VII.

Laczink az atyjához visszatér.

Szinte édesdeden nevetett Laczink azon, hogy az emberek fekete vízbe fehér tejet töltenek, és ezt a vegyületet früstökül iszszák, a mint látván, hogy minden ember az ajtóra tekint, megfordúlt és Manczit együgyű ruhájában bejönni megsajdította. Ah az én Manczim! úgymond fenn szóval, az én kedves Manczim! Be szeretem, hogy itt vagy egyszer. Alig győztelek már várni. És ah! mily szép, mily gyönyörű vagy ma! Tedd le, kérlek ezt a kalapot! s ezt mondván, fejéről a bandzsal kalapot maga levette. Úgy! No most nézzétek már meg ezt a gyönyörű leányt!

A földbe bújt volna szégyenletében a kisasszony, mikor a kaczagást hallotta, melylyel a vendégek fogadták.

De ma reggel, folytatá szavait barátságos csevegéssel a mi természetes Laczink, sokkal szebb, ezerszer szebb voltál a kertben a galyfödél alatt. Ah! mikor ott oly szépen feküdtél – –

Manczi elhalaványodott, Potrohosi pedig mértékletlen hahotára fakadván: Akármi legyek, úgymond, ha a természet ezerszer nem alkalmatlanabb a titoktartásra, mint a hiúság!

Nosza erre a vendégek, és kivált az ifjú legények, körülvették azonnal Manczit, ki azt sem tudta bosszúságában, hová üsse le szemeit? Laczink -48- megfogta kezét; de ő kiragadván magát haragosan, kiszaladt az ajtón. Laczi utána repülvén, megfogta, s melléhez szorította ily kérdéssel: haragszol talán, Manczim? Légy jó, édesem, és ne haragudj!

Azonban utánok érkeztek a szobából a vendégek is, Manczi pedig nagy háborodással kiragadván magát karjából, s haragos tekintetet vetvén reá, takarodj, úgymond, és ne jőjj nekem többé szemem elejébe. Ezt mondván, felszaladt a garádicsokon szobájába.

Laczi meredt tekintettel nézett utána; azután pedig lassan megfordúlván, a földre sütötte szemeit, összeránczolta vagy kétszer homlokát, megrázta fejét, s jószívű keseredéssel azt mondotta: Szegény leányka! Az atyám igazat mondott. Erre nagy elevenséggel feltekintett, mondván: ah, az atyám! E szavak után pedig nyíl gyanánt repült ki a kastélyból a kertnek, beugrott a vízbe, átúszott a túlsó partra, a legsűrűebb bokrok és csipkék között felmászott a hegyre, s két óra múlva meglátta atyjának kellemetes völgyét, melybe örvendetes kiáltások között sebesen leszaladt. Istóknak örömkiáltásai hírül adták azonnal az öreg grófnak, hogy az elveszett ifjú visszatért. Hamar kitörölvén szemeiből a könyeket, elejébe sietett kedves fiának az érzékeny atya elég nyugodt tekintettel. Laczi sebes és hangos örömkiáltással karjai közé vetvén magát, ah, édes atyám! úgymond, Manczit láttam, az én szép Manczimat láttam.

Az öreg gróf ellappangott vele egy galyfödél alá, a hol egy rövid beszélgetés által, mely hidegvérűnek és indúlat nélkül valónak lenni látszott, egyenes szivű fiából az egész esetet kivette. A természetes nevelésnek plánumai egyszerre füstbe mentek. Majd azután az öreg gróf mély gondolkodásba merülvén, átérezte, itt lenni már az idejét -49- annak, hogy fiát a nagy világba kivezesse. Átlátta azt is, hogy Rósafi Pálnak Manczi kisasszonya mélyen behatott Laczi szívébe; mely vélekedésében őtet az ifjú is minduntalan megerősítette. Egyenesen megvallotta ő, hogy Manczit az egész világon legjobban szereti, és amaz ellenvetések, melyeket neki az öreg gróf Manczinak öltözetéről, nyírt hajáról és magaviseletéről tett, oly erőtlenek voltak előtte, hogy csak hideg mosolygással hallgatta. Az öreg Kaczajfalvi tehát szükségesnek találta, hogy fiával az emberi nemzetet és annak történeteit úgy ismertesse meg, a mint magokban vannak. Elővette vele a históriának filozofiáját, melyből ő a nemzeteknek különbféle religióit, kormányait és szokásait a cultúrának nevekedésével együtt álmélkodva tanúlta. Anyanyelvén kívül a németet, francziát, olaszt és angolt rész szerint beszélvén, rész szerint értvén, többféle könyveket olvasott e nyelvekben az emberi nemzetnek tetteiről, és így nem csak a száraz históriát, mely puszta nevekből, esztendő számokból, s egymástól elszakasztott esetekből áll, hanem a történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is megtanulta. Már nevetett, már sírt, már szökdösött örömében, már meg reszketett rémületében, a mint a különféle jelenéseket olvasta, melyek között az országok a világ kezdetétől fogva habzottak.

Meghallván édes atyjától, hogy őtet a sors egy-két száz szegény embernek urává tette, megduplázta serénységét a különféle tanulásokban, hogy jobbágyait annyival könnyebben megboldogíthassa. Fáradság nélkül átlátta ő tudniillik amaz arany igazságot, melyet édes atyja naponkint elejébe terjesztett, hogy az olyan földes uraságok, melyek mindent másokra bízván, idegen szemmel látnak, idegen füllel hallanak, idegen kézzel írnak, idegen észszel okoskodnak, mind magoknak, mind jobbágyaiknak -50- iszonyú rövidségeket és helyrehozhatatlan károkat okoznak. Arra ugyan, hogy oly ruhába öltözködjön, a minőt a hozzá hasonló ifjak viselnek, nagy nehezen ráállott az ifjú gróf, de haját lenyírni teljességgel nem engedte.

Az öreg Istók véghetetlenül örült, mikor e változásokat látta, s az nap, hogy a gróf a völgyet fiával együtt legelőször elhagyta, térden állva köszönte az Istennek, hogy a természetes nevelésnek végét szakasztotta, melyből soha semmi jót nem reméllett. Laczink felette édes egyszersmind és szívszorongató reménységekkel ment atyja mellett a völgynek sűrű erdején keresztül, s a mint a gyönyörű térség szemébe tünt, örömében elpirúlt és megtüzesedett, lépései pedig úgy meggyorsúltak, hogy édes atyja alig győzött utána sietni.

Elérkezvén végtére Kaczajfalvára, hátúl mentek be a kerten a pompásan épült palotába. Ehhez bejutván, az öreg gróf csengetett, s azonnal mindenfelől összeszaladtak cselédjei, s mély tisztelettel megállván előtte, parancsolatait várták. A gróf szemmel tartotta fiát minden jelenésnél, hogy láthassa, minémű érzeményeket okoznak benne? Nyissátok meg fiamnak a zöld szobákat, mondá a gróf. Egy inas megnyitván az ajtót, mely e szobákba nyílt, mély alázatossággal megállott mellette. Ezek a te szobáid, fiam! ezek pedig inasaid! Ezt mondván, három emberre mutatott, kiknek egyike élemetes, ketteje pedig ifjú volt. Laczi megvizsgálván őket tetőtől fogva talpig, alázatos állásaikat mosolygással nézte és a szobába bement.

Első tekintete ama képekre esett, melyek Hogárth rajzolásai után rézre metszve a szobában függtek. A rajtok lévő szatirás carricatúrákat meg nem foghatván, szüntelen csak fejét rázta. Megnyitotta azután az ablakot, s kinézett az udvarra, hol éppen sok ember gyűlt össze, mivel az öreg -51- gróf összehivatta jobbágyait, hogy fiát velök megismertesse. Laczinknak fejében annyiféle gondolatok támadtak, hogy egynél sem tudott megállapodni. Megnyitott még egynehány szobát, melyek az első mellett voltak, s álmélkodva nézte a pompát, mely a viczispán szobáinak pompáját messze túlhaladta.

Egy inas kávét hozott, s letette az asztalra. Nekem ez nem kell, mondá Laczink mosolyogva, nem tudván igazán, mikép bánjon az inassal, s egyáltalában, mikép viselje magát? Hogy hínak tégedet? kérdezé elvégre az inast.

Jánosnak, nagyságos uram!

Hallod-e János! nem tudod te, mit jelentenek ezek a képek?

Nem tudom. Ő méltósága, az öreg gróf, fogja tudni.

Laczi semmit sem mert többé tőle kérdezni. Azonban az öreg gróf elérkezvén, levezette fiát az udvarba, hol jobbágyai már sorban állottak. Íme! gyermekeim, mondá nekik a jó úr, ismét nálatok vagyok, s hozzátok hozom fiamat is. Nektek neveltem én őt. Ha én egyszer meghalok, ő szinte oly jó és kegyes uratok lesz, mint én vagyok. Igyekezzetek rajta, hogy szeretetét megérdemeljétek. Ő a tiéteket meg fogja érdemelni.

Az úr Isten áldja meg a mi jó urunkat, felkiáltottak erre a jobbágyok. Áldja meg a fiát is, utána vetette egy öreg ember, és tegye oly jó és kegyes úrnak, a minő az atyja!

Laczi csendes tekintettel és ránczolt homlokkal vizsgálta őket.

Nézd jövendőbéli jobbágyaidat, fiam, mondá azután Laczinak az atyja. Nincs sziveden semmi, a mit nekik mondani akarnál?

Laczi még egyszer áttekintvén őket, s a legöregebbiket megszólítván, hány esztendős vagy? úgymond, s egyszersmind kezet adott neki. -52-

Kilenczven esztendős vagyok, kedves édes urfim! mondá az öreg ember, Laczi kezét ajaka felé emelvén, hogy megcsókolja.

Minek akarod te az én kezemet megcsókolni? kérdezé Laczi, s az öreg embernek kezét egyszersmind szívéhez szorítá.

Szereted-e ezeket az embereket, fiam? tudakozá tőle az atya.

Hogy szerethetném őket, mikor nem ismerem? felelé az ifjú gróf fennszóval.

Akarsz-e velök, ahol lehet, jót tenni?

Hogy is tehetsz ily csodálatos kérdést? mondá erre álmélkodva Laczink s elfordulván, bement a palotába. Szobájának közepén megállván, megrázta fejét egynéhányszor és gondolkodásba merült. Mily különös ma, mondá magában, az én atyám!

-53-