XIII.

A halál és a prédikátor.

Azalatt a gróf Kaczajfalvára érkezvén, a falu végén leszállott a lóról, Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba és a gazdát cselédjeivel együtt a vacsoránál találta. Nektek van, látom, mit ennetek! mondá örömmel, a mint a szobába belépett. A vacsorálók azonnal felkeltek s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutána megértette volna tőlük, hogy van miből élniök, azt kérdezte a gazdától, hogy van-e a faluban valaki, a ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a gazda. Istennek hála! a mi méltóságos öreg grófunknak pedig szives köszönet! az egész helységben csak egy sincs.

A gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én atyám ő! úgymond érzékeny örömmel. Sebesen kiszaladt azután a házból és haza sietett, hogy édes atyjának lábaihoz borulván, háládatosságát ezen emberségért kinyilatkoztassa.

Útjában egy másik ház előtt nagy sírást-rívást és jajgatást hallván, bement. Elébe repűlt a házból szinte magánkívül egy menyecske, s még az udvaron megölelvén a grófot, oda vagyok! úgymond, óh, örökre oda vagyok! A gróf e kiáltásra megborzadván, besietett a szobába, hol az ágyon egy halvány férfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni kezdettek. Ágyánál egy kesergő -82- öreg ember és egy siránkozó öreg asszony állott, kikbe három síró gyermek kapaszkodott volt.

Mi történik itt? kérdezé a gróf hevesen. Óh! a fiam haldoklik, úgymond az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdé a gróf s e jelentést, mely ő előtte még ismeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelébb tolódott. Meredt szemmel nézte egy darabig a beteget s meg-megborzadott. A beteg kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad. Kérdéseket tett neki, de feleletet egyikre sem vett.

A haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a menyecske ismét berohant a szobába, s elhalaványodván, reszketve nézte a beteget. Anyicska! mondá elég hangos, de törött szózattal a haldokló. A menyecske odasietvén, a betegre borúlt és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeiből a könnyek egymást űzték, haldokló fiának homlokáról a verítéket törülgette. A beteg végre egyszer vagy kétszer megrázkódván, kinyújtotta tagjait és meghalt.

Az úr isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az úr isten el is vette! Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, összekulcsolta kezeit, s előre görnyedvén, könnyező szemeit a földre függesztette. A két asszony azonban a gyermekekkel együtt hangos sírásra fakadtak; a gróf pedig reszketni és halaványodni kezdvén, végre elájult és a halottra lerogyott.

Mikor ájulásából ismét magához tért, már akkor a szoba tele volt emberrel, a kiterített holttest a deszkán feküdt, az öregek sírtak, az ifjú özvegy pedig egybekulcsolván feje felett kezeit, rájok sem hallgatott azokra, a kik vigasztalni akarták. Oh istenem! mondá egynehányszor, hová legyek e három neveletlen árvával? Végy magadhoz, teremtőm minket is, ha táplálónkat elvetted! -83-

A gróf el nem tűrhetvén tovább e szomorú jelenést, kitolakodott az emberek közül az utczára, s felemelvén összetett kezeit könnyező szemeivel együtt az égre: mennyei bölcsesség, úgymond, ne hagyj még engem meghalni. Hadd élni Manczit is édes atyámmal együtt! Oh, mily rettenetes dolog a halál! Érzem, kegyelmes istenem, érzem magamban, hogy könyörgésemet meghallgattad!

Ezzel haza sietvén, édes atyjának karjai közé rohant azzal a kérdéssel, ha egészséges-e és ha nincsen-e valami baja? Egész este csak a haldoklóról beszélgetett és tekintetében csak a mély szomorúság uralkodott. Az öreg grófnak sokáig kellett vele bajlódni, míg belőle azokat kivehette, a mik ma vele és Manczival történtek.

Másnap a halálnak képe emlékezetéből lassanként elenyészvén, Manczié pedig feléledvén, édes atyja elé terjesztette forró kivánságát, melylyel Manczit feleségének tenni óhajtja, valamint amaz akadályokat is, melyeket e kivánságának Rózsafi úr vetett.

Az öreg gróf legkisebbet sem ellenezte ugyan ezt a házasságot, mivel a tudósításokból, melyeket Manczi kisasszonyról az egész környékből összeszedett, bizonyos lett a felől, hogy Manczit minden ember jó szívű, szép eszű és nemes erkölcsű kisasszonynak tartja. De az ifjú grófnak szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attól félt, hogy soha ebből oly szeretet nem támadhat, melyre állandó barátságot kell építeni azoknak, a kik a házasságban boldog életet viselni kivánnak. Az ifjú gróf erősen bizonyította ugyan atyjának, hogy Manczi őtet szereti, hogy ő viszont Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az öreg gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek és ő mégis rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e házassággal sietne. -84- Erre nézve esdekelve kérte, hogy halaszsza még el egy kevés időre az egybekelést, a mit édes atyjának meg is igért. Szeretni fogom, mondá azután az öreg gróf, ha gyakran oda jársz. Adja isten édes fiam, hogy meg ne csalódj. Erre az ifjú gróf csak mosolygással felelvén, azt kivánta viszontag az atyjától, hogy nézze meg Manczit maga; a mire magát az öreg úr azonnal le is kötelezte.

Egynéhány napot azzal töltött el azután az ifjú gróf, hogy házról-házra járván, maga megtudakozta, hogy nincsen-e a jobbágyok között oly szegény, a ki éhezik? E mellett pedig, bárhová ment, oly buzgón ajánlotta segedelmét és a hol kellett, oly bőven mutatta meg cselekedettel jó akaratát, hogy a jobbágyoknak szeretetét egészen megnyerte, a szegényebbeknek pedig oszlopa és reménye lett. Minden embertől megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz? micsoda hivatalt visel? s ez által sok olyas dolgokat megtanúlt, melyek előtte mindeddig ismeretlenek voltak.

Elment a prédikátorhoz is és megtudakozta tőle, hogy van-e neki miből élnie? Feleletéből hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a foglalatosságokat akarta tudni, melyekért e jövedelmeket veszi. Útnak indúlván, az ajtó küszöbében eszébe jutott neki a haldokló, kinek halálánál maga jelen volt, s visszafordulván a prédikátorhoz, de miért nem vigasztaltad tehát a minap azt a szegény asszonyt, a kinek a férje meghalt?

– Az özvegy engem nem hivatott.

– Nem hivatott? Imént jövök egy embertől, a ki nekem azt mondta, hogy ő a falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy mihelyt tüzet lát, azonnal lármát üssön. Ezt is tehát, mikor a ház már ég, hivatni kell előbb, hogy lármát üssön?

– Az éjjeli őrnek ez kötelessége. -85-

Hiszen te is azt mondtad, hogy a szomorúaknak vigasztalása hivatalodhoz tartozik. Pedig, hallod-e, ha én azt az asszonyt megvigasztalhattam volna, nem adtam volna a te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét és elment. A prédikátor hálát adott az istennek, hogy az ifjú grófnak oktalan kérdéseitől megmenekedhetett.

Otthon a gróf az atyját kérdezte meg ez iránt és nagyon megörült, mikor hallotta, hogy másnap a templomban a prédikáczióból maga megitélheti, ha tetszik, miből áll a népnek oktatása? Az atya másnap a templomba menvén vele, arra kérte előre, hogy a prédikátort, míg a népet oktatja, meg ne szólítsa, mint az új párnak összeadásánál. Ezt az ifjú gróf megigérte, s beült az atyjával az uraságnak zárt székébe a prédikáló székek átellenében.

A zsoltárnak lassú és pompás éneklése, melyet az öreg gróf versenként elébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könnybe borúlván, oly tiszteletre gerjedett, hogy tudta nélkül térdeire bocsátkozott. A lelki pásztor a prédikáló székben megjelenvén, az ifjú gróf felállott és vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a prédikátor látván, elpirúlt, mivel a minapi összeadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd azután elhalványodván, reszketni kezdett, az éneknek pedig vége szakadván, meredt és vad tekinteteket vetett majd az ifjú grófra, majd a községre. Az ifjú gróf halaványodni és reszketni látván, még meredtebb szemeket függesztett reá és háborodását majd az ájulásig űzte. Elkezdette végtére beszédjét reszkető szózattal; de valahányszor az ifjú grófra tekintett, mindannyiszor beszédjének fonalát elvesztette. Attól félt minden szempillantásban, hogy az ifjú gróf megszólítja. Így az, a mit beszélt, összefüggés nélkül való zavar lévén, akadozni kezdett; a mi belső szorongatásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott -86- tekintetét az ifjú grófra szögezvén, végre elhallgatott.

Rosszúl van szegényke! mondá az ifjú gróf elég fennszóval Istóknak, a ki szinte mellette állott. A prédikátor meghallván mondását, elővette keszkenőjét és arczát törülgetni kezdette. Istók a papnak baját jól átlátván, az ifjú grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az öreg gróftól ama kis üvegecskét, melyben magánál illatos párát hordozott, felsietett vele a prédikátorhoz s átadván neki szagolásnak okáért, megsúgta egyszersmint azt is, hogy az ifjú gróf minden bizonynyal meg nem szólítja, míg prédikál, mivel ezt az atyjának szentűl megigérte.

A prédikátor a párából egynéhány csöppet keszkenőjére öntvén s orrához értetvén, magához tért és beszédjét újra elkezdte. Ebben ő sikeresen megmutatta, hogy tökéletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz keresztény ember módjára félelem nélkül akarunk meghalni. Beszédje az ifjú grófot úgy megillette, hogy a prédikáczió után karja közé szorítván a lelki pásztort, megcsókolta és bizonyossá tette a felől, hogy egész életében úgy fogja e szép oktatásért tisztelni, mint édes atyját.

-87-