XII.

A jó ebéd és az éhezők.

Nagyságos uraim! mondá az inas, az asztalon az étel! A nevetés, melynek okát a gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az urak végtére az asztalhoz ültek. A gróf a feltett különféle ételeknek neveit megkérdezvén, egy jó tányér zöldséget megevett, a többieket pedig mind megköszönte. Egy kérdés adta elő azután magát a természetnek tudományából, mely a beszélgetőket több hasonló kérdésekre, sőt még a mathezisnek mélységeibe is elvezette. A gróf ezekről oly helyesen értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig oly dolgokról volt a beszéd, melyek ő előtte ismeretlenek voltak, oly okos kérdéseket, oly sikeres és világos ellenvetéseket tett, hogy egy orvos, a ki szinte csak ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni és csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, különféle tárgyakról mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Helylyel-közzel mosolygásra is adott a gróf alkalmatosságot, mikor egy pár szavával a szokásba vett convenientiát feltaszította.

Sült szarvashus tétetvén az asztalra, a gróf ennek az ételnek a nevét is tudakolta. A feleletet hallván, szarvashus! úgymond halkan és komoran s rövid gondolkodás után felugrott a székről, kirepült az ajtón s a garádicsokon lerohant a faluba. -77- A szarvashus eszébe hozta neki ama leányt, kinek atyja szarvast lőtt s kit szülőjével együtt az igazságnak karjaitól megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen esetnek végéről és attól tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös botjával e szerencsétleneket ujra megtámadta.

Nagy buzgósággal rohant be a házba, hol a leányt anyjával együtt egy férfinak karjai közt találta, kinek orczáját ezek apolták és könnyeikkel áztatgatták. A leánynak az atyja volt, a ki szinte rejtekéből, melyben félelemből tartózkodott volt, visszaérkezett. A mint a gróf a szoba ajtaját kinyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a leány: ihol itt jön éppen a mi őrző angyalunk; s ezt mondván, elejébe repült. Az anyja és atyja e kiáltásra megfordulván, a grófnak lábaihoz borultak. A férfi megragadta egyik kezét, csókolta és könnyeivel mosogatta.

Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a gróf. Én szinte azt akartam látni, hogy nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?

Uram! édes uram! elkezdé a férfi törött szózattal s érzékeny háládatossággal, az Ur Isten fizesse meg az úrnak! Ezt az ártatlan gyermeket feleségemmel együtt az éhségnek halálától mentette meg az úr. Az Isten látja lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített reá. Nem volt miből élnünk. Még e nyomorult hajléknak a fele sem az enyém már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem kölcsön s alig hogy egy szarvasra elsütöttem, rajta kaptak s el kellett szöknöm. Régi időtől fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi kisasszony kegyelméből.

Mancziéból? kérdezé derült mosolygással a gróf és könnyes szemeit megtörülte. De mondd meg te nekem, apjok! mért nem dolgozol? Hisz, a mint látom, erő nélkül nem szükölködsz.

Miért nem dolgozom? Van nekem, Istennek -78- hála! egy pár egészséges karom, melyekkel dolgozhatnék; de négy hónapi betegségem minden szerszámomtól s ezekkel együtt kenyeremtől is megfosztott. Szántóföldecskémet is el kellett végre a szomszédomnak zálogosítanom. E nyomorult háznak a fele még, a mit sajátomnak mondhatok.

Csak ennek a háznak a fele? kérdezé a gróf, összecsapván kezeit. Hát miért nem panaszoltad el eddig Manczinak?

Panaszkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az uraság koldust a faluban meg nem szenved. A gróf felemelvén könnyező szemeit s a mély könyörületességnek éles tekintetével az égre nézvén: Istenség! úgymond, nincs kenyerök, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének! Egy pár könnyecske legördülvén arczain: mennyi pénzre volna úgymond, szükséged?

Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám s azonban, mig munkám hasznot hozna, élhetnék is belőle.

Hídd el ide azt a gazdát, a kinek adósa vagy. Hadasi György nagy örömmel átszaladt a szomszédjához és egynéhány időpercz után megjelent vele. Hallod-e, így szólott hozzá a gróf, te ennek visszaadod a földjét és szerszámait, én pedig megadom neked a pénzt, melylyel tartozik.

Szivesen! mondá erre a szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.

Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok és ő neked az adósságot lefizeti.

Holnap? Hát az úr kicsoda?

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok.

Gróf Kaczajfalvi János úrnak a fia?

Az!

Nagyságos uram! mondá a szomszéd, nem akarna nekem egy kis irást adni arról, hogy nekem száznyolczvan forintommal adós? -79-

Minek? Én irni nem tudok.

Irni nem tud? És én gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a szomszéd, fejét rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adja a pénzt, én is visszaadom neki minden jószágát. Ezzel elment.

A gróf át nem tudta látni, miért nem hisz szavának e gazda? de azt csak látta mégis, hogy a dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a kastélyba s belépvén az ebédlő szobába, így szólította meg Potrohosit: Hallod-e, Manczi bátyja! adj te nekem kétszáz forintot.

Két ezret, ha akarod, édes öcsém! Mire szándékozod fordítani?

Annak az embernek, a ki a szarvast meglőtte, nincs több fél házánál; annak adom.

Potrohosi azonnal kezébe adta a kivánt summát; ő pedig visszaszaladt vele Hadasihoz s az egész házat felvidámította. Körülvették mind a hárman, kezeit csókolták, őrző angyaluknak nevezték és jóakaratát zokogó szózattal köszönték. A gróf sirva fakadván örömében, kezet adott Hadasinak és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba ne ess. Azután Veronkát, Hadasinak leányát megölelvén és magához szorítván, nemsokára, úgymond ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a házból kisietett. Fenn szóval küldötték utána a romlástól megmentett szegények háládatos áldásaikat.

Bemenvén könnyes szemmel a viczispánnak ebédlő szobájába, hol a vendégek még mindnyájan együtt voltak, fel s alá járt egy darabig. Szemei szinte csillogtak és egész tekintetéből ki lehetett venni, hogy mellében nagy dolgokat forral. Végre megállván a szoba közepén: azt, úgymond, ki kell tudakoznom! Ezzel az ajtó felé indult. Hová akarsz megint menni? kérdezé Potrohosi, útját elállván; meg Manczi felugorván a székről, kezénél fogva tartóztatta. -80-

Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a gróf komoran. Kaczajfalván is lehetnek oly boldogtalan szegény emberek, mint itt Veronkának az atyja.

Hisz arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő időd lesz.

Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a világon vagy? Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, hogy az atyám falujában nincsen-e valaki, a ki éhezik? Ezzel kiment és lovát megnyergeltette. Az öreg Istók alig tudta magát meggondolni, mikor a gróf már tartotta neki a kengyelt, hogy a lóra szokása szerint felsegítse. Maga is felvetvén azután paripájára magát, sebesen haza nyargalt.

Istenemre mondom! ezen ifjú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel viseltetni, mondá Manczinak az orvos, megcsókolván kezét. Manczi köszönetet mosolygott szeme közé e vallásért, s a grófnak jó szivéről az orvossal sokáig beszélgetett.

-81-