XV.

Az irigységnek fondorkodása.

Hazafelé lovagolván a gróf, az egész úton csak Manczinak csodálatos magaviseletéről gondolkodott, minduntalan megrázván fejét, mivel e kellemetlen jelenésnek okát ki nem tanulhatta. Nem ösmerte még ő a szerelemféltésnek alacsony indulatát; de ha ösmerte volna is, Veronkával való társalkodása oly ártatlan volt, hogy előbb elhitetett volna magával akármit egyebet, mintsem azt, hogy ez adott volna Manczinak okot a versengésre.

Haza érkezvén, mind egy szálig elbeszélte az atyjának, a mi vele történt és arra kérte, hogy oldja fel neki e dolog iránt való kételkedéseit. Az öreg gróf könnyen átlátta, hogy a szerelemféltés birta Manczit azokra, a miket cselekedett; de fiának eszét ez iránt fel nem világosította, mivel bizonyosan nem tudhatta, hogy nem adott-e helyes okot arra, hogy Manczi reá megnehezteljen? Csak arra kérte tehát egyedül, hogy itéleteivel e dologban ne hirtelenkedjen.

Manczi azalatt szobájában ült és sirdogált. Bátyjának leginkább szemébe tünt ama hidegség, melyet a grófhoz mutatott. Mihelyt tehát vele négyszemközt szólhatott, szorgalmasan megtudakolta tőle neheztelésének okát. Hosszas vonakodások után megvallotta neki Manczi az egész dolgot s félelméből sikeres gyanut, gyanujából pedig bizonyos -96- valóságot koholván, megmutatta: hogy Hadasiék a tapasztalatlan grófot el akarják tőle Veronka számára halászni. Végre bátyjának azért esedezett, hogy Veronkát, a ki neki útjában van, valahová elszuszakolja.

Beszédjének a szerelemféltés oly szivreható erőt, gyanakodásainak pedig oly nagy hihetőséget adott, hogy maga Potrohosi imigy fejezte be a tanácskozást: Jól mondod, Manczi! azt a fityfiirity lánykát el kell utadból takarítani.

Ide járult még az is, a mit Potrohosi még azon este az egyik inastól hallott, hogy Hadasiné összetalálván veszni szomszédjával, ezt a grófnak pártfogásával fenyegette, úgymint a ki az ő leányát szereti és ennek kedvéért meg nem szenvedi, hogy szülőit valaki bántsa. Csipőire szögezvén kezeit az asszony, imigy szólott elvégre szomszédjához: nem sokára majd máskép fütyül kelmed, ha egyszer Veronkám talán még grófné is lesz. Igaz ugyan, hogy az inas, a ki ezt Potrohosinak besugta, majd felényivel megnagyobbította a dolgot, de az is igaz, hogy Hadasiné ebben nem volt egészen bűntelen. Naponkint tapasztaljuk, mily türhetetlen büszkeséggel néznek minden emberre még a legalábbvaló csürhék is, a kik nagy uraknál szolgálnak, vagy magokat egyébkép kegyelmeikben lenni gondolják.

Potrohosi, ki a grófot szerette, ki hugának a gróf kezét jószágával együtt szivből kivánta, ki a vadászatot majdnem oly nagyon kedvelvén, mint hugát, Hadasinak a szarvaslövést megbocsátotta ugyan, de el nem felejtette s ki azonkivül Hadasiékat már most abban sántikálni hitte, hogy Manczit a grófnak kezétől megfoszszák, felette nagyon megharagudott s húgához menvén, Manczi! úgymond, a te gyanusításaid helyesek. Hadasiék valóban a gróf keze után leselkednek és Veronka neked nagyon utadban van. De majd adok én ennek -97- a gaz népnek ily magasra kapaszkodni! Elvagdalom, azt hidd el, minden órán elvagdalom büszke körmeiket. Erre elbeszélte Manczinak, a mit az inastól hallott. Manczinak feje szinte szédelgett bele s egy szempillantásban százféle plánum repült át szivén, melyekkel Hadasiékon boszut állhasson.

Hadasi az utolsó szarvast szükségből lőtte ugyan le, de katona létére a vadászatnak egyébkép is nagy barátja volt. Most a grófnak pártfogásában bizakodván, a tilalmas helyekre is be-becsuszott, mikor puskájával madarakra ment. A vadászok tehát erős parancsot kaptak, hogy minden lépésére vigyázzanak. Még maga is a kisasszony jó jutalmat igért annak, a ki Hadasit valamin rajta kapja.

El lehet gondolni, hogy Hadasit az igért jutalom kevés napok alatt tőrbe kerítette. Kötözve hozták be a tilalmas erdőből a kastélyba. Merészen lépett ő biró elejébe, de a buzgóság, melylyel vádolói ama régi károkat, melyeknek tevői ki nem bizonyosodtak, szemtelenül ráfogták, a jelenvalót pedig képtelenül megnagyobbították, annyira megdöbbentette, hogy reszketni kezdett. Hasztalan esedezett ő engedelemért, hogy az ifju gróf Kaczajfalvihoz folyamodhasson. Nagy kegyelemnek kiáltották mindnyájan, hogy az uraság csak a faluból űzi ki örökre büntetésül.

Felesége és leánya erővel betörtek az uraság elejébe a nélkül, hogy őket az inasok visszatartóztathatták volna, kiknek kemény parancsolatjuk volt, hogy őket be ne ereszszék.

Ah! Nagyságos uram! mondá Hadasiné, ne űzzön el bennünket születésünk helyéből. Idegen vidéken felemészt bennünket a nyomoruság. Hisz az Isten is irgalmas. Könyörüljön meg rajtunk nagyságod is.

Takarodjatok szemem elől! mondá Potrohosi, ki -98- attól félvén, hogy szive meg ne lágyuljon, az esedezőkre tekinteni nem mert.

Oh! könyörögjön érettünk, édes szép kisasszonykám! mondá Hadasiné, Manczi előtt térdeire esvén.

Manczi Veronkára bámult volt, ki távolabb állván, könyező szemeit kötőjével törülgette. A kisasszonynak, mikor őtet Hadasiné megszólította, szinte a grófnak ama szavai jutottak eszébe: Veronkának jobban illett a sirás, mint neked a te ránczolt homlokod! s Veronkáról el nem fordítván szemeit: Én rajtatok, úgymond, nem segíthetek.

Nem segíthet! Oh hát segítsen rajtunk az Isten, édes gyermekem! mondá az elkeseredett anya, leányához fordulván. A kisasszony rajtunk nem segíthet! Hallottad-e Veronka? Koldulással kell tehát szegény öreg atyádat táplálnunk. Oh szegény férjem! Oh szegény gyermekem!

Veronka nemes bosszankodással megfogván zokogó anyjának kezét: Jöjjön anyámasszony; úgymond; itt a mi könyörgésünk foganatlan. Jöjjön! Ő minket el nem hágy.

– Istentől, embertől elhagyott szegények hová legyünk? kiáltá Hadasiné, ki leányának szavait nem hallotta.

– Ő minket, mondom, el nem hágy. Ne sirjon anyámasszony! Kisegít ő minket e bajból is. Lehetetlen, hogy ki ne segítsen.

Veronka e szókra részint azért fakadt, mivel a grófnak nemesszivüségét ismerte, részint pedig azért, mivel magában érezte, hogy itt őket készakarva nyomják. Az elhagyott nyomorultnak végső bizodalma szólott ki belőle, mely még egy segedelmet tud.

– Ugy-e? mondá erre Manczi! kellemetlen nevetést böffentvén ki meggörbített ajkaiból. Ez a reménység is megcsalhat tégedet, balgatag leányka! -99-

Veronka elpirult. Manczinak úgy látszott, mintha Veronka ajkain mosolygást vett volna észre. Oda sietett tehát bátyjához s fülébe egy pár szót sugott. Potrohosi ránczba vonván homlokát, megfontolta magában röviden a dolgot s Hadasinét leányával együtt a hajdu által elvitette a kastélynak egyik szobájába azzal a parancscsal, hogy onnan ki ne bocsássa. Majd azután megnézette az uraság könyveiben Hadasi vagyonának egész értékét, megbecsültette hamarjában mindenét, egész jószágának árát Hadasinak letette, feleségestől, leányostól feltetette egy szekérre, a nélkül hogy könyörgéseikre többé figyelmes lett volna s egy pár hajdunak őrzése alatt kivitette a faluból, erősen megparancsolván ezeknek, hogy őket csak a szomszéd vármegyének határain tegyék le, Hadasiéknak pedig, hogy semminemü szinfogás alatt meg ne mutassák többé magokat e környékben, ha pórul járni nem akarnak.

Hm! mondá Potrohosi ránczolt homlokkal és komor tekintettel, minekutána Manczival maga maradt, kifizettem a gazembernek minden jószágát, vegyen magának mást. A leánykát sajnálom. Gyönyörű gyermek.

Manczi kiduzzasztván ajakát: Rátartó fakép! úgymond, ki én miattam bizvást itt maradhatott volna, ha az apja, mint megrögzött vadtolvaj, ezt a bűntetést meg nem érdemlette volna.

– Ha úgy van a dolog, utánok küldök és visszahozatom őket, mondá Potrohosi haragosan az ajtó felé indulván. Manczi megdöbbent, elhalaványodott, meg-meg elpirult s azon szempillantásban megfogta bátyjának karját mind a két kezével. Potrohosi tehát visszafordulván utjából hozzá: Hogy te, úgymond, attól a tekervényes járástól el nem szokhatsz! Tudod, hogy én előttem az egyenes és nyilt sziv legszebb tulajdonság. Azonban légy nyugodt -100- elmével! Tettem én jó rendelést, hogy az a friss ajaku és tüzes szemü leányka vissza ne jöhessen.

Valóban gondja is volt Potrohosinak nem csak erre, hanem még arra is, hogy Hadasiék a grófhoz ne folyamodhassanak. A melléjök rendelt hajduk közül volt az egyiknek a szomszéd vármegyében Rósafi Pál úr testvérének falujában háza és gazdasága, melyet sógora árendában birt. Feküdt e helység Manczi szülőinek lakásától majd husz mértföldnyire. Az uton a hajdu oda ajánlotta e vagyonkáját Hadasinak s mindaddig dicsérte és magasztalta, míg ez vele alkura lépett. Ez köztök hamar meglett, mivel a hajdunak Potrohositól parancsa volt, hogy ne sokat alkudjon, hanem engedje oda neki, a mint kéri, visszaérkezvén pedig, jelentse magát nála. Ő nemcsak kárát szivesen kipótolja, hanem még azonfelül meg is jutalmazza. Vitt a hajdu ezek után levelet is a viczispán testvéréhez, kit Potrohosi arra kért, hogy Hadasiéknak kedvezzen. Hadasi uj lakásába érvén s a gazdaságot egynéhány nap alatt rendbe szedvén, hamar elfelejtette előbbeni lakóhelyét. Ha Veronka olykor a grófot nem emlegette volna, Hadasi a viczispán falujának még nevét is elfelejtette volna.

Még a szerelemféltés Veronka fejére e szélvészt hozta, a gróf otthon napról-napra jobban megismerkedett mind jobbágyaival, mind a jó földes uraságnak kötelességeivel. Már a mezőn volt a szántóvető gazdáknál, már a majorokban a gazdasszonyoknál, már a pásztorokhoz szaladt ki a legelőre, már a kertekben mulatott a falunak gyermekei között s valamerre ment, segítő angyal gyanánt hagyta maga után mindenütt jótévő szivének kellemetes nyomdokit. Az öreg grófnak tudniillik teljes igyekezete azon volt, hogy fiát a szegényekhez való irgalmasságban kiváltkép gyakorolja, -101- jól tudván, hogy e kötelék uraikhoz a jobbágyokat legbizonyosabban és legkellemetesebben odakapcsolja. Egy napnak sem kellett elmulni a nélkül, hogy az ifju gróf valamely háládatostól egy pár köszönő könnyhullajtást ne lásson, vagy szives kézszorítást ne vegyen.

Megtanulta e mellett lassankint a polgári rendeknek, sőt még az egyrendü embernek külömbségeit is a nélkül, hogy szivének érzékeny jósága, vagy józan eszének egyenessége legkisebb fogyatkozást szenvedett volna. Egynehány látogatások, melyekkel gróf Kaczajfalvy megtiszteltetett, s melyekkel ő is viszont a szomszéd uraságokat fiával együtt megtisztelte, lecsillapították ezeknek vizsgaságát s e természetesen nevelt hires uri legényhez sziveiket mély tiszteletre gerjesztették.

Az ifju gróf a látogatásoknak alkalmatosságával sok és különféle kisasszonyokat látott s jólehet némelyeknek közülök azt mondotta: te majdnem oly szép vagy, mint az én Manczim! csak Manczi volt mégis az ő szivének állandó királynéja.

Eljött végre a nap, hogy Mancziját ismét meglássa. Oda nyargalt tehát Rósafi urnak falujába. Manczi majdnem megőrült örömében, nem annyira hogy ismét látta, hanem olyannak tapasztalta, a minő oly kevés idő alatt lett. Ama különös módosság tudniillik, mely nem a könyv nélkül megtanult köszöntésekből és tánczmesteres komplementumokból állott, hanem egyenesen és egyedül csak szivének jóságából származott s mely már most naponkint jobban szembe tünt, mivel naponként kevesebbek lettek amaz ismeretlen tárgyak, melyek mindaddig még előtte ujak voltak, gyermekes álmélkodásra ragadták; úgy szinte ama derült egyenesség és nemes nyiltszivüség, mely majdnem finom büszkeségig emelkedett, mivel magát másokkal összehasonlítván, jóságát és derekasságát érzeni -102- kezdette; a józan ész azonkivül, mely már most belőle nyiltabban kiragyogott, mivel kevesebb alkalmatosság adta elő magát, melylyel tudatlannak kellett látszania s végre ama kellemetes elmésség és nyájasság, mely természetességéből eredett, minden embernek szivét hozzá vonta, Mancziét pedig egészen megbájolta.

Az első örvendezésnek buzgásai lecsillapodván, Hadasiról és Veronkáról kivánt Manczitól a gróf tudósításokat. Manczi félvállról, de elég nyájasan, azt felelte neki, hogy Hadasi elhagyván cselédestől előbbeni lakását, más vármegyébe költözött, hol magának olcsó pénzen szép gazdaságot vett.

– Kár! mondá erre a gróf. Veronka szép leány és jó is egyszersmind. Oly jó, édes Manczim! mint a jótevő nap. Én őtet tiszta szivemből szeretem.

Manczi alig tudta a komorságot, mely orczáján támadni kezdett, erőltetett mosolygással elborítani. A mely ifju, mondá viszont Manczi, mégis rossz leány biz ő. Te őtet ismered. Balgatag czevere létére már szeretői vannak.

Hiszen szeretőd, Manczi! neked is van.

Manczi elpirult és a beszédet más tárgyra fordította. A gróf ugyan elkezdett még vagy kétszer Hadasiékról szólani, de Manczi jó móddal ismét elvonta róluk figyelmét. Végre azt kérdezte, micsoda helységbe költöztek? mire a kisasszony azt felelte, hogy a helységnek nevét nem tudja, de azt bizonyosan hallotta, hogy negyven egynéhány mértföldnyire fekszik.

A gróf végtére eldicsekedett Manczinak először azzal, hogy az atyja őtet nem sokára egy nagy városba vezeti, azután pedig azzal, hogy Manczit és a viczispánt e napokban meglátogatja. Egy vagy két nap magát Manczi társaságában kedvére és kellemetesen mulatván, édesatyjához és jobbágyaihoz Kaczajfalvára ismét visszatért.

Manczi a nemes szivű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állt.

-103-