XX.

Az irigység magának ás vermet.

Veronka levele nem találta otthon az ifjú grófot, ki egynéhány nap mulva édes atyjával haza érkezvén, a kocsiból ki sem szállott, hanem a nélkül, hogy Veronka levelét látta volna, egyenesen Manczihoz sietett. Karjai közé repülvén, enyém vagy Manczi! mondá diadalmas szózattal, enyém vagy, a mikor akarod. Ma, vagy holnap; a mikor akarod. Az atyám már rá állott. Oh én édes szép Manczim!

Manczi a grófnak mellén a leggyönyörűbb érzések között csüggedezvén, jövendő napjainak boldogságát e szorosabb ölelésben előre izlelte. A gróf szinte tántorgott gyönyörködésében. Elbeszélte ő a magán kívül elragadott leánynak, hogy édes atyjának engedelmét az egybekelésre megnyerte már egyszer és hogy holnap maga is eljön, hogy jövendőbeli menyére atyai áldást adjon. Igy tartott az öröm egész éjfélig, el nem tudván a szerelmes pár egymástól szakadni s jövendőbeli boldogságaikról ébren álmodozván. Másnap reggel a kisasszony édes atyjának karjai közül édes anyjának mellére borulván, óh! mily szerencsés vagyok édes atyám! óh mily boldogok lesznek életemnek napjai, édes anyám! mondá szülőinek kimondhatatlan érzékenykedéssel.

Az öreg gróf reggel tíz órakor megérkezvén, a -149- szerelmes pár nagy örömmel kocsijához szaladt. Átölelvén amaz mind a kettőt, édes gyermekeim! mondá könnyezve, a mindenható Isten áldjon meg benneteket s adjon nektek igaz bölcseséget és szent erkölcsöt. Manczi lányom! itt a mennyországnak szent bótja alatt még egyszer kérdezlek: van-e szíved Laczihoz? kegyes vagy-e? emberszerető vagy-e? Ha jó vagy, lányka! szerencsésebb asszony náladnál nem lesz széles e világon; de ha…

Jó vagyok, édes atyám! jó leszek, az égnek szent boltja alatt fogadom! mondá viszontag Manczi, mélyen megilletődvén s az öreg grófnak mellén érzékenyen zokogván.

Azalatt az inas, a ki az öreg gróffal jött, kezébe adta az ifjú grófnak Veronka levelét. Kitől? kérdezé a gróf. Egy idegen ember hozta tegnap előtt a kastélyba, felelé az inas.

Az ifjú gróf megnyitván a levelet, elolvasta és elhalaványodott. Mi bajod? édes Laczim! kérdezé Manczi szorgalommal. Semmi egyéb, kedves Manczim! hanem hogy egy szerencsétlennek mentésére kell sietnem. Hozhatok-e neked ennél kellemetesebb nászajándékot? Atyám! add nekem egy-két napra kölcsön a kocsidat s maradj itt addig, míg visszajövök.

Laczi! hisz arra másszor is lesz idő, kiáltja vala Manczi.

A szerencsétlennek mentését csak egy szempillantásig is elhalasztani, alacsony embertelenség volna. Ezzel Manczit megölelvén és megcsókolván, mihelyt visszaérkeztek, úgymond, egyenesen az oltárhoz megyünk. Atyám! vigasztald addig Manczimat! Az öreg gróf Manczit bevezette, fia pedig a kocsira ült és Veronkához hajtatott.

Hadasi háza előtt a kocsi megállván, leszállott a gróf, beszaladt a házba s kinyitván a szoba ajtaját, hol van Veronka? úgymond. Hadasi, kinek belső -150- részeit e kérdés mennykő gyanánt átjárta, elő kezdette adni az egész dolgot. Hol van Veronka? mondom, megújította kérdését a gróf és Hadasi beszédjét meg sem hallgatta. Oda fenn van, mondá végtére Hadasi; a gróf pedig azonnal felszaladt. Veronka! hol vagy? E szózatot Veronka meghallván, Laczi! úgymond harsogó szóval, Istennek hála, ezer hála, hogy itt vagy.

Nyisd meg az ajtót, Veronka!

Nem nyithatom meg. Kívülről vagyok bezárva.

Bezárva? Egyszerre orczájába szökött egész vére. Szinte be akarta törni az ajtót, amint Hadasi a kulcscsal megérkezett. Az ajtó megnyílván, Veronka a grófnak karjai közé omlott. Magán kívül volt egy darabig mind a kettő. Veronka lement a gróffal, a nélkül, hogy atyja ellenezni merte volna.

És miért voltál te bezárva, édes Veronkám? Kicsoda zárt be? Hadasi! mit vétett neked a te leányod, az én Veronkám? Hadasi! Hadasi! én téged nagyon szeretlek; de mondd meg nekem, mivel bántott meg téged az én Veronkám?

Kedves grófom! az én Istenem tudja, hogy én ezt a leányt nagyon szeretem. De most egyszer bolondul megharagított.

De mit cselekedtél tehát, Veronka?

Veronka elbeszélte, mikép akarták őt arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjen, mikép zárták be, mikor rá nem birhatta szívét, hogy olyanhoz menjen, a kit nem szeret, s mikép sirdogált e fogságban minden embertől elhagyva, a nélkül, hogy sűrű könyhullajtásai s keserves panaszai valakit könyörületességre indíthattak volna?

Könnyű meggondolni, hogy e panaszok kimondhatatlanul megillették a grófnak szívét, ki semmit oly iszonyúképen nem gyűlölt, mint a kényszerítést, kivált az ilyen dolgokban. Neki állott tehát az öreg Hadasinak s kegyetlenségét oly hevességgel -151- hányta szemére, a minőt magában mindeddig maga sem keresett volna. Hadasi mentegette magát, a hogy csak lehetett; de a gróf ellenben elővevén egyenkint mentegetéseit, oly világosan megmutatta azoknak helytelenségét, hogy Hadasinak el kellett némulnia. Hadasi! mondá neki végtére haragos tekintettel, te nem vagy méltó, hogy a világ Veronka atyjának nevezzen, mert úgy bántál vele, mintha nem édes atyja, hanem pogány török voltál volna.

Hadasi oda nyujtván kezét a grófhoz, Isten látja lelkemet, úgymond, hogy ezt a grófon kívül senkitől a világon el nem szenvedném. Adjon nekem kezet a gróf és valljon engem kereszténynek.

A gróf kezet adott neki és megcsókolta.

Meg kell azonban azt is vallanom, mondá tovább Hadasi, hogy csak nem bántam volna még is vele oly keményen, ha fel nem biztattak volna.

Ha fel nem biztattak volna? kérdezé álmélkodva a gróf. És ki volt az a kegyetlen ember, a ki tégedet felbiztatott?

Manczi kisasszony.

A gróf két lépésnyire hátralökődvén, rámeresztette szemeit s bosszankodva kérdezte tőle még egyszer: kicsoda? kérlek, kicsoda?

Rózsafi Manczi kisasszony.

Hadasi, te nem tudod, mit mondasz! Manczi biztatott volna fel tégedet arra, hogy Veronkát bezárd? Nagy csöppek verődtek ki a grófnak izzadó homlokából.

Hadasi erre az egész esetet elbeszélte. A gróf leült s kezeibe takarván arczát, sírni, zokogni kezdett. Majd azután felugorván: Lehetetlen, úgymond, hogy ezt Manczi cselekedhette volna. Akármikép van a dolog, te ő benne megcsalatkoztál.

Veronka erre odanyújtotta a grófnak a levelet, melyet Manczitól vett. A gróf elolvasta, megtüzesedett -152- és reszkedni kezdett. És ezt tenéked Manczi írta? Ezt mondván, nagyot fohászkodott és szemeit az égre emelvén, kiment.

Szomorú gondolatokba merülve és Manczi levelét kezébe tartva, egy egész óráig sétált a szabad levegőben. Visszaérkezvén, leült Veronka mellé s melléhez szorítván kezét, szegény szerencsétlen leányka! úgymond. Ezentúl senki se üldözzön többé! E szempillantástól fogva úgy nézlek, mint sajátomat.

Szinte megnyitotta volt ajkait a leány, hogy szabadítójának Szádnokihoz való szerelmét megvallja, de a grófnak utolsó szavait hallván, megborzadott és ajkait meg-meg elzárta. A grófnak kérésére el kellett azután Veronkának az egész dolgot körülállásaival együtt azon renddel mondani, melylyel történt. Azalatt, hogy a leány ezt végbe vitte, a gróf egybekulcsolván kezeit, imígy kiáltgatott fel: Szegény leányka! mivel bántottad te meg Manczit? Szegény ártatlanka! mit vétettél neki? Hát csak nem találok jószívű embert e világon? Mit vétett neked Manczi, ez a szegény leányka, hogy úgy üldözted? Ah! vége van köztünk mindennek, Manczi! Nincs más mód benne, mindennek vége van.

Ilyen panaszok között múlt el az este. Veronka Manczit mentegetni kezdte. Ne mentegesd, kérlek, mondá viszont a gróf. Azután kezét szívére tévén, s egy pár nagy könnyhullatás arczán legörögvén: e szív őtet, úgymond, eleget mentegeti és sokkal buzgóbban, mint te, de haszontalanúl. Te neki semmit sem vétettél, te ártatlan voltál és ő tégedet örökre szerencsétlennek akart tenni. Pedig jól tudta, mily nagyon szeretlek.

Ugyanazért, mivel engemet szeretsz, mondá Veronka. Hozzád való szerelemből akart ő engemet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz menjek. -153-

Hozzám való szerelemből az ártatlant akarta szerencsétlennek tenni? Ó te véghetetlen irgalmú felséges Isten, adj neki emberiebb szívet!

Könnyező szemmel ment az ágyba s egész éjszaka nem aludt. Másnap Veronkát még hajnalban felköltötte. Készülj fel az útra, mondá neki komor tekintettel; magammal viszlek s magamtól többé el sem eresztelek. Én leszek a bástya, melyet azoknak a gonosz embereknek le kell előbb rontaniok, hogysem üldözéseikkel tégedet érhessenek. Veronka elfordulván tőle, keservesen sírt. Egynéhányszor akart ő ama vallásával, hogy Szádnokit szereti, a grófhoz folyamodni. Kinyújtotta e végből a gróf felé karjait, hogy figyelmét megkérje; kinyitotta ajkait, hogy titkát elébe terjeszsze; meghajtotta térdét, hogy előtte leboruljon. De mivel a grófot az ablakon keresztül komoran az égre nézni, könnyeit pedig arczán sűrűen legörgeni látta, nem volt annyi bátorsága, hogy szívét e szempillantásban a grófnak megnyissa.

A lovakat azonban befogták. Veronka oly nyughatatlan lett, hogy majd az ablakhoz szaladt, majd az ajtóhoz, meg-megnyomván a grófnak kezét, a nélkül, hogy ez komor gondolatjaiból felébredt volna. Beülvén végtére Veronkával a kocsiba, az öreg Hadasi feleségestől szerencsés utat kivántak neki. Veronka a kocsiból szüntelen visszanézegetett szomorú szívvel Szádnokinak lakóhelyére; a gróf pedig meg-megrázván fejét, Manczinak gonoszságát morogva panaszolta.

Nem hiszem, hogy akármily félénk leányka úgy megijedhessen, mint Manczi megijedt, mikor a kocsihoz rohanván, a gróf mellett Veronkát ülni látta. Szinte a grófnak nevét akarta kiáltani, de tátva maradtak ajkai, a nélkül, hogy közülök legkisebb szózat hallatszott volna. Az inas megnyitotta a kocsit, de Veronka a kiszállással késedelmeskedett, -154- a gróf pedig meredt szemmel nézett Manczira, a nélkül, hogy a kocsiban megmozdult volna. Az öregek, kik az ajtó előtt állottak, azt gondolták, hogy valami szerencsétlenség történt, s mindnyájan a kocsihoz siettek.

Manczi az ifjú grófnak szemeiben haragot látván, elhalványodott és reszkedni kezdett. Örömest szólott volna valamit, de csak egy szót sem tudott ajkai közül kihozni. Veronka a kocsiban sírt, a gróf pedig bizonyossá tette buzgó fogadások által mint oltalmáról, mint barátságáról.

Az öreg gróf elvégre kisegítette Veronkát a kocsiból és ezután az ifjú gróf is kiszállott. Manczi oly mereven állott, mint a bálvány; Potrohosi nem tudta, mit csináljon. Veronka fennszóval zokogott; az ifjú gróf pedig, míg Veronkát vígasztalta, oldalvást nézegetett Manczira nedves szemmel.

Az öreg gróf megrázván fejét és Manczinak odanyújtván karját: jőjj leányom, úgymond. Manczi bámész szemmel nézvén rá, bement vele a szobába. Az ifjú gróf utánuk vonta Veronkát is.

Rózsafi viczispán Potrohosit meglátván, mi történt, úgymond, sógor, mi bajotok?

Ostobaságok történtek, mondá Potrohosi hevesen s pokolbeli zűrzavar a végük. Ezt a leányt minduntalan lábunk alá hozza az ördög szegény Manczinak bosszúságára.

Mindnyájan bejutván a szobába, Manczi egy almáriomhoz dűlve mérgében reszketett s majd elpirulván, majd meg elhalványodván, szemeit a földre sütötte. Csak némelykor vetett orozva egy félénk tekintetet az ifjú grófra és ha ennek tekintetével összeakadt, szemeit azonnal ismét a földre szegezte. Az ifjú gróf Veronkát tartotta kezénél fogva és átható tekinteteket vetett majd Manczira, majd az égre. Veronka sírt és arczát a keszkenővel eltakarta. Potrohosi megrúgván legkedvesebb kutyáját, -155- mely körülötte ficzánkodott, eredj pokolba, úgymond, ostoba pára! Az öreg gróf az ablakba dűlvén, fiának indulatjait vizsgálta, Rózsafiék pedig egymásra tekintgettek. Kiki érezte, hogy nincs oly rendben minden, a minőben lennie kellene a nélkül, hogy tudta volna, mi van a dologban?

Az ifjú gróf elvégre, a mint Veronkát kezénél fogva tartotta, Manczihoz fordulván: Manczi, úgymond szelid szóval, én téged szerettelek, szeretlek még most is, mint önmagamat! Mondd meg nekem, mit vétett neked ezen ártatlan leányka, hogy örökre meg akartad rontani?

Veronka itt hangos zokogásra fakadt.

Ne sírj Veronka, mondá tovább az ifjú gróf, ne sírj édes szép Veronkám! A te Laczidnak oltalma el nem hágy.

A te Laczidnak? mondá böfögő szóval Manczi, skárlát veresre pirulván. A te Laczidnak. És te gaz leány! te csábító! még szemem elé mersz – –

Veronka az ifjú grófhoz szorúlt ijedtében, ez pedig felkiáltván: Ne félj Veronka! úgymond, legkisebbet se félj! Az én oltalmam alatt vagy!

Manczi az ajtóhoz sietett, de az ifjú gróf megfogván kezét: Ne menj el, úgymond, Manczi, hanem mondd meg nekem előbb, mit vétett neked ezen ártatlan lélek?

Manczi kiragadván a gróf kezéből kezét és dühös tekintetet vetvén rá: Hódoljak talán neki? kérdezé gúnyos szóval. Ennek a nyomorult alkotmánynak én hódoljak? Mit kivánsz tőlem?

Boldog Isten! mit látok? Ez volna az én szelid Manczim? mondá a gróf érzékeny irtózással s édes atyjához repülvén, lerogyott bánatjában előtte és térdeit könnyeivel áztatván, nem szólhatott zokogása miatt többet ezen igéknél: Oh atyám, mily iszonyúképen megcsalatkoztam.

Az öreg gróf felemelvén fiát és melléhez szorítván: -156- Édes fiam, úgymond, a birónak nyugodt elméjű embernek kell lenni. Térj magadhoz. Manczi talán ártatlan.

Ártatlan? mondá az ifjú gróf. Nézze, micsoda tekinteteket lökdös a jó Veronkára! Atyám! bezárták ezt a szegény ártatlan leánykát. Manczi az atyját, az öreg Hadasit, saját leánya ellen huszította fel. Gondold meg jól: az atyát saját gyermeke ellen! Felséges Isten! ezt Manczi cselekedhette! – Óh Manczi! érzed-e súlyát a bosszúságnak, melylyel az én kedves Veronkámat illetted?

Az én kedves Veronkámat? Ezen igék Manczit a haragnak legfőbb pontjára ragadták. Rettenetes tekintetet vetvén oldalvást Veronkára, egyszerre nekifordult s mérges szóval megriasztván: Takarodj, úgymond, szemem elől, te alávaló szemét! takarodj ki házamból tüstént!

Az ifjú gróf felemelvén egy hangos áh szó után karjait, oda ugrott Veronkához, ölbe vette, fölemelte és a szobából kivitte. Laczi! Laczi! kiáltának utána mindnyájan egyszerre. Laczim, édes Laczim! mondá Manczi rettenetes szívszorulással. De az ifjú gróf nem hallván szavukat, Veronkát a kocsiba tette. A lovak ki nem voltak fogva, mivel Veronkát Kaczajfalvára akarta küldeni. Felugrott azután a leányhoz a kocsiba maga is, s a zokogó szerencsétlent ölébe vevén, Kaczajfalvára! kiáltott a kocsisnak. Szinte megcsapta ez a lovakat és a kocsi repülni kezdett, mire Manczi kirohant, hogy Lacziját tartóztassa.

Manczi látván, hogy későn érkezett, visszaomlott a szobába s iszonyú jajgatásra fakadván: Óh, örökre elvesztettem szívét, úgymond, örökre oda vagyok! A többiek egymásra nézvén, azt kérdezgették, mi adhatott az ifjú grófnak okot arra, hogy Veronkát ide hozza? Potrohosi a szomszéd ebédlőben nagy lépésekkel fel s alá sétált, és haragjában egész -157- erejéből fütyült. Az öreg gróf megvallotta, hogy az egész esetnek csak felét sem érti és hogy legjobbnak itéli, ha fiának paripáján a lovászszal együtt haza megy és ott a dolgot bővebben kitanulja. Ezzel búcsút is vett Rózsafiéktól, megigérvén, hogy őket azonnal tudósítani fogja mindenről, mihelyt valami bizonyost kinyomozhat.

Azalatt az ifjú gróf Veronkával Kaczajfalvára érkezvén, szinte erőltette magát, hogy nyugodt elmével legyen és Veronkának egy szobát nyittatott. Nézd, Veronkám, itt neked szép lakásod és gyönyörű kilátásod lesz! Ezzel megnyitott egy ablakot s azonnal betette ismét, mielőtt azon Veronka kitekinthetett volna. Azután leomlott a szofára, s mély szomorúságát el akarván fojtani: Itt mi együtt boldogok leszünk, úgymond. Ott mindennek vége van.

Veronka hasonló szomorúságba merülvén, majd a grófot vizsgálta, majd meg szemeit a földre függesztette és gondolkodott. Szádnoki lebegvén fejében, tiszta szívből kivánta, hogy Manczival a gróf mennél hamarább kibéküljön. De látta, hogy most az ő fejében sokkal iszonyúabb a zavarodás, hogysem az ilyen dolognak csak említését is elviselhetné. Hallgatott tehát és magában a reménységet ez iránt hiven táplálgatta, míg a gróf a kétségbeesésnek mélysége felett lebegett.

Az öreg gróf hazaérkezvén, elővette egyenként, legelőször fiát, azután Veronkát, s kitudakozta tőlük az egész esetet, melyből látta, hogy Veronkának üldözésére Manczit a szerelemféltés bírta. Fiát tehát ezen alkalmatossággal megismerkedtette a szerelemnek e tulajdonságával is; de az ifjú gróf azt vitatta, hogy a jó embereknél még a szerelemféltésnek is mentnek kell lenni minden igazságtalanságtól. Örömest hallotta mindazonáltal mégis édes atyjának és Veronkának ama tanácsát, hogy Manczit ártatlanabbnak -158- nézze, mintsem eddig tartotta; a mire szíve is felette nagyon hajlott.

Mennél jobban lecsillapodott az ifjú gróf s mennél beszédesebb lett Manczihoz való szeretete, annál vidámabb lett viszont Veronka is. A grófnak Manczival való egybekelése volt minden sóhajtásinak legfőbb czélja, olyannyira, hogy a grófnak már most Szádnokihoz való szerelmét is megvallotta volna, ha ettől őtet a következendő kis hiúság vissza nem tartóztatta volna. Pártját fogta ő tudni illik Manczinak, minden kigondolható módokkal azon igyekezvén, hogy a grófnak Manczihoz való hajlandóságát újra felgerjeszsze. Magasztalta szépségét, dicsérte nemes tulajdonságait, mély tisztelettel szólott szívének természetes jóságáról, megvallotta, hogy ő a szerelemféltésnek hasonló esetében a haragot és bosszúállást még tovább űzte volna s mindezeket minden erőltetés nélkül oly természetesen terjesztette a gróf elébe, hogy maga az öreg gróf nem győzött nagyszívűségén elegendőképpen álmélkodni. Fia pedig mind csak nemesszívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka magában jól érezte, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magától mégsem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallja. Az öreg gróf nemesszívű leányának hítta, az ifjú gróf majdhogy nem imádta, a grófné pedig felőle azt vallotta, hogy ebben hozzáfogható leányt soha sem látott. Nem lehetett tehát azt kivánni tőle, hogy nagyszívűségének igaz okát megvallván, ennek a nemes gondolkozású és főnemű háznak magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább és békességes tűréssel viselte Szádnokitól való távollétét, kinek mindazáltal egy rövid levélben meghagyta, hogy hozzávaló szeretetének állandóságáról legkisebbet se kételkedjen.

Az ifjú gróf azonban a kibékülésre csak egy lépést sem tett és ha erre Veronka némelykor -159- késztette, egész felelete csak abból állott, hogy erre ő magának időt akar hagyni. Halkan kell ezt a dolgot vinni, kedves Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanulhassam, ha engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik magában, hogy az első lépést a kibékülésre meg nem teszi, hanem Manczitól várja. Ezzel én, édes atyám, mondá az öreg grófnak, Manczi szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra bírni, hogy jövendőben a hasonló indulatosságtól őrizkedjen.

Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban egy levelet írt, melyben tudtára adta, hogy az ifjú gróf szinte oly buzgón szereti, mint azelőtt. Eltökélte ő magában, úgymond, hogy a kisasszonyt egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére hagyja és erősen hiszi, hogy ezek a kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a kisasszony csak egyszer látná e nemesszívű ifjat, mikép sóhajtja annak az órának érkezését, melyben e szókat: édes Laczim! kedves Manczijának ajkairól ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésről s megsiettetné ama kivánt szempillantást, mely a kisasszonyt e jó és nemes lelkű ifjúval örökre megegyesítse.

Manczi nagyot kiáltott örömében, a mint e levelet elolvasta. Nyakába borult volna Veronkának, ha jelen lett volna. Reménységei egyszerre feléledtek és álmodozásait a szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel újra megtöltötték. Azonban képzése lassanként lecsillapodván, fontolgatni kezdte a dolgot. A levelet Veronka írta. Kellemetlen állapot, úgymond, hogy az ily örvendetes hírt annak a gyűlöletes leánynak kell köszönnöm! De azonkívül még titkos szándékokról, tőrökről, kelepczékről is kezdett gyanakodni, mivel a levél Veronka kezéből érkezett. -160-

Majd azután a levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt nekem e levelet írni. Laczi nálam nélkül nem élhet többé. Az a csalárd leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem lett volna vele. A gróf tehát kivánna velem kibékülni, de az első lépést nem akarja megtenni. Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, s új álmodozásokba merült, melyekben a szegény grófot majdnem tántoríthatatlan engesztelhetetlenséggel kínozta. Térdein állott előtte és ő neki csak a hosszas esedezések után bocsátott meg. Majd azután arról gondolkodott, mikép lehetne jó módját ejteni annak, hogy a gróffal összejöhessen? Melléhez szorította gondolatjában ismét, megbocsátott neki, s édes Manczija volt ismét. De büntetést, egy kis büntetést csak érdemlett mégis, úgymond, noha ő az, a ki a kibékülésre az első lépést e levél által megtette.

Manczinak könnyei elállottak. Derűlt tekintettel jelent meg régtől fogva ma legelőször a társaságban s résztvett nemcsak a beszélgetésekben, hanem még a nyájaskodásokban is.

Azonban, mennél tovább vizsgálta a dolgot, annál bizonyosabbnak lelte, hogy a levél a gróftól származott. E gondolat hizelkedett neki és érzéseit csiklandozta. Nem csuda tehát, hogy annak életét meghosszabbítani kivánta. Óh, hogy az ember soha sem elégszik meg azzal a diadalommal, melyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény Manczi! Eltökélte ő magában, hogy a visszatérő grófot előbb megbünteti. Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer drágán veszed meg a békecsókot!

-161-