XVIII.

A dupla öröm.

A mint egyszer Mályvásival az ifjú gróf a Duna mellett sétálgatott, hozzá sompolyodván egy öreg asszony. Nagyságos uram! úgymond, legyen, kérem, oly kegyes és látogasson meg egy szegény asszonyságot, a ki nagyságoddal igen örömest megismerkedne.

Az ifjú gróf oldalvást Mályvásira tekintvén, szinte kérdezni akarta tőle, mit tévő legyen? De a kapitány az öreg asszonyra mosolyogván: Anyjuk! úgymond, most egyszer megcsalódtál. Ez a legény nem a te hálódba való ponty!

– Ha ezen úrfi gróf Kaczajfalvi László, minden bizonynyal meg nem csalódtam és ha tiszt uramnak az ifjú gróffal utánam jönni tetszik, saját szemeivel láthatja, hogy meglett és beteges asszonyság, a ki a gróffal szólani kíván.

Az öreg asszony elvezette őket egy házba s fölmenvén velük a garádicsokon, megnyitott egy ajtót s beeresztette őket a beteg asszonysághoz, ki egy karszékben ült. Halavány orczáját futékony pirosság borította el, amint a grófot meglátta. Fel akart kelni, de erőtlensége nem engedte. Megdőlvén könyökével a széknek karjára, könyező szemeit a keszkenővel eltakarta ugyan, de zokogásait el nem titkolhatta. -122-

Egy-két szempillantásig tartó hallgatás után Mályvási megszólítván, az asszony, úgymond, ezen ifjúval szólani kívánt?

Igenis, mondá viszontag az asszony, szembetünőképen azon iparkodván, hogy illetődését eltitkolja; de örömest négyszemközt szólanék vele egy-két szempillantásig. Az úr tehát engemet nagyon lekötelezne, ha vele magamat hagyna.

A kapitány meghajtván magát, kiment.

– Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia és a neve László?

– Az vagyok és Lászlónak hínak. Te, az asszony, látom, rosszul érzi magát.

– Hallod-e, Laczi! Nekem egy fiam volt, ezen egyetlen egy fiamat elvesztettem, Istenem, hová legyek? Cselekedje meg nekem, haldokló asszonynak, a gróf, azt a barátságot és látogasson meg némelykor! Óh Laczim, édes Laczim! A gróf nagyon eszembe hozza nekem az én kedves fiamat! Őtet is Laczinak hítták. Az atyád, a grófnak ura atyja mint van? Nem szomorkodik-e?

– Oh! ne grófozz te engemet, kérlek! Mondd nekem: Te! Én is örömestebb beszélek így veled. Te szerencsétlen vagy, úgy-e?

– Felette szerencsétlen! Az atyád boldog-e?

– Az atyám? Boldogabb nehezen lehetne. Segíthetek-e rajtad valamivel, jó asszony?

– Az édes anyádról sohasem hallottál semmit?

– Az édes anyámról? Nem hallottam. Te nekem rendesnek tetszel! Az atyám sohasem szólott nekem róla semmit. Ismerted talán? A gróf ezt mondván, közelebb lépett hozzá.

Az asszony oda nyujtotta neki kezét, ő pedig ezt ajakihoz nyomta. Amaz még közelebb vonván magához a grófot, megölelte és sírva fakadván: Fiam, úgymond, édes László fiam! Ezer hála neked, felséges Istenség! hogy halálom elótt nekem -123- ezt a nagy kegyelmet megadtad! Laczi! én vagyok a te szerencsétlen anyád.

Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia?

Az én anyám? az atyám hitvese? kérdezé hangos szóval és mély álmélkodással a gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, amint látom, mert sírsz!

– A te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?

– Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged nem ismertelek és azt sohasem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.

Az asszony az égre emelvén töredelmességgel s bűnének megvallásával teljes tekintetét: Ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.

A gróf átvizsgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizalmatlanul fejét s még egyszer azt kérdezte tőle, miért nem laksz tehát az atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordult és a szobából kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a fájdalom a székre visszavonta. Laczi! úgymond fennszóval, Laczi! ne hadd el szegény édes anyádat! Az ifjú gróf magán kívül lévén, a szerencsétlennek kiáltását nem hallotta.

– Hová oly sietve? kérdezé Mályvási.

– Az atyámhoz, felelé a gróf, ide hívom az anyámhoz.

A kapitány utána sietett, de semmikép el nem érhette.

Az atyjához berohanván a gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van még anyám?

Az öreg gróf megijedvén: Mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú! mikép jutsz e kérdéshez?

Felette természetesen, mert szinte magától az anyámtól jövök. Ő nekem nem akarta megmondani, -124- miért nem lakik veled? E mellett pedig sír és azt mondja, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy szerencsétlen?

Nagy illetődéssel felkelvén üléséről az öreg gróf: Az anyád ugyan él még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre elbeszélte fiának oly kiméléssel, amint csak lehetett, a mit az olvasó e könyvnek elejéből már tud. Egynéhány rövid fejtegetés után átlátta végtére az ifjú gróf, hogy az édes anyja férjét elhagyván, nagyot vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most könyörülést érdemel, mivel szerencsétlen.

– Ő boldogtalan, mondá az atyjának, a nélkül, hogy ellenkezésének okaira figyelt volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá! Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a szerencsétlennek nincs egyéb neve, hanem szerencsétlen és hogy e név szent just ád néki, akárki és akármi legyen, a mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére, amint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a kiket ismerek! Ha az indulatok a te szívedet is elzárhatják a boldogtalanok elől, ne gúnyold nekem többé a nagyokat, kiknek szívét a büszkeség úgy megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hidegvérrel nézhetik. Jer velem, édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.

Az atyja tovább ellent nem állhatott. Egy fertály óra mulva kinyitotta neki az ifjú gróf amaz ajtót, mely szerencsétlen anyjának szobájába nyílt. Az öreg gróf megállott a küszöbön, az asszony pedig felemelvén karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltja vala szüszorulással, hát még sem elég? Azután pedig képét a keszkenővel eltakarta.

Az ifjú gróf hozzá sietvén: Anyám! úgymond, édes anyám! Én ugyan még nem szeretlek, de -125- látom, hogy kevés idő alatt szeretni foglak, mert bánod, hogy férjedet elhagytad. Megfogván azután kezét, megcsókolta és szívéhez szorítgatta.

Gróf uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha talán azért jön hozzám. Zokogásában többet nem szólhatott.

Az asszony, reménylem, bocsánatot én tőlem nem vár, mondá komoran az öreg gróf.

Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifjú gróf. Atyám! e kebel adta nekem az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E kezek hordoztak engemet, e kezek ápoltak. Édes szülőim! tik énbennem együtt éltek; miért nem akartok egyébiránt is együtt élni? Ime atyám! ez az én édes Anyám! bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!

Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekintetet vetvén az ifjú grófra s azon szempillantásban fiának lábaihoz borulván és térdeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszankodó férjem! A te bocsánatod nélkül is szerencsés vagyok én, mert e nemesszivű ifjú az én fiam! Az ifjú gróf felemelte és megölelte az anyját, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának orczáját. Az ifjú gróf férfias tekintetet vetvén atyjára. Atyám! úgymond fontos szózattal, az én anyám jó! Én a Mindenhatónak hálákat adok, hogy rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a te szíved a nemes erkölcshöz, a magába térő szerencsétlenhez hideg?

Az öreg gróf az égre tekintvén, odament hitveséhez, megfogta kezét, egy darabig ránézett, azután reszketni kezdett s orczáját fiának másik vállára bocsátván: Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.

Az ifjú gróf az atyját egyik karjával, az anyját -126- pedig a másikával magához szorítván, ártatlan mellén találkoztak össze szülőinek ajkai a békecsókra. Azután az öreg gróf karjai közé vevén hitvesét: Menj fiam! úgymond és rendeld ide a hintómat. Az ifjú gróf nyíl gyanánt szaladt haza a hintóért, a szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg gróf még egyszer bizonyossá tévén bocsánatjáról hitvesét, lerajzolta neki rövidesen fiuknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes erkölcsét a végből, hogy édes anyja iránta való itéletében meg ne tévedjen.

A hintó elérkezvén, haza vitték a háladatos öröm és az anyai szeretet között édesen habzó asszonyságot. Az ifjú grófnál nem volt széles e világon szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már egyikét, már másikát s valahányszor édes atyját édes anyjára barátságosan tekinteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes atyjának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.

De még egy másik öröm várakozott e nemesszívű fiúra, szinte mintha az eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, mely által szülőit egymással kibékítette.

Mályvásival ki akart ő menni a városnak erdőcskéjébe, amint a külső városnak egyik utczájában a kocsiból meglátta, hogy egy felső ház előtt a nép összegyül. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a városnak egyik hajdúja kezénél fogva húz maga után egy tisztességes öltözetű leányt, a másik pedig szitkok között bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó szerével követni nem akarja. A leány eleinte viaskodott, azután pedig szívreható sírásra és jajgatásra fakadt. Egyszerre az utczának tulsó végéről a sereghez látszott nyargalni egy ifjú ember. A lovat, melyről sebesen leugrott, a lovásznak adván, a szerencsétlen leányhoz tolakodott. -127- Ah! segítsen nagyságod rajtam, mondá hangos és keseredett szózattal a leány, amint meglátta, az Istenre kérem, segítsen rajtam!

Ereszszétek el! mondá az ifjú ember a hajdúknak, kik azonnal szót fogadtak. Kivévén azután zsebéből pénztartóját, a leány fülébe valamit sugott. Az ifjú gróf azalatt a kocsival közelebb érkezett a sereghez, de a leányt, ki hozzá háttal volt fordulva, szemébe nem vehette. A leány egybekulcsolván kezeit, a mellére homorítván bús fejét, gondolatokba merült, mintha magával tusakodott volna. De kevés szempillantások után fölemelvén kezeit az égre, kétségbeeséshez hasonló indulatossággal felkiáltott: Mindenható Isten! ments meg te engemet; egyébiránt elveszek.

Lányka! ne vonakodj, mondá az ifjú ember. Öt minutum után késő lesz minden segítség.

Gonosz lelkű ördög! kiáltá viszontag a leány, szeme közé köpvén; te vagy az, a ki engemet szerencsétlennek teszel! Azt gondolod talán, hogy nem tudom? Utálatos szívű gazember!

Hurczoljátok el, mondá erre az ifjú ember mosolyogva; majd meglátjuk, ha nem szelídülsz-e meg? A hajdú a leányt újra megragadta; ez pedig teli torokkal felkiáltott: Segítsetek, jó emberek! az Istenre kérlek benneteket, segítsetek! Én ártatlan vagyok!

Szilaj szózatjának iszonyú hangja nyíl gyanánt hatott be a mi grófunknak érzékeny szívébe, ki a kocsiból kiugorván, mint a villanat a roppant épületnek falait, úgy hasította szét a népet s a hajdúkhoz áttörvén, álljatok meg! úgymond. Kicsoda ez a személy?

A leány rá vetvén tekintetét: Gróf László! úgymond hangos szózattal, gróf László! s karjai közé omlott. Hadasi Veronka volt a szerencsétlen leány. A gróf elsikította magát örömében, megölelte a -128- leányt, megcsókolta, nem győzvén e szókat kiáltani: Veronkám! kedves jó Veronkám!

A hajdú ki akarta a leányt a grófnak karjai közül ragadni, de ez megfogván melyruhájánál, úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azon szempillantásban amaz ifjú ember vonta magához a leányt, kit ez imént összegazemberezett. A gróf a hajdút lelökvén, Veronkához lépett és újra megölelte. Az ifjú emberrel is minden bizonynyal megverekedett volna, ha őket Mályvási, mint közbenjáró, le nem csillapította volna. Hallván a gróf, hogy Veronka semmit sem vétett egyebet, hanem hogy házi gazdasszonyának, ki őtet Pestre csalta s mindeddig ingyen tartotta, most pedig rajta a tartásért való költséget követi, meg nem fizethetett; oda vetett a hajdúknak egynéhány forintot borra és azt mondotta nekik, hogy a házi gazdasszonyt küldjék hozzá; ő neki, ha igazsága van, a leánynak tartásáért megfizet. Megmondotta nekik azután mind nevét, mind szállását. A leány a grófnak nyakába borulván, szinte magán kívül kiáltotta diadalmas szózattal: szabadítóm, őrző angyalom, mindenem!

A nép, mely körülöttük állott, tapsolni kezdett, azután pedig hangos szitkokra fakadt amaz ifjú ember ellen, kit a leány leszidott, s ki most a leányra és a grófra együgyű tekintettel és csak messziről nézett. Csak egy hajszálon állott, hogy a nép sárral meg nem hajigálta.

A gróf ezzel legkisebbet sem gondolván, Veronkát a kocsiba emelte, melybe Mályvásival együtt maga is beült. A kocsiban a leányt nem engedte szabadon ülni, hanem ölébe vette és magához szorította, mintha attól félt volna, hogy valaki el ne ragadja. Haza érkezvén, egyenesen bevezette az atyjához, s megállván előtte: atyám, úgymond nagy örömmel, az én Veronkámat is feltaláltam. Ez az! Már most mind a kettőnknek van Veronkája. -129- Eleinte az öreg gróf ki nem tanúlhatta, micsoda új Veronka az, a kit neki a fia hozott? mert az ifjú párral sokáig csak egy okos szót sem lehetett szólani, oly nagy volt örömük! Az ifjú gróf azon örvendezett, hogy Veronkáját feltalálta, a leány pedig azon, hogy a gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Csak lassan-lassan lehetett Veronkának következendő esetét kitanúlni.

Veronka az atyjánál lakott abban a faluban, melybe őket Potrohosi számkivetette s mely Kaczajfalva és Pest között oldalvást feküdt. Közel volt a helységhez gróf Bujafi jószága. Ennek fia Veronkát meglátta és megszerette. Nagyon utána járt, s már igéretekkel és ajándékokkal, már hitetésekkel és apolásokkal ostromolta, hogy valamikép megejthesse. A leány akár állhatatosságból, akár ártatlanságból Bujafinak minden igyekezetét sokáig megjátszotta; de mivel incselkedéseit a gróf még sem szakasztotta félbe, végre az atyjának a dolgot megpanaszolta. Az öreg Hadasi bottal fenyegette az ifjú Bujafit és fenyegetéseit katonás merészségével és szörnyű esküvéseivel oly hihetősöknek is tette, hogy Bujafi a leánynak nyilvánvaló üldözésétől elállott. De hozzá lévén kicsinységétől fogva ahhoz szokva, hogy rendetlen kivánságától semmit se tagadjon meg, kéz alatt annyival buzgóbban folytatta fortélykodásait, hogy e szeplőtlen virágot meghervaszsza.

Egy nagy nemű és gazdag dáma megáll egyszer valamely színfogás alatt Hadasi háza előtt, leszáll a hintóból, bemegy Hadasiékhoz, meglátja Veronkát, beszélget vele, megszereti és szülőitől elkéri, szentül igérvén, hogy édes anyja helyett édes anyja lesz. A szülők rá állanak és Veronkát erővel rábírják, hogy ő Excellentiájával Pestre menjen. Pesten a nagy nemű és gazdag dáma leveti az álarczát és Veronka egyszerre Bujafi kerítőjének ismeri. -130-

A leány minden segítség és ismeretség nélkül lévén, noha még ifjú és félénk volt, elegendő bátorsággal bírt mégis arra, hogy e két nyomorúlt embernek mindennemű fortélykodásait semmivé tegye. Minekutánna egynehányszor már el is akart szökni, elvégezték maguk közt e földi ördögök, hogy a végső ostromlásra minden erejöket megvetik. A kerítő asszony Veronka szobájába sompolyodik egy reggel és azt mondja neki: Veronka! én a veled való bajlódást elúntam. Ha teneked oly kevés eszed és oly balgatag lelkiismereted van, hogy tulajdon szerencsédet lábaiddal taposod, menj, a hová tetszik!

Veronka lábaihoz borúlván, megköszöni jó akaratját, egy-két nyalábba ruháit összerakja és el akar menni. Nem úgy, édes angyalom! mondá az asszony. Fizess te nekem előbb a szállásért és a tartásért száz tallért, azután elmehetsz. A leány megijedt, pénze nincs, esedezik, igéreteket tesz; az asszony pedig hidegvérűséggel ott hagyja és a szobát rázárja. Alig múlik el egy fertály óra, ott termenek a hajdúk s fogadott bérért lerajzolják a leánynak előre a fogságnak rettenetességét. A leány állhatatoskodott s az asszonynak súgásaira megvetéssel felelt. Ennek intésére tehát a hajdúk a házból kihurczolták. Bujafi a kerítő asszonynyal elvégezte volt előre, hogy Veronkára, ha inkább árestomba vitetné magát, hogysem akaratjokra álljon, még tolvajságokat is fogjon. Az együtt koholt plánumhoz tartozott az is, mint fődolog, hogy mikor a hajdúk a házból kiviszik, Bujafi véletlenűl oda érkezzen és Veronkának segedelmet igérjen, ha arra rááll, a mit az utcán, a mint már feljebb megírtam, fülébe súgott.

Ennek az esetnek elbeszélésénél senki sem csodálkozott úgy, mint a mi ifjú gróf Kaczajfalvink. Az neki nem tudott fejébe menni, hogy Veronkát -131- gróf Bujafi szereti és mégis szerencsétlenné akarta tenni.

Csak szeretőjének kívánta, mondá Mályvási, nem pedig hitvessének.

– S ezzel ő vétett volna? – kérdezé az ifjú gróf.

– Kétségkívül, mondá az atyja, mert ez nemcsak a leányt, hanem még a gyermekeket is megbecsteleníti, melyek tőle, mint puszta szeretőtől, születnek.

– De hiszen ha Veronka anya akar lenni, előbb asszonynak, ha pedig asszony akar lenni, előbb szeretőnek kell neki lenni, mondá az ifjú gróf. – Ti nekem csodálatos embereknek látszotok lenni! Egyszóval, meg nem tudta ő gróf Bujafi szándékát fogni, míg az atyja, minekutána Veronka a grófnéhoz hivatott volna, az egész dolgot értelmesebben elébe nem terjesztette, a nélkül mindazáltal, hogy szemérmetességét megsértette volna. Megértvén a dolognak alacsonyságát, úgy megharagudott gróf Bujafira, hogy helyben megverte volna.

Ezen esetet minden körülményeivel együtt megírta ő Manczinak, sőt nyíltszívűsége még azt a kimondhatatlan és majdnem az őrüléshez hasonló örömet sem hallgatta el, melyre fakadt, mikor Veronkát véletlenűl feltalálta. Egész levele csak Veronkáról szólott és arról a boldogságról, melyet érez, mióta ezt a jó leányt a gonoszságnak körmei közül megmentette. Manczi összegyűrte, gyötrötte kínjában a levelet s három egész napig tusakodott magában, hogy feleljen-e reá vagy nem?

Egynéhány nap múlva az öreg grófot originális fiával együtt ebédre hivatta a kertbe gróf Barnai. Ennek mulató házába felmenvén atyjával az ifjú gróf, az első tárgy, mely szemébe akadt, gróf Bujafi volt, Veronkának üldözője. Az ifjú gróf Kaczajfalvinak szemei semmit sem láttak többé az ártatlanságnak ezen utálatos ellenségén kívűl. Gróf -132- Bujafi elpirúlt egy keveset, nem ugyan szemérmetességből, hanem mivel ifjú grófunknak tekintetétől, melyben haragot és megvetést látott, egy keveset megdöbbent. Hogy színének változását elpalástolja, egy kisasszonyhoz fordult, kivel már Kaczajfalviéknak érkezésekor is beszélgetett és ezzel előbbeni értekezését nagy indulatossággal folytatta.

A mi ifjú grófunk a beszélgető párhoz menvén: Szép kisasszonykám, mondá barátságosan, őrizkedjen kérem ettől az alacsony szívű gonosz embertől. Könnyen meggondolhatja kiki, mily kellemetlen érzést okoztak e szavak az egész társaságban. Gróf Bujafi elhalványodván, mondani akart valamit, de ajkait meg nem nyithatta. Szomszédjához fordulván kiki, erről vagy arról a kicsinységről kezdett beszélni. Az érzékenyebbek még balgatagságokra is fakadtak, csak hogy elhitessék másokkal, hogy ők az ifjú gróf Kaczajfalvinak szavait nem hallották.

Gróf Bujafi az öreg gróf Kaczajfalvihoz osonván: Gróf uram, úgymond, a bolondokat be kell záratni, nem pedig úri társaságba hozni.

– Az én fiam, mondá viszontag az öreg gróf, ész nélkül nem szűkölködik, hanem egy keveset egyenes szívű, a mint a gróf csak imént is tapasztalhatta.

– Hagyja tehát gróf uram a parasztok között, a kik közé egyenes szívűsége miatt tartozik.

– Ha a gróf megengedi, felelé az öreg gróf, hogy az én fiam a társaságnak azt az esetet elbeszélje, mely néhány nap előtt a külső városban Hadasi Veronkával történt, meglátja a gróf, hogy ő a dolgot korántsem parasztosan, hanem úgy fogja előadni, a mint illik.

Gróf Bujafi elhalványodván, elhallgatott; az öreg gróf pedig fia helyett bocsánatot kért tőle és így a közmegelégedés az egész társaságban éledni kezdett.

Gróf Bujafi ezzel meg nem elégedvén, ifjú -133- grófunkat ebéd után egy ablakba vonta, hol fülébe valamit súgott. Az ifjú gróf Kaczajfalvi fennszóval felelvén: a város erdejébe? úgymond; és ott azután mit csináljak?

– Engemet lőjjön agyon, ha végbe viheti, mondá fennszóval gróf Bujafi, ellenségének hidegvérűsége által nagy boszankodásra gerjedvén.

– Az úrnak nincs esze, mondá viszontag az ifjú gróf. Azt ugyan, hogy az urat agyonlőjjék, megérdemlette, de én hóhér nem vagyok. Zárassa be magát az úr.

– Már ez sok! már ez tűrhetetlen! – mondá gróf Bujafi, szemeit és ökleit az égre emelvén, s reszkető ajakit idestova vonogatván. Az egész társaság úgy tetette megint magát, mintha semmit sem hallott volna. Gróf Bujafi lement a kertbe, hogy könnyebben magához térhessen. Az öreg gróf Kaczajfalvi látván az ablakból, hogy ezen ifjú ember fel s alá sétálván, magába dühösködik, a beszédet a pisztolylyal való lövöldözésre csavarta s egy gróffal felfogadott, hogy bizonyos számú lépésekre pisztolylyal a czélt eltalálja.

Lemenvén azonnal a társaság a kertbe, pisztolyokkal kezdettek a kitett czélra lövöldözni. Némelyek eltalálták, némelyek elvétették. Végre az ifjú gróf Kaczajfalvit is megkinálták a lövéssel. Hatszor egymás után úgy eltalálta a czélt gróf Bujafinak álmélkodására, a mint kellett.

Az öreg gróf hozzá közelítvén: Én a grófnak, úgymond, azt tanácslom, hogy fiamat ne vigye magával a város erdejébe. Látja a gróf, hogy ő a czélt pisztolylyal szinte oly bizonyosan eltalálja, mint szóval. Gróf Bujafi haza ment és a hol az ifjú grófot tudta, ott meg nem jelent. Az ifjú gróf Kaczajfalvi sem Pesten sem Budán vele többé össze nem akadt.

-134-