XI.

A természetes leánykérő.

Te itt egyedül magad? Laczi? kérdezé Potrohosi; és oly szomorúan? Mi a manó! még sírsz is. Mondd meg nekem, ki bántott?

Manczi engem nem szeret, mondá a gróf fejét rázván. Elszaladt tőlem; pedig én őt kimondhatatlanul szeretem.

Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőle. Szegényke! mondá azután, most már magam is látom, hogy Manczi téged nem szeret. Melléhez szorított, apolgatott, reszketett s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy szeressen.

A gróf e gúnyolást igazságnak vette, leült egy székre és sírt. Manczi pedig azonban a kertnek legsűrűbb gallyasában ült és Laczija után fohászkodott. Potrohosi a grófot, a ki azonnal lóra ülni, menni akart, alig tudta arra birni, hogy maradjon. Légy te békességes tűréssel, mondá Potrohosi, ki magában eltökélte volt, hogy a legényt oltalmába veszi; Manczi a te feleséged legyen.

A nélkül, hogy szeressen? kérdezé a gróf. Te némelykor úgy beszélsz, mintha egy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de azt sohasem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a mit nem akar. Erre Potrohosi megtudakolta tőle érezhetetlenül, hogy az öreg gróf tudja-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? s -70- megértvén, hogy tudja, azt találta tőle kérdezni, hogy az atyja e szerelmet helyben hagyja-e?

Az én atyámnak több esze van, felelé a gróf, mind mindnyájotoknak. Azt mondja ő, hogy a szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem akadályoztatni. Magától kell neki támadni, magától elenyészni.

Annál jobb! mondá Potrohosi és Manczi atyjához menvén, elbeszélte neki az egész dolgot. Rövid tanácskozás után eltökéllették magokban, hogy ezt a szövetséget gróf Kaczajfalvi házával, mihelyt annak rendje szerint fog ajánltatni, elfogadják. Potrohosi azután a kertbe szaladt és Manczit felkereste. Manczi! mondja tetetett ijedéssel, a mi szegény Laczink!

Manczi elhalványodván, felugrott és ülésére ismét visszarogyott.

Leányka! mondá tovább a bátyja, ha a haláltól meg akarod menteni, szaladj.

Manczi a gallyasból kirohanván, egyenesen a grófnak karjai közé omlott, ki könnyező szemmel szinte a gallyasba lépett. A gróf megijedt; Manczi nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy oly halavány vagy? A kisasszony viszont a gróf halaványságának okát nem merte kérdezni.

Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üljetek mellém, hadd segítselek ki benneteket álmodozástokból. Minekutána jobbjára Manczi, baljára pedig a gróf leültek, így szólította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom, hogy most ne légy viczlipuczli, hanem igazszivü, derék és jó hugocskám. Az atyád tudja, a mit cselekszek. Azután a grófhoz fordulván: Hallod-e Laczi! úgymond, te ezt a leányt szereted és azt kivánod, hogy feleséged és gyermekeidnek anyja legyen, ugy-e?

Azt! felelé a gróf. Én még tégedet, a mint látom, megszeretlek. -71-

Ezt magam is remélem, mondá viszont Potrohosi. Neked pedig, jó húgocskám! volna-e kedved ily tisztességes kivánságnak teljesítésére? Azért el ne pirulj! mert én ezt az illendőségnek szokott törvényei szerint értem.

Kedves urambátyám!

Akkor azután gyermekeid engemet nagybátyjoknak neveznének. Laczi nekem azt beszélte, hogy te őtet gyülölöd, mivel melyedhez szorítván, reszkettél, apoltad s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi! akarsz-e gyermekeinek anyja lenni?

Kérem édes urambátyámat – –

Engem ne kérj, hanem mondd meg egyenesen, akarsz-e vagy sem? Ha nem akarsz, ez a szilaj legény felugrik a lóra és másutt keres magának Manczit. Akkor azután a sok rivástól-sirástól a házban meg nem maradhatunk. Tudjuk, édes gyermekem! jól tudjuk mi a te begyednek minden titkait. Ha a minap itt a kertben meg nem lestelek volna benneteket, tudja! mit nem sugtál volna mindent a gróf fülébe. Azért hát mondd ki szaporán, akarsz-e vagy sem?

Manczi elpirulván, odanyujtotta kezét a grófnak és szemeit lesütötte. A gróf megragadván kezét, sirva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, míg élek? kérdezé törött szózattal.

Manczi álmélkodó tekintetet vetett hirtelen reá, Potrohosi pedig mentéjének csúcsát megragadván: Van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg ajakidat és rágd a szájába, hogy akarsz. Ő vele oly értelmesen kell beszélni, mint az ujságok szoktak.

Manczi végre megnyitván ajkait: Én, úgymond, tégedet szeretlek.

Erre a gróf odabukott térdeire a kisasszony elejébe, azután pedig ölbe fogván, melléhez szorította, -72- felkiáltott, kurjongatott, sirt örömében és észre nem vette, hogy karjain Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez, feltekintett a grófra most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd azután elpirult és oly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi e szókra fakadt: Irigylem ennek a szilaj fattyúnak ezt a gyönyörü tekintetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! s legyetek egymás által boldogok. Ezt mondván, a grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván oly hevesen és oly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette magát és aznap százszornál többször kérdezte Manczitól, mikép tudja ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?

A megelégedett szerelemnek első szélvésze elmulván, bővebben kezdette tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg gróf, hogy Manczit szeresse? E kérdésre Laczink mély gondolkozásba merült, melyből a szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén: Manczi! úgymond, kérlek, felelj meg nekem előbb, de igazán, ezekre a kérdésekre: hogy jó vagy-e, hogy nem vagy-e gonosz szivü? és hogy gyermekeidet oly okosan akarod-e nevelni, hogy balgatagságok után ne induljanak, a minőket én e napokban még te rajtad is…

Manczi ki nem hagyta beszélni, hanem ajkait tenyerével hamarjában befödte.

A gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan akarja nevelni?

Annyit, mondá Potrohosi viszont, édesen nevetvén.

Jösz-e tehát velem Manczi? mondá a gróf és a kisasszonyt maga után vonta. Mentekben át-át fogván s erősen magához szorítván, vitte inkább, mint sem vezette. Bejutván a kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette a győzedelmet, mire Manczinak szülői s egynehány rokona összeszaladtak. -73-

Most már kérd meg a leányt annak rendje szerint, mondá Potrohosi a grófnak. Ime! a leánynak az atyja előtted áll. A gróf a viczispánra meredt szemmel tekintvén, azután pedig Potrohosihoz fordulván: Mit mondtál, úgymond, hogy cselekedjek?

Manczi atyjának mondd meg, hogy leányát kivánod.

Ugy-e? Azután a viczispánhoz fordulván, így szólott a gróf hozzá: Manczi az én feleségem lesz, mert ő engemet szeret. Azért tehát menjünk a paphoz, hadd adjon bennünket össze.

Ez a legény még mindnyájunkat elbolondít, mondá Potrohosi kaczagva. Hallod-e Laczi! ez a dolog nem megy ám oly hamar, a mint gondolod.

Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarabb? mondá viszont a gróf. A pap egy kis fertály óráig elénkbe olvas egy könyvből, s az egész dolog megvan.

Akármi legyek, ha ez a legény mindenkor igazat nem mond, valahányszor csak száját feltátja, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a kik mellette állottak.

Ezzel a jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a gróf egyáltalában senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá állott. Manczi szülői pedig azt vitatták, hogy lehetetlenséget kiván. A gróf erre felhevülvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a mit ő kiván, felette könnyen meglehet s az ellenkező résznek okait kinevetvén, ama bolondságok közé tartozni mondotta, melyekkel magokat a mindennapi emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi kezét megragadván: Mondd meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e kérdésre egy érzékeny tekintettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a paphoz. -74-

Ugy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.

Ha nem akar, hagyd itt, felelé a gróf, a kisasszonyt kezénél fogva az ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi Pál úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételt kontraktust kivánt, a viczispánné fontos okokkal megmutatta, hogy koszoru és új selyemruha nélkül az összeadást végbe vinni nem lehet, a többiek közül az egyik ezt, a másik amazt vitatta. A sokféle szózatból végre nagy lárma lett, melyet a gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván, esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem menjen vele a paphoz. Manczi ellenben teljes erejével azon volt, hogy kezét a gróf kezéből kifejtse. Eleresztette végre a gróf önként és elhallgatott. Elcsendesedtek utána lassankint a többiek is; mire meg-meg egyszerre mindnyájan hangos hahotára fakadtak, mely egynehány időperczig tartott. Csak Manczi és a gróf voltak egyedül, a kik a dolgot nevetségesnek nem találták.

A gróf komoran körültekintvén magát, így szólította meg végre hathatós szózattal a kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz! kinek akarsz közülünk engedelmeskedni?

Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá: Én a tied vagyok, mondá szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a tied vagyok és hogy karjaid között boldog életet remélek. De az édes atyámnak karjai között tizenöt esztendőt töltöttem már oly boldogságban, melyért elegendő hálát soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkül már régen nem volnék. Az ő szeretete volt, mely engemet ezerféle veszedelemből kiragadott. -75- Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek, szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térdre esett édes atyja előtt az érzékeny szivü kisasszony s atyai kezeit csókolta és könyhullajtásival áztatgatta.

Meredt szemeit a falra függesztvén a gróf, gondolatokba merült. Egyszerre Rósafi Pál urnak térdeihez rohant Manczi mellé ő is és kezét megcsókolván: Bocsáss meg! mondá felette szivreható érzékenységgel, bocsáss meg nekem Manczimnak édes atyja! Ha nekem az én atyám azt parancsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt mondván felkelt, s egy székre leülvén, nyugodt elmével kérdezte, mikor fog a pap a könyvből elejekbe olvasni? Kevés idő mulva, felelének neki, ha egyébiránt az öreg gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Egy darabig gondolkodván a gróf, egyszerre felugrott és Manczihoz lépvén, Manczi! úgymond, a te szived jó. Engemet szeretsz és édes atyádnak engedelmeskedsz. A te szived valóban jó!

-76-