VIII.

A természetes ember szeret vigadni s vigasságában másokkal jót tenni.

Egyszerre muzsika kezdett zengeni az udvarban. Az öreg gróf oda rendelte előre a szomszéd mezővárosból a czigányokat. Laczink majd nyakát törte, úgy repült le a garádicsokon s a falunak mind a két nembéli ifjúságát egy nagy diófa alatt tánczoló félben találta. Hozzájuk sietvén, még messzirül csodálta a falusi leányokat könnyű ruhákban csoportonkint állani s amint odaért, épen tánczolni kezdettek. Bámuló szemmel vizsgálta a tánczolókat, mosolygott, a kurjongató legényekkel el-el rikította magát s végre közéjük ugorván, egy ifjú szép leánynak kezét megragadta s a lejtőt úgy járta vele, amint tudta. A táncz után melléhez szorítgatván a szemérmes leányt, nem győzte ápolgatni s amint az új tánczot a vidám párok elkezdették, hevesen megforgatta tánczosnőjét ő is és öröme oly zabolátlan lett, hogy szüntelen kurjongatott. Elfáradván, maga mellé vonta a leányt egy padra s érzékeny ápolgatások között beszélgetni kezdett vele. A leány elpirulván, már elfordult tőle, már fejét mellére sütvén nevetett, már meg üléséről felszökött. A gróf ellenben meg-meg kapván, vissza vonta a padra és nyájaskodását megujította.

Jó vagy-e hozzám? leányka! Szeretsz-e? kérdezé tőle minduntalan. A leány pedig semmit sem felelvén, le-le sütötte fejét és nevettében mind csak -54- czinczogott. Végre egy falusi legény elejükbe állván, így szólította meg a grófot: Nagyságos uram! Margitnak énkívülem senkit sem szabad szeretni, mert ő nekem jegyesem. Margit! Jöszte velem! Még rossz hírbe is hozza utoljára nagyságod a leányt! Gyere Margit!

A te jegyesed? kérdezé a gróf meredt tekintettel. Az annyit tesz, hogy feleséged legyen?

Annyit, nagyságos uram!

Hát miért nem teszed feleségednek?

Mert az atyám nem engedi.

Az atyád? Mi köze ahhoz az atyádnak?

András a grófnak mondását helyesnek találván, amott áll az atyám! mondá mosolyogva. Ha egy jó szót akarna neki nagyságod érettünk adni!

A gróf hozzá menvén: Hallod-e, úgymond, te öreg ember! mi közöd neked ahhoz, ha a te fiad házasodni akar?

De nagyon is nagy hozzá a közöm, nagyságos uram! mondá viszontag az öreg ember. Azt a leányt ő nekem el nem veszi, ha a fejére áll is; mert látja nagyságod, az egész leánynak, amint előttünk áll, semmije sincs, hanem ami rajta van.

Rendes! De hát ha a fiad őtet úgy akarja feleségének tenni, amint előttünk áll?

De én ám nem akarom, hogy akarja.

Nagy álmélkodással nézett a gróf az öreg emberre; azután pedig megfordulván és a leányt megsejtvén: Mondd meg nekem öreg! úgymond, mi hijával van ez a szép leány?

Legalább kétszáz forint hijával, nagyságos uram!

Az én atyámnak van-e kétszáz forintja? kérdezé a gróf és hallván, hogy még több is van, felszaladt az atyjához és kétszáz forintot kért tőle. Az öreg gróf minden kérdés nélkül kezébe adta. Visszaszaladván tehát, már messziről kiáltotta Andrásnak: Házasodj, itt a kétszáz forint! -55-

Körülvették azonnal a grófot a falusi legények s amint András kezéhez vette a pénzt, felemelte azt s örömében idestova szökdösött vele, mint az őrült. A gróf végre megfogván, arra kérte, hogy házasodjon meg tüstént.

Szivesen, felelé András, ha a prédikátor nem ellenzi.

Hol van a prédikátor? kérdezé a gróf. Gyere, vezess hozzá. Hát neki e dologhoz mi köze van?

Ő ád bennünket össze.

Hisz azt én is megtehetem. Gyertek ide!

Megértvén, hogy erre csak a prédikátornak van hatalma, megfogta az új párnak kezeit s magával a prédikátor háza felé hurczolta. A tánczolók nézőikkel együtt mind utánuk mentek. Az öreg gróf az egész esetet látta és szivesen nevette. A prédikátor házához látván közelíteni egy ifjú úrnak vezérlése alatt a sereget, nem győzött rajta csodálkozni. Meghallván cselédjeitől, hogy a seregnek vezére maga az ifjú gróf, elébe ment és sok főhajtások között örvendezni mondotta magát közéjük való érkezésén; de ez ki sem hagyván őtet beszélni, hagyj te most békét ezeknek, jó öreg, úgymond. Ime egy pár jegyest hozok hozzád, kik össze akarnak házasodni. Azt mondják, hogy csak te csinálhatsz belőlük férjet és feleséget. Add hát őket össze mindjárt!

A prédikátor elbámult; de hallván, hogy a dolog nem tréfa és hogy maga a méltóságos gróf, ki kétszáz forintot adott reá, a helyben való összeadást kéreti s az új pár elejébe állván, az agyendábul olvasni kezdett. De Laczink hozzá lépvén, olvass másszor, úgymond és tedd meg most e párral, amire kértelek. A prédikátor erre megharagudván, keményen nézett a grófra és semmit sem felelt, hanem az olvasást tovább folytatta. Egy gazdaember megsúgván a grófnak, hogy épen ezen -56- olvasás által adatnak össze a jegyesek, ez amannak szeme közé mosolygott és félre vonván magát, csendes gondolkodásba merült. A prédikátor attól tartván, hogy a gróf ismét megtámadja, majdnem hideg veritéket izzadott. Eljutván pedig amaz igékhez, hogy az Úristen az első embert a paradicsomba helyeztette, a gróf tovább nem hallgathatott. Az első embert? úgymond? Óh édes öregem! honnan tudod te ezt? Az első embernek bővebb történeteit nagyon szeretném tudni.

A prédikátor még nagyobb haragra gerjedvén: Ahha! úgymond nagy buzgósággal, ne háborgassa gróf uram az Úrnak szolgáját, mikor hivatalában foglalatoskodik!

A gróf ezt át nem értvén, kérlek, úgymond, ne haragudgy, hanem beszélj nekünk még többet az első emberről!

Hozzá kullogván erre öregebbik szolgája, kérem nagyságodat, úgymond, várakozzon kérdéseivel mindaddig, míg a czeremóniának vége nem szakad. Szót fogadott a gróf és a prédikátor nagy szívszorongatások között összeadta az új párt. Jött ugyan még egynehányszor kedve a grófnak a kérdezgetésre azok iránt, amiket olvasni hallott, de meggyőzte magát még is. Csak mikor az első emberre szállott átkokat hallotta tőle, el nem tűrhette azokat szó nélkül, mivel abban a vélekedésben volt, hogy azokat a prédikátor az új párnak fejére mondja. Eredj, úgymond, jó öreg! a te csodálatos zsémbeskedéseddel. Ne töviseket, ne bojtorványokat, hanem szép tiszta búzát teremjen nekik szegényeknek az ő szántóföldjük. A prédikátor nagy elégedéssel mosolygott, mikor az Ament kimondhatta s a szobából azonnal kitakarodott. A gróf utána sietett ugyan s különféle kérdésekkel ostromolta; de a prédikátor el nem tudván magával hitetni, hogy ezt ő jó szívből és tudományra való -57- vágyakodásból cselekszi, a feleleteket különféle kifogásokkal mind elmellőzte.

Az egész sereg visszasietett a gróf udvarába a félbeszakadt mulatságnak folytatására, melyet az ifjú gróf oly véletlenül és oly hamar lakodalommá változtatott. Ama vidám háladatosság, melyet neki az új pár nem annyira szóval, mint bizodalmas ápolásokkal mutatott, szívében szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a falunak legényeit s azt kérdezgette tőlük, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akaratját megköszönvén, ma már erre későnek mondották az időt. Igy mult el öröm, táncz és nevetkezés között az egész este.

Másnap reggel Laczink az ifjú párhoz szaladt. A menyecskét szinte férjének karjával átölelve találta, kivel egy hantpadon ülvén, édesen nyájaskodott. A szerelemnek ezen ingerlő enyelgését egy ideig mosolygó tekintettel nézvén, oly ragyogó fénynyel támadt fel fejében egyszerre Manczi képe, mint a derült éjszaka után a nyári nap. Szíve dobogott, arczai felpirultak, karjai önként előre nyultak, mintha a levegőt akarta volna megölelni. Végre egy mély fohászkodása elárulta jelenlétét a figyelmetlen ifjú párnak. Nem győzték ezek neki a boldogságot, melyhez őket oly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, s az ifjú férjnek nyájaskodásai és a menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak szívébe, hogy végtére ily szókra fakadt: András! én is oly boldog akarok lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz és feleségemnek tétetem. Ezt mondván, az atyjához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg, hogy én is oly boldog lehessek, mint András, Manczit én elveszem és ide hozom.

Az öreg gróf maga mellé vonván fiát a szófára, hosszas oktatások után figyelmessé akarta tenni arra, hogy e lépés felette fontos, mivel tőle függ -58- jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága. Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy szíve jó? Laczink e kérdésre elámult, s mivel sem igennel, sem nemmel nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merült. Ő ugyan Manczi jóságáról nem kételkedett, de csupán csak a végből, hogy ez iránt édes atyját is meggyőzhesse, különféle módokról gondolkodott, melyekkel azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.

Másnap reggel sietve ment az atyjához, ki még az ágyban feküdt. Hallod-e, édes jó atyám! menjünk mi ma Manczihoz. Az öreg grófnak nem volt ideje. Fia tehát azonnal felült a lóra s az öreg Istókkal, ki alig győzött utána nyargalni, Rósafi Pál úrnak falujába sietett.

-59-