IX.

A természetes ember szerencsétlen embertársához könyörületes.

Az olyan állatok, melyeknek testépületében inak is vannak, érzéseiket és indulataikat bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, melyek az efféle állatoknak mindegyik neménél más-másfélék. Ily czikkelyetlen hangokkal árulja el indulatait az ember is, elsikoltván magát, mikor megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenül meglepi, nyögvén, mikor szenved. Az indulatoknak e nyelve, valamint az állatoknál, úgy az embernél is haszontalan volna, ha a többi állatokat, melyek egy és ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.

Alig bődíti el magát az elrémült bornyú, azonnal odasiet az anya és ellenségével harczra kel. Alig kezdi szerelmes nyögését a nőstény gerlicze, azonnal ott terem ápolására a hím is.

Ezen állati nyelvnek az emberben is oly nagy az ereje, hogy az elrémült szerencsétleneknek kiáltása még az olyan hidegvérű embert is hirtelen megragadja, kinek szívét a veszedelemnek bármely hathatós rajzolásai soha el nem rémíthetik. A városi nevelésű embert, kit az idegen nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek, könyörületességre indítják a szenvedőknek nyögései, ha azokat saját füleivel hallani kényteleníttetik. A természetes embert pedig annyival hathatósabban -60- megragadja az emberek ezen állati nyelve, minél mentebb úgynevezett finom nevelésnek amaz útálatos mérgétől, mely az emberi szívet megérzéketleníti.

Példáját adta ennek gróf László, a viczispán falujába belovagolván, a mint fülébe az első házaknak egyikéből kellemetlen sikoltás tünt. Megállítván lovát, meredt tekintettel nézett a házra, melyből a jajgatás minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a háznak ajtajából egy férfi, kezénél fogva hurczolván maga után egy síránkozó asszonyt, kit az utczára taszított. Itt ordíts a mennyit akarsz, de a házba vissza ne próbálj jönni, kiálta utána a kegyetlen, a síró asszonyt egy görcsös bottal fenyegetvén. Alig ment a férfi vissza a házba, kirohant belőle édes anyja után egy tizenöt esztendős leányka bozontos hajjal, szilaj tekintettel és takaratlan mellel, mivel a férfi hajánál fogva vetette ki a pitvarba, szinte mikor fésülködött, mely alkalmatossággal nyakáról a kendőt is elvesztette. Jajgató anyjához sikoltva érkezvén, karjai közé omlott ily szókkal: Oh szegény szerencsétlen anyám! Gróf László hozzájuk nyargalván, nyil gyanánt leugrott a lóról s az egyiket egyik karjával, a másikat másikával megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a ki benneteket bánt?

Az egész beszédből, melylyel kérdésére a szerencsétlenek zokogva és hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a leánynak atyja az uraság erdejében egy szarvast lőtt és hogy e miatt őket a házból kivetik, minden vagyonkájuktól megfosztják és kenyér nélkül hagyják.

Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a gróf s beszaladván a házba, megragadta karjánál fogva az uraság hajduját, kivonta a házból minden legkisebb szó nélkül egész -61- a síránkozó asszonyig és onnan úgy elkanyarította, hogy az utcza közepére bokázott. Ezen ismeretlen ifjúnak megjelenése, szótalansága és merészsége, melylyel a hajdut megragadta s a házból kivetette, úgy megkábította ennek az eszét, hogy semmikép sem tudta magát összeszedni.

Azalatt a gróf az asszonyt leányával együtt a házba visszavezette, erősen igérvén, hogy őket el nem hagyja. A szobában térdre estek előtte a szerencsétlenek. A leány megragadván kezét, csókolgatta és melléhez szorítgatta, mely a könnyhullajtásoktól egészen nedves volt; mig az anya érzékeny kifejezésekkel köszönvén jóakaratát, további pártfogásáért esedezett. A gróf nem tudván velök mit kezdeni s nemes érzéseitől elragadtatván, hasonlóképen térdreesett, s mivel őket felemelni hasztalan próbálgatta, térdenállva ápolta és vigasztalta már a leányt, már az anyját. A könyörülés hamar megszülte szívében e jelenésnél a szeretetet, mely azonnal maga is nagyra nevelkedett.

A hajdu azonban eszére térvén az utczán, meggondolta, hogy csak gyerkőcze és tudja Isten! micsoda jöttment legény az, a ki őt hivatalának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a házba s térdepelni látván az asszonynyal és a leánynyal a grófot is, még nagyobb merészségre kapott. Hallja kelmed, úgymond a grófnak, ki adott kelmednek arra hatalmat, hogy az igazságot meggátolja?

A gróf felugorván, hidegvérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőle: Hát te vagy talán az igazság?

A hajdu e kérdést csúfságosnak vévén, nekirohant a leánynak s kezénél megragadván, takarodjatok ki, úgymond, tüstént, semmirevaló kaczérok! De egy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a leányt azzal a szándékkal, -62- hogy a grófnak fordul, kitől a keserves ütést származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a gróf, hanem átfogta karjaival az egész hajdút, liszteszsák gyanánt kivitte a házból s magától nagy erővel messze elvetette. A hajdú, míg karjai között csüngött, majd kiadta a lelkét, mivel a gróf nagyon magához szorította volt. A ház előtt pedig káromkodott ugyan egy darabig, de visszamenni nem mert.

A gróf újra elbeszéltette magának az egész dolgot, mely miatt őket a hajdu oly kegyetlenül üldözi. Eleinte el nem tudta magával hitetni, hogy az embernek jussa ne legyen akármely vadállatot agyonlőni; de minekutána a síránkozó leány ezt igaznak lenni bebizonyította, a történetnek előadásán megnyugodott. Értekeztek még együtt e tilalomnak okairól, a mint Potrohosi, kinek karjáról kutyaűző nagy korbács csüggött, egynéhány inassal hozzájuk érkezett.

Hallod-e vastag! így szólította meg őt még messziről a gróf, mit csinál az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával együtt rettenetes sírásra fakadt, míg amaz ellenben a grófot megsejtvén, hangos kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi ördögöt keresel te e háznál?

Az igazságot megvertem, mondá viszont a gróf, s most ezeket a síránkozókat vigasztalom. Ezzel a leányhoz fordult és kegyesen megölelvén, kérte, hogy nyugodt elmével legyen. Majd azután Potrohosit szólítván meg, jer velem, úgymond, Manczihoz!

Mentsen meg előbb bennünket, édes úrfim! mondá a leány a grófnak kezét megcsókolván.

Hallod-e vastag! maradj te addig itt és ha az igazság ide találna jönni – – Ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdu. Nézzed -63- csak kérlek! Amott áll megint az a gonosz ember, a ki ezt a szegény asszonyt saját házából kivetette, mivel férje szarvast lőtt.

Hallod-e vastag! maradj te itt addig.

Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.

A te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a világon, hanem csak szép lányokat ríkatni? Vastag! teneked, látom, egy csöpp eszed sincs. De ennek a leánynak és az anyjának hagyj békét, azt javaslom. Ezt mondván, a leány elejébe állott háttal s már Potrohosira, már a hajdúra fenyegető tekintettel nézegetett.

Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi kaczagva. Jöjj velem, Laczi! a te kedvedért megbocsátok most egyszer ezeknek az embereknek. Ez a legény a szerencsétek! mondá azután az asszonynak és a leánynak, a grófra mutatván.

A hajdú mormogva elkullogott, a gróf pedig még egyszer megölelvén a felvidult leányt, elment Potrohosival a kastélyba, hová Istók a lovakat utána vezette.

-64-