XIX.

A nyavalya megújúl.

Az ifjú gróf egynéhány napig Veronka társaságában kimondhatatlanúl boldog volt. Manczihoz írt levelei tömve voltak az érzékeny örömnek indulatos csevegéseivel; Manczi pedig mindenik levelénél mélyebb és mélyebb kesergésbe sülyedvén, vígasztalhatatlanúl síránkozott. Bizonyosnak tartotta szegény, hogy tőle az ifjú grófnak szíve e veszedelmes társaságban örökre elidegenedik. Veronkát keservesen átkozván, az öreg grófra kiváltkép boszankodott, hogy a leányt fiának karjai között a neki igért hűségnek rövidségével csüggedezni hagyja. Sőt sokszor még az ifjú gróf ellen is indulatos szitkokra fakadt.

Azalatt az ifjú gróf naponként udvariasabb lett és a te szóval csak legbizalmasabb barátjait illette. De tudományai is naponként gyarapodtak, mert a históriákat s kiváltkép a históriának filozófiáját és az utazásokat nagy buzgósággal olvasta. Magaviselése szemlátomást nemesedett, szavának hangja férfiasodott s valamint tekintetéből a rettenthetetlen bátorság, úgy minden mozdulásából a nagyság ragyogván ki, tiszteletre gerjesztette magához, valamerre ment, a férfiakat, a legnemesebb szívű és legszebb kisasszonyoknak szíveit pedig magához hódította. A természetes nevelésből, melyet atyjától a völgyben vett, semmit sem tartott meg magán -135- egyebet, mint a jóhoz való mély és indulatos hajlandóságot, a legkisebb rossznak vagy kényszerítésnek kimondhatatlan gyűlölését és az igazságnak oly buzgó szeretetét, mely vele még a legkisebb igazságtalanságot is azonnal megéreztette és megboszúltatta.

Egynéhány hét múlva Veronkát haza vitte. Ennek szülői nagyon megörültek, hogy leányuk a gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Az ifjú grófot úgy nézték, mint házacskájuknak angyalát. Nagy volt a háladatosság, mély volt a tisztelet, melylyel hozzá viseltettek. Maga az öreg Hadasi sem tudott már vele oly barátságosan beszélni, mint azelőtt, a nélkül, hogy félénkségének okát átlátta volna.

Hadasiéktól elbúcsúzván a gróf, bizonyossá tette Veronkát, hogy hozzá való szeretete meg nem csökken, míg él s egyszersmind arra kérte, hogy akármily bajában és szükségében minden kétkedés nélkül hozzáfolyamodjon. Hidd el, Veronkám, mondá a leánynak, az, a mi az én tehetségemben áll, mind a tiéd.

Veronka Pesten az öreg grófnak házánál úgy tartatván, mint a familiának bármelyik tagja, hamar beletanult a finomabb társalkodásba s oly nemesen viselte magát, mintha valóban a familiához tartozott volna. Nem volt már ő ama természetes, tudatlan és ártatlan Veronka, ki a serdülő Laczit melléhez szorította. Szerencsétlensége által a világgal megismerkedvén, úgy megfinomodott, hogy még szabadítójának is szerelmet ajánlani illetlennek tartván, csak örökké tartandó tiszteletet igért. Veronka egy szóval finom városi leányka lett. Az ifjú gróf annyi jövedelmet rendelvén neki, a mennyi szükséges volt arra, hogy tisztességesen élhessen, visszatért Pestre, hol egész idejét a tanulás és a levélírás között felosztotta. Nevette ugyan még magában a világnak bolondságait, de a bevett szokásoknak -136- törvényei alól magát ki nem vette. Ebből látni, mondák az öreg grófnak ismerősei, miként formálja Pest az ifjú embert. Gróf László hasonló volt a nyers drágakőhöz. Egy esztendeig legyen még Pesten, egészen megfényesedik.

Így múlt el a hat hónap a fővárosban. Elvitte azután magával az atyja Bécsbe, hol egy-két hónapot töltvén, az ősznek végével Kaczajfalvára visszatértek. Az ifjú gróf azonnal lóra ülvén, Manczihoz nyargalt. Manczi az ablakból látja a lóról leszállani és meg nem ismeri; látja a szobába jönni és meg nem ismeri; látja magához sietni és meg nem ismeri. Édes Manczim, mondja végtére örvendetes szózattal. Az Istenért, az én Laczim, kiáltja Manczi s karjai közé omlik. Majd azután eltolván magától egy keveset a magán kívül elragadott kisasszony: nem győzök rajtad, úgymond, eleget álmélkodni, kedves Laczim, úgy megváltoztál s átnézvén tetőtől-talpig, újra karjai közé borúlt.

A gróf megköszönvén azután Manczi szülőit, Potrohosinak barátságosan kezet nyújtott. Erre Potrohosi egy tréfát mondott. A gróf férfias tekintetet vetvén reá, csak mosolygott és a tréfa csak fél tréfa lett. Nézzétek, mondá Potrohosi, micsoda felséges a termete, micsoda hódító a tekintete! Előtte még a nyájasság is elhal.

Manczi a grófot eddig szerette, most már tisztelte, majdnem imádta is. Szemeit róla el nem fordíthatván, ajkaira bámult, mikor beszélt és bámulásában elfelejtkezett arra vigyázni, a mit mondott. Ha a gróf rá talált beszédje között tekinteni, lebocsátotta szűz szemeit, melyekkel rá bámult volt. Érzette egyszóval, hogy a grófra nézve egész belseje megváltozott. Szinte nem is mert már vele oly bizalmasan enyelegni, oly gyermekesen nyájaskodni, mint azelőtt, mivel feljebbvalóságát látta és tisztelte. Feltette volt ő magában, hogy Veronka miatt -137- jól megszidja, hogy vele legalább egy-két óráig truczol és hogy meg nem bocsát neki mindaddig, míg meg nem fogadja, hogy Veronkával egészen felhágy; de most már e leánynak csak nevét sem merte említeni. Mikor a gróf megcsókolta kezét, ezt ő oly nagy tiszteletnek tartotta, hogy szinte körülnézte magát büszkén, hogy látják-e mások is azt a nagy becsületet, melyben őtet e különös úri legény tartja? Nagyobb társaság gyűlvén össze, egybehasonlította vele a többi ifjakat és szeméből értelmesen kiragyogott ama diadalom, hogy az ő kedvese valamennyiök között a legszebbik, a legnemesebbik, mind termetére, mind szívére nézve.

Másnap a régi bizalom megújult ugyan köztük, de bizalmas játékaikban a személyeket felcserélték. Most már a gróf volt Manczinak oktatója és kalauza, valamint azelőtt az övé Manczi volt. Ha Veronkáról szó esett és a gróf e kedves barátnéjának magasztalására fakadt, Manczi ugyan ezt sajnosan hallgatta, de azért vele nyilván még sem mert ellenkezni, hanem elfordulván, csak titkon nyomogatta ki könnyeit kesergő szemeiből. Még egy levelet is mutatott neki Veronkától, mely módosan volt írva s mely Manczinak szívét hegyes tőr gyanánt átjárta. Az örök barátságnak oly forró fogadásait és a grófhoz való hajlandóságának oly bizalmas tónusát lelte ő benne, hogy olvasására szemei elhomályosodtak, tekintete pedig elkomorodott. Kimenvén, egy egész óráig sírt és mélyen epekedett.

Az öreg gróf elérkezvén, hogy fiát haza vigye, szó történt az ifjú párnak összeadásáról és ő már most maga is azt vélte, hogy veszedelem nélkül össze lehet őket adni, ha nekik még egy darab idő engedtetik arra, hogy egymást jobban megismerjék.

Én Manczit úgy szeretem, mint önönmagamat, -138- mondá az ifjú gróf és én reméllem, hogy megboldogítom. Jobban szeretem Laczimat saját életemnél, mondá Manczi, és én még akkor is tökéletesen boldog volnék, ha vele a legsúlyosabb nyomorúságot felosztanom kellene. Az öreg gróf mosolygott. Fia Manczi szivére bocsátván kezét: ha e szív, úgymond, csak a felét érzi annak, a mit e szép ajakok mondanak, én szerencsés ember leszek. Csak jó légy, édes Manczim, hogy szavadat megtarthasd. Ezzel búcsút vett kedvesétől s édes atyjával egy hónapra a bányákba ment, hogy ezekkel is bővebben megismerkedjen.

Manczi ennek a négy hétnek hosszú napjait szomorúan számlálgatván, nem győzte bevárni ama szerencsés szempillantást, mely őtet a gróffal örökre megegyesítse. Potrohosi álomképnek nevezte, mert a mint járt-kelt, szüntelen álmodozni látszott, olyannyira, hogy a kérdésekre fonákúl felelt s tréfáló bátyjára oly bámulással mosolygott, mintha tréfáját meg sem értette volna. Édes álmodozásaiban Veronka is többnyire fontos személyt játszott. Manczi őtet csábító szépségnek tette, ki a grófnak kelepczéket rak, s kinek mesterkedéseit az ő szépsége mind megjátsza. Veronka ezen álmokban mindig vesztett. A gróf végtére csábításait megutálván, elhagyta és boldogságát hű Manczijának karjai között kereste.

Ezen álmodozások arra a gondolatra vezették Manczit, hogy nem ártana talán Veronkát megkémleni. E gondolatból hamar forró kivánság lett. Potrohosi által tehát arra biratta szülőit, hogy édes atyjának testvéréhez abba a faluba induljanak, a hol Hadasiék laktak. Itt Manczi az első két nap hasztalan várakozott amaz esetre, mely Veronkát véletlenül elébe hozza és mivel harmadnapra délután szülői már hazafelé készültek, kénytelen volt Hadasiékhoz menni, hogy czélját elérhesse. Megcselekedte ő ezt ama színfogás alatt, hogy látni -139- akarja, ha új lakásuk jobb-e a réginél? Megnyitván a szobát, egy tisztességes öltözetű leányt látott az asztalnál írni. Veronka volt. Veronka felkelt, elébe ment és módos tisztelettel fogadta.

Veronkában Manczi többet talált, mintsem gondolta. Sorsához illendő ugyan, de felette jó izlésű ruhában úgy állott előtte, mint egy gráczia és Manczi a személyt, melyet Veronka előtt játszani akart, egészen elfelejtette. Egy kérdés jött nyelvére, melylyel Veronkát meg akarta alázni s bosszankodott magában, hogy Veronkának szép magaviselete e kérdéstől őtet elijesztette.

– Módos kis lakása van itt a lányasszonynak, mondá végtére Manczi kegyesen.

– Gróf Kaczajfalvi László úr oly kegyes hozzám, hogy tisztességesebb lakásomról és élelmemről gondoskodik. Ő engemet barátnéjának nevez.

– Úgy-e?

– És én e névre nem tartom magamat méltatlannak.

Én sem. A lányasszony elég szép arra, hogy e nevet viselhesse.

Elég szép? A gróf, amint én őtet ismerem, nem becsüli a szépséget oly nagyra, hogy egy puszta lárvát barátságával megtisztelhessen.

Így beszélgettek a leányok egy darabig, meg-megbökvén egymást szóval s minden bökésre elpirulván. Manczi azonban átlátván, hogy az efféle beszélgetés, ha az ifjú grófnak füleibe megy, szívében kellemetlen indulatokat okozhatna, megfordította lassankint a köpönyeget és Veronkával oly barátságosan bánt, hogy ez vele tökéletesen megelégedett. A búcsúzás hasonlóképen barátságos volt.

Manczi haza utazván szülőivel, foglalatos képzésének sokat engedett, mely viszontag szívébe ezer meg ezer hegyes töviseket szúrt. A hintónak szögletébe megdőlvén, szinte teljes erővel igyekezett -140- azon, hogy magát kínozza. Meg találta ő Veronkának mondani, hogy ő nemsokára a grófnak hitvestársa lesz. Akkor neki úgy látszott, mintha Veronka mosolyogva és gúnyoló szózattal mondotta volna e kételkedő kérdést: úgy-e? Megemlékezett arról is, hogy Veronka azt mondotta, hogy a lakodalom előtt kívánna a gróffal még egyszer szólani. E kicsinységekből Manczi a következendő idomtalan rajzolatot alkotta össze: Veronka mosolygott, mikor én neki azt mondtam, hogy a gróf engem elvesz. Mintha azt akarta volna mondani: abból nehezen lesz valami. Minekutána pedig át kezdette látni, hogy egybekelésem a gróffal bizonyos, azt kívánta, hogy a gróffal lakodalmunk előtt még egyszer beszélhessen. Mi végből akar ő a gróffal beszélni? És miért épen lakodalmunk előtt? Ennek egyéb oka nem lehet, hanem hogy csábító fortélyaival meg akarja a grófot még egyszer tántorítani.

Igaz ugyan, hogy Veronka mosolygott és csupán csak e szóval: úgy-e? felelt, de koránt sem gúnyoló szózattal, hanem inkább szíves örömből. Elhitette ő magával, hogy őt a gróf szereti, mert ő is leány volt, valamint Manczi. Igaz ugyan, hogy magától a gróftól sokszor hallván, hogy Manczit elveszi, nem tudta, mit gondoljon a dologról? De ha ellenben látta, mely buzgó szeretetet mutat hozzá a gróf, mely hevesen ölelgeti, mely édesen apolja, ismét megerősödött vélekedésében, hogy őt a gróf szereti. Azt ő magában jól érzette, sőt szóval is megvallotta, hogy neki a grófnak szerelme nagy becsületére válik, de egy homályos érzés arra birta őt mégis, hogy a grófhoz hideg maradjon. Ha ennek okát magában nyomozgatta, végső gondolatja mindenkor csak az volt, hogy ő a grófnak szerelmére nem méltó. Ő azonban eltökélte magában, hogy kezét minden vonogatás nélkül oda nyújtja a grófnak, ha kívánni -141- fogja és e végből Pesten minden erejét megvetette, hogy magának oly tulajdonságokat szerezzen, melyek egy nemes asszonyságban megkívántatnak. Csak egy szempillantást sem hagyott elmúlni, a nélkül, hogy arra ne fordította volna, ami őt alkalmatossá tegye annak a nagy becsületnek elfogadására, melyet neki a gróf készíteni látszott. Egy szóval, rövid idő alatt oly nevelést adott maga magának, hogy mint Kaczajfalvi grófné akárhol megjelenhetett volna.

Vélekedésében e jó leányka még jobban megerősödött, mikor a gróf őt az atyja házához Pestről visszavitte s iránta oly rendeléseket tett, hogy kegyelméből kisasszony gyanánt élhetett. Azonban inkább háladatosság volt, mint szerelem, amit a grófhoz érzett és erről kevés idő mulva maga is tökéletesen meggyőződött. Meglátta ő tudniillik egyszer atyjának új lakóhelyében Szádnokit, az odavaló tiszttartónak a fiát s minekutána a legény is mindjárt az első alkalmatossággal értelmesen kinyilatkoztatta neki szerelmes tekintetei által, hogy szívét meghódította, másféle érzéseket tapasztalt ő szívében gerjedezni, mintsem azok voltak, melyek őt eddig a grófhoz ragadták. A tekinteteket nem sokára szerelmes szavak is követték. Szádnoki megvallotta neki sűrű fohászkodások és könnyhullajtások között, hogy birtoka nélkül nem élhet. Veronka semmit sem felelt ajánlására, hanem csak szemei borultak könnybe s mikor kezét Szádnoki kezéből kivonta, ezt véletlenül megnyomván, mélyen fohászkodott.

Szádnoki nyomában volt mindenütt s valahol vele szólhatott, mindenütt azt mondta neki, hogy hozzá való szerelme forróbb nem lehet. Veronka oda nem adhatta neki kezét, mivel erre úgy tekintett, mint a grófnak sajátjára; de érezte egyszersmind, hogy szíve viszontag Szádnoki sajátja -142- majdnem azon szempillantástól fogva, hogy legelőször meglátta. Manczitól tehát megértvén, hogy ő a grófnak jegyese és hogy egybekelésük minden órán ünnepeltetni fog, malomkő gyanánt esett le szívéről a bánat, melylyel Szádnoki miatt aggódott. Most már ennek szabadon megmondhatta, hogy szereti. E gondolat termesztette ajakán a mosolygást, melyet Manczi gyanusnak nézett; e gondolat foglalta úgy el egész eszét, hogy az úgy-e? szónál egyebet nem felelhetett.

Mikor Manczi búcsút vett tőle, meg találta ennek még azt a kívánságot is vallani, hogy a gróffal a lakodalom előtt örömest beszélne; mert most már egyenesen megmondhatta a grófnak is, hogy Szádnokit szereti, sőt még arra is kérhette, hogy szerezzen vagy adjon szeretőjének tisztességes hivatalt, melyből Veronkáját gyermekeivel együtt eltarthassa. A lakodalom előtt kívánta ezt a grófnak megmondani, mert Manczi férjétől nem tudott annyit reményleni, amennyit Manczi hüssétől várt.

Mihelyt Manczi hazament, Veronka azonnal kisétált, harisnyát kötvén, a szomszéd bokrosba, hol Szádnoki magányosan kesergeni szeretett. Elpirult, a mint a legényt meglátta. Szádnoki megcsókolta kezét, fohászkodott és kellemeit nedves szemmel vizsgálta. Veronka is fohászkodott és Szádnoki orczáján a szerelmes bánatnak vonásait mosolygással nézte. Szádnoki keseregve tekintett szemei közé. E tekintetnek Veronka ellent nem állhatott. Szádnoki! úgymond. Veronka! felelé Szádnoki s megölelvén egymást, örök frigyet kötöttek.

Míg Veronka Szádnoki karjai között a szerelemnek édességeiben gyönyörködött, addig Manczi szívét a dühös szerelemféltés irtóztatóképen szaggatta. Ezer plánumot csinált ő magában, mikép takaríthassa el útjából Veronkát? s ezer plánumai közül egyik sem volt lehetséges. Sírva szállott ki -143- a hintóból és azon este tűrhetetlen volt. Potrohosi körülötte lappangván, már egyet, már mást kérdezett tőle és csak rövid feleleteket vett. Végre bizodalmát csakugyan felélesztette. Higyje meg urambátyám! mondá Manczi könnyezve, az a leány engem még szerencsétlenné tesz. Egész vagyonomat odaadnám, ha azt hallhatnám felőle, hogy férjhez ment.

Atyja Gazarit mint jöbendőbeli férjét elejébe állitotta.

Édes hugom! mondá viszontag Potrohosi, ha csupán csak ez a bajod, a leányt én könnyen férjhez adom.

Bátyja nyakába borulván e szóra Manczi, háladatos csókjaival majd megfojtotta. A plánumot hamar megcsinálták. Potrohosinak egyik jószágát egy szép ifjú ember árendában birta, ki szinte házasodni akart. Ezt magához hivatván Potrohosi, hallod-e Gazari! úgymond; én tudok neked egy szép leányt, egy jó leányt, egy városi nevelésű leányt. Ha el akarod venni, én neked adok vele ötszáz forintot. Gazari azonnal kezet csapott és másnap el is indult Potrohosi levelével, melyben ez Hadasinak megigérte, hogy Veronkának ötszáz forintot ád, ha Gazarihoz megy.

Gazari a leányt meglátván, örömében majd megőrült. Az öreg Hadasi pedig, minekutána a levelet elolvasta volna, Gazari nyakába borult. Veronka e czeremóniákat látván, mosolygott; de mosolygását azonnal halálos halaványság követte, mikor az atyja Gazarit, mint jövendőbéli férjét, elejébe állította.

Meggondolom majd magamat, mondá rebegve Veronka.

Minek itt a meggondolás? mondá az atyja. Adj neki kezet és csókold meg. Gazari oda nyújtotta kezét, de Veronka meg sem moczczant. Az öreg Hadasi katonásan kezdett villogni és dörgeni, Gazari pedig gazdaságát és pénzeit számlálta elejükbe, -144- a mi amazt még katonásabb szitkokra és parancsolatokra ingerlette. Végre Veronka magához Gazarihoz folyamodott, hogy édes atyjánál szószólója legyen. Ez használt. Gazari azzal biztatta Hadasit, hogy Veronka meggondolja majd magát; Hadasi azt vitatta csattogó szitkokkal, hogy rá kell neki magát gondolnia, vagy akarja, vagy sem; a szegény Veronka pedig siránkozott.

Még aznap, amint Hadasi onnan hazulról el talált menni, Veronka egyenesen megmondta Gazarinak, hogy ő inkább meghal, mintsem hozzá menjen. Gazari ellenben Hadasi igéretéhez és Potrohosi ajánlásához tartotta magát és reménységével oly annyira fel nem hagyott, hogy a visszaérkező atyától a leányt újra megkérte. Hadasi esküvéssel igérte neki, hogy vele lesz és Veronkát iszonyúképen fenyegette.

Majd azután titkos tanácsot tartván Gazarival a katonás atya, elvégezték maguk közt, hogy a leányt szép szóval ostromolják. Hadasi négy szem közt kezdette leányát apolni, kérlelni, okokkal szorongatni. Veronka ellenben könyörületességre indító esedezésekkel, szívreható könyhullajtásokkal s koronkint közbe-közbe zokogó jajszókkal felelt és édes atyját annyira megtántorította, hogy egynéhányszor e szókkal: vigyen hát a tatár! az egész dolognak végét akarta szakasztani. Gazari azt remélvén, hogy Veronkának az álom jobb tanácsot fog talán adni, az öreg Hadasit végtére arra kérte, hogy a dolognak befejezését más napra hagyja. Azonban e várakozásában is megcsalatkozott.

Hadasi félbeszakasztván leányának ostromlását, elkisérte Gazarit, mint jövendőbeli vejét Potrohosihoz, hogy ezzel és az ötszáz forintról magával végezhessen. Amint Potrohosinak Hadasi megpanaszolta, hogy Veronka nem akar Gazarihoz menni, kell neki akarni! mondá fennszóval Manczi. Kelmed -145- az atyja, kényszerítse reá. Ha mához egy hétre a lakodalmat végbe viszi Kelmed, én az ötszáz forinthoz még kétszázat adok.

Egy szó, mint száz, kedves kisasszonykám! Hogy az a gaz leány ezt a nagy kegyelmet meg nem akarja ismerni!

De szégyen is volna kelmednek, mondá Manczi, ha katona létére még csak saját leányával sem birna. Azután hadi tetteit emlegetvén, mint indító okokat e gyáva harcznak serény végzésére, úgy fellázította Hadasit, hogy ez végre a következendő igékre fakadt: Szemembe mondja a kisasszony, hogy az ellenség előtt úgy szaladtam, mint az agár előtt a nyúl, ha mához egy hétre a lakodalom meg nem történik.

Ezzel haza ment. A szobába lépvén ránczolt homlokkal, oda vetette fegyverét a szögletbe. Veronka az ablakban ült és sírdogált. Hadasi azt várta, hogy Veronka kezdjen szólani; de Veronka hallgatott.

Megjött-e már az eszed, lányka? mondá végtére komor tekintettel.

Én hozzá nem mehetek és ha atyám uram kényszerít, tudom, mit cselekszek!

S még te, nyomorult pondró! fenyegetődzől? Ezzel megfogta kezét, felvezette egy padlásszobának az ajtajához s bele taszítván haragosan, itt leszel, úgymond, zár alatt kenyéren és vizen mindaddig, míg azt nem mondod, hogy Gazariné akarsz lenni.

Veronka ledőlvén az ágyra, zokogott s mivel atyját jól ismerte, a kétségbeeséstől nem messze volt. Hadasi ritkán ment haragjában annyira, hogy kedves leányát megkeseritse; de szavát ellenben átalkodott szívvel megtartotta még akkor is, mikor igazsága nem volt. E nélkül, úgymond, az embernek tekintete nagy rövidséget szenved. Mintha az -146- ilyen rövidség az igazságtalanságnál gyalázatosabb volna!

Szádnoki Hadasiékat meglátogatván, bámulva hallgatta Veronka atyjától az egész esetet és ennek oly dühös haragját látta, hogy Veronkáért még csak esedezni sem mert. De minekutána beesteledett és a leánynak szülői lefeküdtek, a szép fogolynak ablaka alatt mindaddig köhögött, míg Veronka észre nem vette. Megnyitván az ablakot, arra kérte kedvesét, hogy hozzon neki papirost, kalamost, tintát, tűzszerszámot és gyertyát. Szádnoki a kívánt szereken kívül még eledelt is hozott, Veronka Potrohosinak levelet írt, melyben az Istenre kérte, hogy szerencsétlenné ne tegye. Szádnoki a levelet kéz alatt elküldötte, melyre feleletet harmadnapra maga Gazari hozott.

Hadasi a választ Veronkának beadván, innen, úgymond, ki nem szabadulsz, ha kilenczvenkilencz esztendeig itt ülsz is, míg Gazarihoz nem mégy. Gazari itt van. Mit mondjak neki?

Nem megyek hozzá, édes atyám! Inkább meghalok. Az atyja hangos szitkok közt elment s Veronkát bezárta; ez pedig a levelet, a félelem és a reménység között habozván, reszkető kézzel megnyitotta. Manczi ebben azt írta neki szárazan, hogy édes atyjának akaratjával ne ellenkezzen és hogy sem ő, sem bátyja soha oly rossz tanácsot az öreg Hadasinak nem fognak adni, mely átalkodott leányát e különös szerencsétől megfossza.

Laczim! szabadítóm! őrző angyalom! hol vagy? kiáltá keserűségében a leány s leülvén, a következendő levelet írta az ifjú gróf Kaczajfalvinak:

«Minden embertől elhagyva, az embereknek legjobbikához, gróf Kaczajfalvi Lászlóhoz, folyamodik a kétségbeeséssel küzködő szerencsétlen -147- Veronka. Kétszer már megmentettél, ments meg még harmadszor is a gonoszok kezéből, kik összeesküdtek, hogy engem örökre szerencsétlenné tegyenek. Hadasi Veronka.»

E czédulát lehajította Szádnokinak, ki azonnal bepecsételte és Kaczajfalvára küldötte.

-148-