majd elkaczczantotta magát; a gróf pedig erővel oda tolta, a hol üres helyet hagyott és minden bizonnyal rá is kényszerítette volna a leülésre, ha mindnyájan egyenlő szózattal nem bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerülgette azután az asztalt s mosolygással nézte a pompát, mely rajta ragyogott.

A viczispánnak kérdésére, mikép tetszenek neki -36- mindezek? Ti, úgymond, valóban unalmas emberek vagytok és ha Manczi nem volna, már én régen az én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szólt ismét a kisasszonyhoz, megczirógatván arczát: mikép lehetsz te oly balgatag, mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?

Nos, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, míg Manczi csak lopva nézegetett reá.

Felkelnék, oda vetném a fejemről ezeket a czifraságokat, testemről ezt a csodálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak s elmennék vele az ő atyjához, az ő szerencsés völgyébe.

– És hát ott azután mit csináljon? – kérdezé egy faunus ábrázatú, vastag és vén legény, Potrohosi Péter, Manczi anyjának a bátya.

Mit csináljon? felelé a gróf; okosabb dolgokat, mint te egész életedben csináltál. Halljad csak Manczi! mily boldog volna nekünk ott életünk. Reggel, minekutánna én a forrásnál megfürdenék, felköltenélek egy szép áriával a sípomon, hogy te is megfürödj. Azután együtt mennénk a kertbe. Te nekem virágokat öntözni segítenél; én pedig az egész völgyből összeszedném számodra a legszebb gyümölcsöt. Egész nap muzsikálnánk, dolgoznánk és énekelnénk. Este legszebb darabjaimat fújnám a sípon, míg el nem aludnál.

Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirulván, lesütötte szemeit és magában nagyon bosszankodott, hogy a mit Laczi mond, azt a társaság mind nevetségesnek találja.

Még az asztalnál feltették volt magokban némelyek, hogy Laczit oly ruhába öltöztetik, melyet a nagyvilágnak szokása szépnek tett. De bármennyit fáradoztak is, rá nem bírhatták mindaddig, míg Manczi egy esedező tekintetet nem vetett reá. Elvezették tehát egy mellékszobába s felöltöztették -37- egy huszárhadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele a társaságba, a dámák részint barátságos főhunyorítással, részint pislogó tekintettel, részint kellő mosolygással fogadták.

Manczi felette nagyon elpirúlt s mikor első tekintetét rá vetette, égni érezte arczát. Nemes egyenességgel állott előtte a karcsú, magas és izmos ifjú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le vállaira. Egyik kezével a kardot tartván, jobbját oda nyújtotta Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szeliden mosolyogtak. Lehetetlen volt, hogy a legényre sokáig nézzen. Szemérmes szemeit a földre sütötte. Manczim! édes Manczim! Ezen igékkel közelített hozzá, feléje nyujtván kezét. Oda nyujtotta kezét Manczi is, a nélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta Manczinak a derekát s magához vonván, arcza elébe hajtotta le arczát, hogy közelről nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta arczát az övétől, a mint Potrohosi, ki a tréfát nagyon szerette és sógoránál magának, mivel Manczit örökösének választotta, mindent megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: brávo lányka! Engem úgy segéljen, mindnyájunk láttára megcsókolja a legényt! Ettől az ifjú vitéztől vegyetek magatoknak példát, legények! Ez ért ám igazán az ostromhoz.

Manczinak szemei könnybe borulván: Urambátyám engemet ok nélkül kínoz, mondá Potrohosinak, a ki szinte tele torokkal nevetett.

– Kicsoda? – kérdezé Laczi; ez a dagadt ember kínoz tégedet? Egy pár könnyecskét látván Manczi arczán legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond s Potrohosit megfogván hirtelen kezénél, egész az ajtóig forgatta maga előtt s végtére széles hátának szögezvén mind a két kezét, megfoghatatlan -38- gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából, azután pedig a kapun a mezőre és kizárta. Nyerítő kaczagás kisérte ki Potrohosit s egészen elnyomta szitkait, melyeket fél nevetve és fél bosszankodva pökdösött az ifjúra. Így múlt az este kaczagás és szüntelen nyájaskodás között. Csak Manczi lett mindenik szempillantással komorabb és csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirult és a nevetés tárgyára lopva tekintgetett. Bármily gorombául kínozta is bátyja, kinek végtére Laczink a visszajövetelt megengedte, csak rajta kapatta magát mégis vagy tízszer ezen este az ifjúnak gondatlan és egyszersmind bámuló vizsgálásain.

Laczinak olyan ágyat vetettek, a minőt maga kivánt s mely hasonló volt ahhoz, melyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem hagyták aludni képzésének ingerrel teljes rajzolatjai: elszenderedvén pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körülötte. Valamint virrasztásában, úgy álmaiban is, Manczi volt a fő kép. A hajnalnak első sugara nyitva találta már szemeit s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvizsgálta a múlt napnak történeteit, s majd nevetett, majd elkomorodott, majd könnybe borúltak szemei, a mint képzése ennek vagy amannak a tárgynak megújításába merült. Áh! sóhajtott fel végtére fennszóval: ma már Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte volt, hogy Laczinkkal egy szobában hálhasson. A tréfás vén legény közt és a mi természetes ifjú grófunk között csakhamar fontos beszélgetés támadt, melyben Laczink minden tartóztatás nélkül megvallotta, hogy Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját atyját is. Természetes kifejezései amaz indulatoknak, melyeket Laczi magában érzett, -39- Potrohosit jó kedvre ingerelték. Máris gondolkodni kezdett ő ama lepcsességekről, melyeket vele űzni fog és ama szégyenítésekről, melyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságból szent Viczlipuczlinak nevezett, mivel kétes értelmű beszédjeire teli torokkal nevetni nem akart. Azt várta ő még este Laczinktól, hogy nem könnyen hagyja majd magát Manczitól elválasztani; a mi neki sok alacsony tréfára adott volna alkalmat. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a természetes ember nem szemtelen. Mert ha a természet az oktalan állatoknak tökéletesebb épületü nemeit a szemérmetességgel felékesítette, a mint a nőstény majomban és az elefántnak mind a két nemében tapasztaljuk, mikép volna lehetséges azt magunkkal elhitetni, hogy e szép erkölcsöt az embertől megtagadta? Csak a romlott nevelésü városi ember fosztja meg magát e kellemes adománytól, ki még gyermekségében a sok rossz példa által természetlenségekre ragadtatik.

Potrohosit megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtón a szobából.

-40-