VI.

A két szerelmes a kertben, Potrohosi pedig a lesben.

Potrohosi ezeket meg nem fontolván, arra akarta Laczinkat bírni, hogy menjen be Manczihoz, mielőtt felkel. Bezzeg Laczi, úgymond, nem volna ám bolondság, Manczit felverni s ezt mondván, öltözködni kezdett.

Manczit felverni? felelé az ifjú. Van-e neked eszed, te eleven bálvány? Hisz azonkívül, hogy ez nem illik, Manczi is felijedne és reám méltán megharagudna.

Ne légy oly balgatag, kérlek! mondá viszontag Potrohosi. Ha én veled vagyok, az illendőséget meg nem sérted. A mi pedig a felijedést illeti, nem szükséges, hogy nála lármát üss. Költsd fel csendesen és hívd el magaddal a kertbe.

Potrohosinak az volt egyedül a szándéka, hogy ezen ártatlan költésből okot vehessen húgának kínzására. Laczink tehát hamar felöltözött és Potrohosi után csendesen Manczi ajtajához lappangott, mely be volt zárva. A vén legény, nem akarván igyekezetével felhagyni, különféle kulcsokat hordott össze, melyek közül az egyik a kisasszony szobáját végre megnyitotta. Csendesen vitte ő ezt végbe s Laczinkat betolván, az ajtót utána ismét bezárta. Az ifjú a lebocsátott kárpitok miatt homályosnak lelvén a szobát, azt pedig, hogy Potrohosi be nem ment vele, illetlen csalárdságnak nézvén, az ajtótól szólítgatta -41- Manczit egynehányszor, hogy felkelvén jőjjön vele és vastag bátyjával a kertbe. Szavát mindenik felszólításnál feljebb és feljebb emelvén, Manczitól pedig semmi feleletet nem vehetvén, végtére fennszóval szólította meg, a min Potrohosi az ajtón kívül nem győzött eleget nevetni. Ennek biztatására elment azután az ágyhoz és Manczinak hűlt helyét találta. Sok édes álmodozásai után, melyeknek fő tárgya az ifjú Kaczajfalvi volt, korán felébredvén, oly teli volt szíve, hogy a szűk szobában nem maradhatott. Felkelt tehát s éjjeli köntösére egy könnyű palástot vetvén, kiment az illatozó kertnek szabad levegőjébe és ott egy galyfödél alatt a hantszófára dőlt.

Hallván Potrohosi, hogy Manczi a szobából már kirepült, kieresztette a grófot, ki megvetéssel tekintvén reá, te, úgymond, nekem rossz embernek látszol lenni. Ha Manczimnak bátyja nem volnál, én többé, azt tudd meg, rád sem néznék. Nekem megigérni, hogy velem bejösz és kint maradni, sőt még az ajtót is rám zárni!

Legyen eszed, mondá viszontag Potrohosi. Mihelyt Manczi szavát hallottam volna, bementem volna hozzátok én is. Ő már minden bizonynyal a kertben van a munkásoknál. Jőjj velem, keressük fel!

A kertben nekem nem kellesz. A munkások, a kik ott Manczival vannak, náladnál jobb emberek. Eredj, feküdj le és hortyogj! a kertben nekem nem kellesz. Ezt mondván, leszaladt a kertbe; Potrohosi pedig utánna lappangott s hugának kedves galyfödelét ismervén, közelebb úton a hantszófa mögé vette magát a sűrű galyak közé, melyek miatt őtet sem huga, sem Laczink észre nem vehette. Manczi könyökére támasztván fejét, a madarak csevegésénél a hűsben szintén elszenderedett. Laczi lábhegyen közelített hozzá. A legszebb és leggyönyörűbb -42- paradicsomnak látása el nem ragadhatta volna úgy szemeit, mint az alvó Manczinak tekintete. Megállott, mintha a földhöz lett volna bűbájolva s mosolygó arczával vizsgálta kellemetességeit. Alig mert lélekzetet venni. Az egész legény csupa szem volt. Kezei lecsüggödtek, szemei a szerelemtől szinte csillogtak, arczái úgy megpirultak, hogy egy pár nyílt rózsának gondoltad volna lenni, tagjain pedig egy gyenge remegés futott keresztül. Így állott ő egy darabig lelketlen kép gyanánt, mely az emberre meredt szemmel néz. Az élet végtére vissza kezdett szívébe térni. Egynéhány ismeretlen indulatok zűrzavar gyanánt gomolyogtak fel mellének mélyéből. Leereszkedett Manczi előtt egyik térdére, s megcsókolta kinyujtott lábára lecsüggő kezét, ily szókra fakadván: édes szép Manczim! A kisasszony felijedvén, rá meresztette szemeit. Jó reggelt, Manczim! mondá Laczi s odanyujtotta kezét örvendetes és érzékeny tekintettel. Manczi el akarta magát kiáltani, de az álmosság, mely megkábította és az ijedtség, hogy maga előtt ily véletlen vendéget látott, elfojtották mellében a szózatot. Ajkai megnyíltak ugyan, de hangot nem adhattak.

Mily szép vagy, édes Manczim! kezdette ismét Laczink s mily nagyon szeretlek! E szókkal egy pár könnyecske forrott ki szép szeméből s legördült mosolygó ajkára. Szívéhez vonta azután csendesen Manczi kezét s melléhez szorította.

Manczi visszavonván karját, mit akar itt a gróf? úgymond komor tekintettel. Menjen dolgára! E két szót nyughatatlan keménységgel ejtette ki.

Laczi ellenben felemelvén összetett kezeit s oly tekintetet vetvén reá, mely szívébe hatott, édes Manczim! úgymond, ki nem mondhatom, miként szeretlek. Engedd meg, hogy nálad maradjak. Hidd el, úgy szeretlek, mint magad magadat. Oly szép -43- vagy, Manczim! mint – – sokkal szebb, mint az egész világnak legszebb virágjai!

De mit akarsz itt, kérlek?

Fel akartalak az ágyból verni, hogy jönnél le velem ide a kertbe. Te engem megelőztél. Oh Manczi! alig alhattam miattad valamit. Egész éjszaka láttalak, de úgy, szakasztott úgy, a mint most látlak. Óh Manczi! az én mellem oly teli volt, hogy majd megszakadt. Sírnom kellett. Jobb kezeden feküdtél álmomban és bal kezed – – itt bal kezét megcsókolván, óh Manczi! úgymond, ha tudnád, miként szeretlek!

Ezen igék félénken jöttek ki szorúlt melléből és könnybe borúlt szemei kérlelő szelídséggel függöttek Manczi szemein, kinek kezét majd melléhez, majd ajkaihoz szorítgatta. A kisasszony semmikép végbe nem tudta vinni, hogy a legényre megharagudjon. Eredj, jó Laczi! úgymond, eredj! Menj amoda a munkásokhoz; én azonban felmegyek a szobámba és felöltözködök.

Elmegyek veled én is.

Ezt meg nem engedhetem, mert az illendőséget megsértené.

De mond meg hát nékem előbb, hogy szeretsz-e te is viszontag engemet?

Erre sem felelhetek meg.

S miért nem?

Ha nemmel felelnék, gorombaság volna tőlem; ha pedig igennel, az illendőséget sérteném meg.

Az illendőséget? De akkor csak nem sértenéd meg mégis, ha igazat mondanál?

Még akkor is. Kelj fel térdeidről, jó Laczi! menj a munkásokhoz és légy nyugodt szívvel. Ezt mondván, a mint Laczinknak karjait megfogta, hogy térdeiről felsegítse, arcza amannak arczához oly közel esett, hogy a hátul leselkedő bátyja csókra gondolta a legényhez lebocsátkozni. Brávó! derekasan! -44- kiáltotta ez a galyak közül, te kis boszorkányka! Régen jövendöltem már én ezt a mi szent Viczlipuczlinkról. Ihol karjai között a szép legény! Korán reggel úgy megcsókolgatja, mint hímjét a gerlicze! Ha ide nem hozott volna az eset, tudj Isten!

Ah, hogy bánhat urambátyám velem ily igazságtalanúl? Én ártatlan vagyok! ezt mondván, elfakadt sírva.

Ártatlan? brávó, szent Viczlipuczlim, brávó!

De mit sírsz te megint Manczi! mondá Laczi. E miatt a vastag ember miatt? Azután Potrohosira tekintvén, ez, úgymond, nevet, Manczi pedig sír. Mondjátok meg nekem, miért? Manczi, gyere te velem sétálni. Ez a hízott ember, a ki tégedet minduntalan megríkat, maradjon itt.

Potrohosi erre oly hangosan kezdett kaczagni, hogy nemcsak a munkások, hanem még azok is meghallhatták, a kik a kastélynak azon a részén háltak, mely a kert felé volt.

Ah édes urambátyám! az egész házat felveri szavával az álomból. Gondolja meg, mily veszedelembe ejti jó híremet és nevemet.

Az ifjú gróf Manczira tekintvén s fejét megrázván, azt akarod, úgymond, hogy a kastélyban az embereket felköltse? Azt én mindjárt magam megcselekszem.

Maradj! rikkantotta Potrohosi kaczagva. Mi a manó jut eszedbe, hogy te az embereket álmukból felverd? Hallod-e Laczi? mond meg nekem igazán, ha tégedet Manczi valóban megcsókolt-e?

Laczink tetőtől fogva talpig megvizsgálván Potrohosit: Neked, úgymond, vastag ember, a mint látom, egy csöpp eszed sincs. Eredj dolgodra! Manczi sír! Eredj, mondom, jó szerével. Manczi velem maga akar lenni.

Már az más! mondá Potrohosi; így hát csak el -45- kell mennem; s betakarván magát hálóruhájába, menni kezdett.

Az Istenért! vigye magával, urambátyám, óh! vigye el magával, kérem.

Alkudjunk, hugomasszony! felelé Potrohosi. Valld meg itt nekünk igazán, hogy szereted. Akkor azután elviszem magammal.

Urambátyám! az egekre kérem, mit gondol?

Egyébiránt itt hagyom, és – –

Manczi látván, hogy bátyja menni akar, megkapta a kezét.

De mit parancsolgatsz te, gonosz ember! ennek a szép leánynak? kérdezé komor tekintettel Laczink. Megmondja ő azt nekem nálad nélkül.

Annyival jobb, mondá Potrohosi, s kirántván Manczi markából kezét, elsietett.

– Szeretem, édes urambátyám! szeretem; csak vigye el magával amazon az úton.

Már most megelégszek veled, és ezen szempillantástól fogva nem vagy szent Viczlipuczlim, hanem édes húgom. Eredj a szobádba és öltözködj. Te pedig, Laczi, gyere velem amarra haza.

Laczink nem ment volna el vele, ha Manczi szépen nem kérte volna, ki szobájába szaladván, az ágyra dőlt és mérgében sírt. Bementek szobájokba a férfiak is, hol Laczink az ablakba ülvén, gondolatokba merült, Potrohosi pedig felöltözvén, húgához ment. Hallod-e Manczi, én az egész esetet eltitkolom és így legkisebb okod sincs sírni. De mondd meg nekem minden tréfa nélkül, ha ez a természetes legény tégedet el akarna venni, elmennél-e hozzá? Ne légy Viczlipuczli, hanem igazán felelj.

Édes urambátyám, az ifjú gróf az ő tökéletlen nevelése miatt mindenben hátra van.

Nem igaz, hogy te őróla ebben a vélekedésben vagy! Minek pirultál el tehát, mikor kérdeztelek? -46- Hogy ti lányok az ily dolog körül úgy kerengetek a felelettel mindig, mint a macska a forró kása körül! Mindent láttam én, mindent hallottam, a mit a kertben mondottál és cselekedtél. Felelj egyenesen, elmennél-e hozzá?

Manczi lesütötte szemét, és újjaival egy selyemszálacskát ki s be sodorgatott. Ösmerte bátyját és tudta, hogy az ily dolgoknak kinyomozásában nagyon járatos.

Öltözködj fel, Manczi! Meglássuk, mi lehet a dologból? Én nekem ez a legény magamnak is sokkal jobban tetszik, mint azok az aranyzsinóros, ezüstgombos, nagy kalapú, széles kardú, nyirott hajú széltömlők, a kik egyebet nem tudnak, hanem tanúlt főhajtással fogat mutatni, mint a hamis kutyák, s vigyorogva egy-két complementumot mondani, melyek puszta levegőmozgásból állanak. Ezzel Potrohosi elment.

Manczi a dologról mélyebben kezdvén gondolkodni, megvallotta magának, hogy Laczihoz, mikor az uniformisban látta, nem volt érzéketlen. Szerelmének bizonyításait azonkívül oly igazaknak és szembetünőknek találta, hogy méltán háladatlannak tartotta volna magát, ha azt viszontag való szerelemmel meg nem jutalmazná. A tükörhöz ülvén, maga sem tudta, mikép történt, hogy ma oly együgyűen öltözködött fel, a mint csak lehetett. Ha bátyjának csúfolásától és önnön magának áruló pirulásától nem tartott volna, semmit sem vett volna magára olyast, a mit Laczink rajta megnevetett. A tükörbe tekintvén, elijedt magától, oly piperétlen volt. Hajtaraját tehát felemelte még egy keveset, csak hogy a módinak kedvezni tessen, és lement kávézni. Öltözködésével annyi időt vesztett, hogy a früstöknél utolsó volt.

-47-