XVI.

A jó atya.

Egynehány nap mulva megjelent az öreg gróf fiával együtt Rósafi Pál urnak és asszonyának tiszteletére. A kertnek hátulsó ajtajánál leszállván a lovakról, rövidebb uton mentek gyalog a kerten keresztül a kastélyba, hogy ennek urát véletlenül meglepjék. Az ifjú gróf bevezette atyját ama szobába, a hol Rósafiék nappal együtt mulatni szoktak volt. A viczispán és a hozzá tartozandók üléseikről felkelvén, elejébe mentek a grófnak. Az ifju grófnak szemeiből diadalmas öröm ragyogván ki, oda sietett Manczihoz s megölelvén, elvezette az öreg grófhoz, kit imígy szólított meg: Ime! Atyám, ez az én Manczim! Nézze meg jól, hogy nem oly szép-e, mint a most nyiló rózsa. Látod-e mily szépek szemei, mily szelidek tekintetei? Manczi! mutasd meg az atyámnak egyszer gyönyörű szemeidet!

Ezeket mondván, már atyjára mosolygott, már meg Manczira, ki a nemes szívű öreg gróf előtt piruló hajnal gyanánt állván, rá nem merte szemérmes szemeit vetni. Szólani akart valamit, de az igék mellében elhalván, csak ajkait mozdította meg vagy kétszer kellemesen.

– És jó is egyszersmind, édes atyám! folytatá dicséreteit az ifjú gróf. Oly jó, mint én vagyok. Ő neked megigéri, hogy ha egyszer anya lesz – – -104-

– Oh hallgasson a gróf, kérem! mondá erre kegyesen fenyítő tekintettel a kisasszony.

– Aludni láttam egyszer. Oh akkor ő oly szép volt, hogy ki nem mondhatom. Amott a vastag bátyja tudja. Ezt mondván, Potrohosira mutatott.

Így magasztalta ő Manczi tökéletességeinek már egyikét, már másikát, a mint eszébe jutottak úgy, hogy sem az atyja, sem Potrohosi, sem Manczi szülői szóhoz nem juthattak.

Az öreg gróf megfogván végre a kisasszonynak kezét: Manczi! úgymond kellemetes férfi szózattal, az én Lászlóm nemes szivü ifju, ártatlan és szép tehetséggel oly teljes, mint maga a természet, melynek keblében neveltetett. Neked, édes leányom! nagyon nemesen kell gondolkodnod és érezned, ha szivét birni akarod. És ha jó vagy, oly tiszta szivből jó vagy, mint ő, vedd atyai csókomat atyai áldásommal együtt. Ezzel Manczit megcsókolta, ki hangos zokogásra fakadván, érzékeny csókot tüzött az öreg grófnak kezére. Szólani akart, de ajkai nem mondhattak egyebet, hanem csak e szócskát: Atyám!

Már most a többiek is szóhoz jutottak. Az öreg grófnak együgyü módossága, mely nemes büszkeségétől kellemesen meglelkesíttetett, úgy meghódította mindnyájokat, hogy még a vidám Potrohosi is zabolát vetvén elméskedő jó kedvének, oly komor tisztelettel állott előtte, mint mestere előtt a növendék ifjú. Az uj pár eltünvén közülök, az öreg gróf önként elkezdett fiának Manczihoz való szerelméről szólani.

Potrohosinak vélekedése az volt, hogy az ifju párnak boldogságát nem kell sokára elhalasztani. A viczispán sem talált az ellenzésre semmi legkisebb okot; de annyival többet az öreg gróf. Uraim! mondá ez, én nekem semmikép sem szándékom fiamnak kivánságát elfojtani, igyekezetét -105- meggátolni és kedvét szegni. Szabad ember ő; cselekedjen, a mint neki tetszik. Ámde mivel tudom, hogy szabad ember létére csak gyarló ember mégis, atyai kötelességemnek tartom arra vigyázni, hogy választásában meg ne csalatkozzon. Ő azt szerelemnek nézheti, a mi nem egyéb a természetnek gerjedelménél. Manczival szinte úgy lehet a dolog. Én tehát jónak tartom azt, hogy az összeadással egy keveset késedelmeskedjünk, ne talán két olyan szivet kapcsoljunk össze, melyek egymást a helyett, hogy boldogokká tegyék, keserü nyomoruságba ejtenék. Ha szabad az uraknak az igazat úgy megmondanom, a mint szivemen fekszik, én László fiamat ismerem és azt tartom felőle, hogy rosszabbnak kell neki előbb lenni, mint a micsodás, ha azt akarjuk, hogy magát még a legjobb és legnemesebb szivü kisasszonynak karjai között is boldognak érezhesse.

– A mi Manczink, méltóságos gróf uram! mondá Potrohosi, a magyar kisasszonyoknak igazi dísze.

– Én erről nem kételkedek, felelé a gróf. Amit mondottam, azzal csak azt akartam mondani, hogy az én fiam természetesen van nevelve és hogy a természet nem könnyen hagyja járását meggátolni. Hibáztam én talán, hogy fiamnak szívét ettől a közönséges anyától oly nemesnek, oly egyedül egynek nevelni engedtem. De a mi sok esztendő alatt épült, azt egyszerre veszedelem nélkül lerontani nem lehet. Én már egyszer mellében ezen ifjúnak, kinek bizodalma minden emberhez határtalan, gyanakodást vettem észre Manczi jósága ellen. Kivánnám, hogy ez többször ne történjen. Koczkára veti viczispán uram kisasszonyának boldogságát, ha fiamnak kezébe adja minekelőtte nem bizonyos, ha e szerelmesek egymáshoz illenek-e, vagy sem? Az én fiam minden tartóztatás nélkül elhagyná hitvesét, mihelyt méltatlan lenne arra, hogy hitvese legyen. -106-

– E nyiltszívűséggel tett jegyzéseket, méltóságos gróf uram! úgy vegyük-e, mint annak tekervényesen előadott jelét, hogy e házasságot atyai szíve helyben nem hagyja? kérdezé a viczispán.

– Semmikép sem, kedves viczispán uram! Én senkitől sem félek a világon; nincs tehát okom arra, hogy tekervényes utakon járjak. Itt egy leányka lakott, a mint hallom, Hadasi Veronka, ki fiamnak rajzolása szerint ártatlan és kellemetes alkotmányka lehet. Ez már nincs a faluban, úgy-e?

– Én szinte oly egyenes és nyiltszívű ember lévén, mint méltóságod, mondá Potrohosi, tartóztatás nélkül megvallom, hogy mi ezt a leányt innen eltakarítottuk.

– Nekem úgy látszik, hogy az én fiamnak hajlandósága Veronka között és Manczi kisasszony között fel volt osztva.

– Ugyanezért takarítottuk el láb alól.

– Ugyanezért inkább itt kellett volna hagyni. Veronka próbaköve volt ama szerelemnek, melyet fiam Manczi kisasszonyhoz mutatott.

– Igaz! De hátha Veronka lett volna a nyertes, akkor is szabad akaratára hagyta volna méltóságod az ifjú grófot?

– Egy-két esztendeig elhalasztottam volna egybekelésüket és ha ezen időnek elfolyása után is szerették volna még egymást, Veronka hitves társa és jószágimnak holtom után örökös asszonya lett volna.

– Méltóságodnak tréfálni tetszik.

– Én sohasem tréfálok, mikor a kérdés fiamnak egész boldogságát illeti; és ez hathatós bizonyság gyanánt szolgálhat arra is, hogy fiamnak Manczi kisasszonynyal való egybekelését nem ellenzem. A juhpásztornak leányát, ha fiam szeretné, szinte oly atyai szívességgel ölelném meg, mint akármelyik herczegét. Higyjék el az urak, hogy én ama magányos életben, melyet szerencsés völgyemben -107- több esztendeig viseltem, tökéletesen meggyőződtem arról, hogy az igaz erkölcs egyedül az, a mi e világon az embert valóban megboldogíthatja. Én fiamnak boldogságát sohasem fogom akadályoztatni; de lépéseit ellenben úgy vezérlem, hogy valaha belső meggyőződéssel mondhassa: boldog vagyok!

Ezzel a gróf a viczispán elejébe terjesztette feltett szándékát, hogy előbb fiát a nagy világgal akarja megösmerkedtetni. Elviszem magammal, úgymond, a főbb városokba. Tanulja meg ott nevetni és megvetni az emberi agyvelőnek fondorkodásait, utálni az emberi szívnek alacsony gonoszságát, hogy annyival hamarább visszakívánkozzék a völgybe, melyben neveltetett, önként megvallván magának, hogy ezen kívül a nyugodalmat és az igazságot hasztalan keresi. Ha egyebütt leányt nem talál, a kivel boldogabb életet remélhetne, mint Manczi kisasszonynyal, maradjon ennek szomszédságában egy egész esztendeig, hogy tapasztalásai által megnyilandó eszével még ezen egybekelést is bővebben megfontolhassa. Ha ezen időnek elfolyása után ismét megkinálja szívével és kezével a kisasszonyt, akkor viczispán uramnak gyermekét minden szorgalom nélkül úgy ölelem meg, mint leányomat s mint jószágaimnak örökös asszonyát. Földi paradicsomnak fogom társaságát nézni, mivel bizonyosan fogom tudni, hogy karjai között fiam földi mennyországot lelt.

A grófnak okait könnyű volt átlátni és így viczispánék is könnyen ráállottak, hogy e házasság még egynéhány esztendeig halasztassék.

Míg az öregek között ezen alku végrehajtatott, addig az ifjú gróf különféle majd örvendetes, majd szomorú kifejezésekkel megbeszélte Manczinak, hogy tőle hat hónapra elbúcsúzik. Elmegyek az atyámmal, úgymond, a nagyobb városokba. -108-

Manczi eleinte nem hitte, azután pedig sírva fakadt. Szomorú sorsukat panaszolván egy darabig egymásnak, végre Manczi a grófot arra kérte, hogy hozzá hű maradjon. A gróf ezt nem értette s Manczi által a hűséget megmagyaráztatván magának, megigérte neki, hogy őt minden bizonynyal ezerszer jobban fogja szeretni, mint a nagy városokban lakó kisasszonyokat. És írj nekem mindennap, édes Laczim! mondá azután Manczi; egyébiránt búmban meg kell halnom.

Oh kedves Manczim! én írni nem tudok, felelé a gróf. Taníts meg rá, kérlek.

Ezt Manczi megint nem hitte s elpirulván, arra kérte a grófot, hogy ezt meg ne mondja senkinek. A gróf pedig újra azt kivánta tőle, hogy tanítsa meg írni. Felszaladtak tehát együtt Manczi szobájába. Manczi egy árkus papirost vevén, rárajzolta neki az első betűt. Utána rajzolta ezt azonnal a gróf is. Ezt cselekedték a többi betűkkel is. Majd azután silabákat s végre egész szavakat iratott vele. Valahányszor a gróf a kimondott szót helyesen kiírta, mindannyiszor neki Manczi a jó tanulásért apolásokkal fizetett. Egypár óra alatt a gróf írni tudott, Manczi pedig örömében majd megbódult.

A firkálásnak már most nem volt vége. A gróf felírta Manczi nevét. Manczi ezt előle elkapván s a szobában vele őrült gyanánt idestova szökdösvén, oly nagy lármát tett, hogy az öregek alul nem tudták, mit gondoljanak. Felmentek tehát hozzájuk s az egyiket a tanításban, a másikat pedig a tanulásban serényen foglalatoskodni látván, megörültek, hogy a szerelem oly hamar kigondolta s oly könnyen végbe is vitte azt, a mi az ő viszontag való szövetségüknek fentartására és táplálására oly elkerülhetetlenül szükséges volt s a min a fejüket az öregek szinte azon órában alul haszontalanul törték. -109-

Már most az öregek is segítették az oktatást s másnap egy vászonfalnak egyik részén az egyik, a másikon pedig a másik ülvén, rövid leveleket írtak egymásnak, melyekben szerelmüket érzékeny kifejezésekkel kinyilatkoztatták s hűségüket nagy igéretekkel pecsételték. Összehajtván azután levélkéiket, áthajították egymásnak a vászonfalon, mely mögül minduntalan kiszaladtak, hogy egymást jutalmul megöleljék. Így mulattak együtt egynéhány napig.

Eljött végre az óra, hogy egymástól elváljanak. Megölelvén egymást, egyik a másiknak karjai közül ki nem tudta magát fejteni. Isten hozzád Laczi! Isten hozzád Manczi! kiáltották felváltva. Azután ismét megölelvén egymást, zokogtak s egymástól újra elbúcsúztak. Végtére Potrohosi kiragadván a grófnak karjai közül hugát, azzal fenyegette, hogy erővel a szobába viteti, ha a grófot mégegyszer megöleli. A gróf a lóra felülvén, könnyező szemmel és csak lassú lépésekkel hagyta el édes atyjával ama kedves helységet, melyben Manczija lakott.

-110-