XIV.

A szerelemféltés.

Egynéhány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifjú gróf, de senkit sem találván otthon, egy darabig a kertben sétálgatott, azután pedig Veronkához ment. Az egész házat együtt lelte. Egynéhány apolások után, melyekkel Veronkát heves ifjú módjára megköszöntötte s melyeket a leány szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe ereszkedett. Hadasi, míg ifjabb volt, a török háborúban katonáskodott. Egyik szó a másikat szülte. A gróf oly feszült figyelemmel hallgatta Hadasit, mint a ki a berbitélő bűbájosra elbámul; Hadasi pedig oly tűzzel s oly eleven színekkel rajzolta elébe a hadi eseteket, a minőket az afféle katonától csak várni lehet, a ki több ütközetekben szerencsésen forgott. Így múlt el a reggel. Hadasi nagyon örült, hogy a hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, alig várván, hogy délután az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, melyekben saját kezével sok törököt levagdalt.

A gróf a nélkül, hogy tartóztatták volna, náluk ebédelt, s Hadasiné leányával együtt minden erejét megvetette, hogy jótevőjöket tehetségük szerint megvendégeljék. Az asztalnál a gróf Veronka mellett ült és a paradicsomban vélte magát lenni, oly nagy volt öröme. Hadasi majd minden ételnél újabb dolgokat beszélt a tábori életről és ama tartományoknak -88- szokásairól, állatairól és növényeiről, melyekben táborozott. Ebéd után lerajzolta a grófnak azokat, a mik az ütközetben történni szoktak: az ágyúknak szüntelen ropogását, a szörnyű mészárlást, mikor a dolog egyszer kardra kel és a törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen elfogott és sebeikből könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is leriszálják. A gróf, ki Veronkát térdére ültetvén, ölébe vette, hogy e szörnyű eseteket vele együtt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott, már meg fejét Veronka vállára bocsátotta, mintha el akarta volna tekintetét ama jelenésektől fogni, melyektől irtózni elegendőképen nem győzött.

Azalatt a viczispánnak egész háza megérkezett, s ama hírre, hogy az ifjú gróf Kaczajfalvi a kastélyban volt és lovát az istállóban hagyván, ismét elment, Manczi egy szempillantásra szobájába repűlt és onnan leorozkodott a kerten keresztül a faluba, Hadasi házához. Nem ok nélkül gyanította ő, hogy a grófot itt találja. Még messziről meghallván szavát, közelebb lappangott s meg akarván a grófot lepni, maga lepődött meg ama különös jelenéstől, mely vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván tudni illik, szinte akkor rejtette fejét Veronka mellére, hogy tekintetét ama mészárlástól elfordítsa, melyet Hadasi lerajzolt. Manczi ezt látván, szinte megmerevedett. A leány az ölében? az ő feje pedig a leány mellén? E gondolatra elhalaványodott és azon szempillantásban ismét elpirúlt.

Manczi kisasszony! mondá fennszóval Hadasiné, az ablakra mutatván.

Manczi? kérdezé hevesen a gróf.

A kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a kastély felé.

A gróf félszemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide, itt vagyok!

A kisasszony, mintha a grófot nem is hallotta -89- volna, tovább sietett. A gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte s egyik kezét megragadta. Mit akar a gróf? kérdezé Manczi haragosan. Ereszszen el! Ezt mondván, kicsavarta kezét a grófnak kezéből, ott hagyta és útját tovább folytatta.

A gróf egy-két szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt s megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő tekintettel.

– Menjen a gróf, a hová tetszik, én magam akarok maradni, mondá Manczi hevesen s kezéből kiragadván magát, elsietett. A gróf egy ideig utánna nézett, azután pedig Hadasihoz visszatért. A kisasszony szinte akkor talált hátra tekinteni, mikor a gróf a ház ajtaján belépett s ajakit harapdálván, nagy méreggel haza ment.

A gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát és az ablakra vetvén tekintetét, hát azután, úgymond, hogy volt?

Hadasi az ütközetnek rettenetes rajzolását nagy tűzzel folytatta; de a gróf ellenben sem meg nem borzadott többé, sem Veronkát magához nem szorítgatta. Közepén a legiszonyúabb rajzolásnak felkelvén, hadd el, úgymond, a többit holnapra! Nyughatatlan elmével búcsút vevén, a kastélyba ment. Manczi, a mint a grófot bejönni látta, szobájába ment és bezárta magát. Sem kéréssel, sem parancscsal rá nem vehette a bátyja, hogy szobájából kijöjjön. A gróf majdnem sírva fakadt, hogy Manczit egész este nem láthatta. Baját még csak messziről sem gyanítván, betegnek vélte.

Másnap reggel előtalálván, szíves sajnálkozással imígy szólította meg: Édes Manczim! mi bajod volt néked tegnap? A kisasszony ellenben semmit sem felelvén, oly hidegséget mutatott hozzá, hogy magaviseletében a jelenvalók közül kiki megbotránkozott. Manczi bátyja össze akarta őket békéltetni, de a gróf a kisasszony elébe állván, nyers szózattal -90- és férfias tekintettel imígy szólította meg: Reám te, a mint látom, neheztelsz. Mondd meg nekem, mivel bántottalak meg?

– Semmivel sem! legkisebbel sem! – mondá viszontag Manczi, a grófnak tekintetétől egy keveset megijedvén.

– Miért haragszol tehát reám, ha meg nem bántottalak?

Manczi erre meggörbítvén szép száját: Hm! úgymond, tartozok tán a grófnak cselekedeteimről számot adni?

A gróf feszült szemmel nézett egy darabig reá. Azután mind a két kezét szemével együtt az égre emelvén: Jól mondta az atyám, úgymond fennszóval, hogy megcsalatkozol! Egy könyörű tekintetet vetett még egyszer Manczira és szemei könnybe borúltak. Oly szép, mondá elkeseredve, és oly csalárd! Isten hozzátok! Ezt mondván, lassú lépésekkel lováért, az istállóba ment.

Potrohosi Manczihoz közelebb menvén: Lányka, úgymond, neked nincs eszed.

Manczi sírva fakadt s kezeivel arczát eltakarta.

– Haza lovagol, mondá tovább a bátyja és soha sem látod többé. Eredj, javaslom és békülj ki vele. Ahol, nézd! kivezeti már az istállóból a lovat. Fogadj szót, lányka! s enyhítsd meg. Ezzel a legénynyel, látod, nem lehet játszani. Ő a te labdád soha sem lesz.

Manczi részint erőltetésből, részint jó szerével kiment a kapu elé, hol a gróf a lovára akarván felülni és paripájának nyakát simogatván: Csak tudnám, úgymond elég fennszóval, úgy hogy Manczi meghallotta, csak azt az egyet tudnám, mit vétettem neki?

– Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony, hát csak elmégy?

A gróf megfordulván, meglátta a könnyező -91- Manczit s visszament hozzá. A kisasszony elébe nyújtotta kezét; ő pedig megfogta, megcsókolta és könnyeivel megáztatta. Potrohosi érezhetetlenűl felemelvén Manczinak másik kezét, a gróf nyakára tette és a kisasszonyt karjai közé lökte. Alig nézhettek egymás szemébe, máris egymás ölében voltak. Egy pár szempillantás alatt megújult köztük a békesség. A grófhoz mutatott hidegséget mentegetni akarván Manczi, azt találta mondani, hogy a feje fáj. A gróf tehát minduntalan összenyomogatta két kezével a fejét, szíves szorgalommal bizonyítgatván, hogy ez a főfájás ellen nagyon foganatos.

Laczi! – mondá erre félénk szózattal a kisasszony.

A kertben sétálván a gróffal, csak el nem tűrhette mégis a kisasszony, hogy meg ne kérdezze, mit csinált tegnap Hadasi házánál? Ő nekem, felelé a gróf, rettenetes dolgokat beszélt a hadakozásról. Óh édes Manczim! jó, hogy eszembe hoztad. Ezeket neked is meg kell hallgatnod. Jőjj velem, menjünk együtt hozzá! Ezt mondván, Manczit kezénél fogva maga után vonta.

Alighogy új vetekedés nem támadt köztük, mivel Manczi e sietségről egynehány szöges mondásra fakadt. De meggondolván végtére magát, délután, úgymond, elmegyek veled.

Ebéd után tehát Hadasihoz mentek. Veronka nagy örömmel szaladt jótevője elé s karjai közé rohanván, óh az én kegyes grófom! úgymond. De a mint a gróf megett Manczi kisasszonyt megsajdította, hamar kifejtette magát a grófnak karjaiból. A kisasszony erősen feltette ugyan magában, hogy nyugodt elmével fogja nézni a grófnak Veronkával való magaviseletét, de a leánynak öröme, melylyel a grófot fogadta, feltett szándékából egyszerre kiforgatta. Elfelejtvén, hogy a gróf jelen van, oly büszke és gúnyos tekintetet vetett Veronkára, mint egy megbántott királyné. Veronka ezt látván, félre vonta magát reszketve és szemeit lesütötte. -92-

A gróf azt gondolván, hogy ismét az uraság hajdúja van görcsös botjával a háznál, a kitől szegény Veronka úgy retteg, körűl nézte magát, s véletlenűl meglátta, hogy Manczi e szegény leányra mérges tekinteteket vet. Manczi! tán megint fáj a fejed? kérdezé a gróf, gyanakodva rázván a fejét. Jőjj ide, jó Manczi! ne légy oly komor! Ezzel a gróf leülvén, s a kisasszonyt térdére akarván vonni, ülj ide! úgymond, a másik térdemre pedig üljön Veronka.

– Én Veronkával nem osztozok, mondá boszankodva Manczi. Neki engedem az egész űlést.

– Mily csodálatos vagy te, Manczi! Már miért nem akarsz te itt Veronkával ülni?

– Én olyan leánynyal, a kivel jót teszek, osztozni nem akarok.

Veronka e szóra sírva fakadt; az atyja pedig megszólalván: A jótéteményt elfogadni nem szégyen, kedves kisasszonykám! Hiszen maga a király is Istennek jóvoltából él.

A gróf majd az egyikre, majd a másikra tekintvén: Van-e nektek eszetek? mondá boszankodva. Ülj le Manczi, a hová akarsz. Te pedig Veronka, jőjj ide és légy vidám. Mondd meg nekem, ki bántott? Hát te apjok, mit állasz ott oly komoran, mintha a török vágott volna meg? Manczi, megbántottad talán ezt az öreg embert? Manczi az ablakba könyökölvén, kinézett és nem felelt. Ülj le apjok és beszélj nekünk valamit a török háborúról; Manczi is akarja hallani.

– A kisasszony nekem soha sem bocsátaná meg, ha jelenlétében leülnék.

– Neked apjok, nincs eszed, ha te azt gondolod, mondá a gróf, kinek igyekezetei, hogy a hadakozásról való beszélgetést folyamatba hozza, mind foganatlanok voltak. Manczi majd az ablakon nézett ki, majd pedig lopva Veronkára tekintett, ki a fal mellett állván, titkon sírdogált. -93-

– Már ma apjok, a mint látom, mibelőlünk semmi sem lesz. Jőjj Manczi! menjünk haza. Jer velünk Veronka te is!

Veronka azzal mentegette magát, hogy dolgai vannak; a gróf pedig ránczba vont homlokkal Hadasiéktól elbucsúzott. A kastély udvarán keresztül a kertbe jutván Manczival, ki mellette lesütött szemmel és komor tekintettel ment, imigy szólította meg emezt: Hallod-e, Manczi! én téged szeretlek; de az öreg Hadasi jobb náladnál.

S Veronka is, ugy-e?

Veronka? – Veronka tégedet meg nem bántott; te pedig őtet sirásra fakasztottad.

– Óh a sirás nagyon illett neki. Kétszerte szebb volt, mint egyébkor.

– Azt jól mondod. Én ránéztem, mikor sirt és nyilván láttam, hogy neki a sirás jobban illett, mint neked a te ránczolt homlokod. De a sirás neki szegénykének fájt. Manczi! tik szátokban hordozzátok szüntelen az Istent. Az Isten gazdag is, jó is. Te gazdag vagy; de jó vagy-e egyszersmind? Mit vétett neked az a szegény leányka?

A társaság, mely szinte a kertben mulatott, hozzájuk érkezvén, Manczi lecsillapodott. A grófnak érzékeny apolásai hamar elszélesztették azután a szerelemféltő buzgóságot, mely Manczi szivében habozott és így a gróf kevés idő mulva ismét a szerelemnek és az elragadtatásnak gyönyörü karjai között csüggedezett.

Estefelé ellovagolt. Manczi a hosszú kerten keresztül leszaladt az ország útjáig, mely Kaczajfalvára visz, hogy még egyszer rákiálthasson, ha majd a kertnek kerítése mellett ellovagol. Egy borostyánbokor megé állván, kinézett az utra, mely a faluból kijött, de a grófot nem győzte kivárni. Még egy egész fertály óráig leselkedett és a gróf még sem jött. Erre ama fekete gondolat emelkedett -94- fel gyanakodó mellében: Veronkánál van! Kiszökvén tehát a bokrok közül, felszaladt a mulató házba, mely egy dombon állott, s melyből az egész faluba be lehetett látni s megsajdítván Hadasi háza előtt a grófnak paripáját, ott van a semmirevaló! úgymond; s belappangott szilaj tekintettel a kastélyba és szobájába bezárkózott.

-95-