XVII.

Az ifjú gróf a városban.

Még azon este megtétetett minden rendelkezés az útra és másnap reggel az öreg gróf kedves fiával együtt elindult Pestre. A mezővárosokat, melyekre útjukban akadtak, csak a nagyságban találván az ifjú gróf a faluktól különbözni, türelmetlenséggel várta, hogy a fővárosba beérjen. Ötödnapra estefelé feljutván a pesti részen a czinkotai látóhegyre, egyszerre szemébe tünt egész Pestnek és Budának pompás tekintete. A kocsi szögletéből, melybe ledőlt volt, felemelvén fejét, átnézte szótalan álmélkodással vagy kétszer ennek a nagy lakóhelynek hoszszát. Esze felséges gondolatokra emelkedett, szíve pedig gyorsabban dobogott. Majd azután a szőke Dunának széles vizét szent Gellért hegyétől Csepel felé pompásan folyni, mellette pedig a Sashegy alatt fekvő térséget Budaörs felé kiesen kinyúlni megsejtvén, mosolyogva emlékezett meg a sík mezőről, melyet gyermekkorában ama hegynek tetejéről legelőször meglátott, mely nevelésének helyét a többi világtól elkülönözte.

Minekutána ama nagy képet, mely e két várost környékeivel együtt elejébe terjesztette, egészen átvizsgálta volna, különös részeire és szembetünőbb épületeire függesztvén figyelmét, vizsga kérdésekkel kezdette irántuk az öreg grófot ostromolni, ki -111- oktató egyszersmind és gyönyörködtető feleleteivel fiának szívét egészen megbájolta. Végre beértek a városi életnek e gyönyörű paradicsomába, hol a büszke gazdagságok a vajudó szegénységgel, a vásott gyönyörűségek a rettenetes nyomorúsággal, a fellengző filozófia a babonás ostobasággal, a legnemesebb jóságos cselekedetek a legiszonyúbb gonoszságokkal együtt uralkodnak.

Másnap reggel az első órákat az ablaknál töltötte az ifjú gróf, melytől elvonni lehetetlen volt. A számtalan emberek, a kik a vendégfogadó előtt az utczán idestova tolakodtak, a hintóknak, kocsiknak és szekereknek szünetlen zörgése, a magas és pompás házak új jelenségek voltak előtte, melyek képzelő tehetségét kellemesen mulattatták. Majd azután az öreg Istókkal betolakodott a piaczon a nép közé, mely ott a hetivásárra összegyült s melynek zajgását már messziről hallotta. Ez itt nekem tetszik, mondá egynéhányszor Istóknak, a mint vele a szekerek közt, a boltok közt vagy a kofák, molnárok, mészárosok és kertészek között fel s alá járt. De mihelyt olyan utczákba jutott, a hol kevesebb nép volt s melyekből a nagy házak miatt a szabad mezőre ki nem nézhetett s még az égből is csak egy darabkát láthatott, meg-megfordult Istókhoz és azt mondotta neki: Én ezek közt a falrakások közt a világért sem lakhatnék. Minduntalan azt gondolom, hogy fogságban vagyok.

Hazaérkezvén, arra kérte az atyját, hogy mivel a nélkül is feltett szándéka a vendégfogadóból valamely polgári házba költözni, fogadjon inkább a külső városban olyan szállást, mely mellett kert is van.

Az öreg gróf rendeléseket tett, hogy fiának kivánsága beteljesedjen. Az új szállásra költözvén, az ifjú grófnak első kérdése, melyet a gazdasszonynak tett, az volt, ha van-e kertje? Azok között a -112- kőrakások között én tovább nem maradhattam volna, úgymond. A szabad térség, asszonyom! a szabad térség, a mi nekem legjobban tetszik.

– Ezt nagyságod az én kertemben feltalálja, azt fogadom, mondá a gazdasszony s elvezette a kertbe.

Az ifjú gróf egy tekintettel átnézvén a kertet s a gazdasszonyhoz fordulván: Te minden bizonynyal soha életedben nem láttál még szabad térséget, úgymond.

A gazdasszony mosolyogván és kezét a gróf vállára tevén: Nemde szép és nagy kert? úgymond. Ebben nagyságod mindennemű mezei szépséget feltalál.

Ah kedves asszonyom! mondá viszont a gróf, az ilyen kert jobb volna, ha inkább nem is volna. A fák benne szintolyanok, mint az idevaló emberek. Nincs bennök sem elegendő épség, sem elegendő nedvesség.

A gazdasszony meggörbítette a száját.

– De semmi! folytatá szavait a gróf. Te ennek oka nem vagy. Szép városi kert lehet. Idővel még talán meg is szeretem.

Az ifjú grófnak kedve napról-napra jobban komorodott, a mint a várossal és ennek lakosaival naponkint jobban és jobban megismerkedett. Könnybe borultak többnyire szemei, valahányszor sétálásairól hazatért, melyeket vagy az atyjával, vagy az öreg Istókkal, vagy Mályvási kapitánynyal, az öreg grófnak régi barátjával tett, mivel valamerre ment, mind csak nyomorúságra akadt, melynek elegendő segedelmet nem nyujthatott, kesergést hallott, melyet meg nem enyhíthetett, könnyhullajtásokat látott, melyeket meg nem vigasztalhatott. Keserűségében annyira ment, hogy felét a városnak őrültnek, felét pedig gonosznak mondotta. Ellenben pedig az ő falujáról, kertjéről, Manczijáról és gyönyörű völgyéről, melyben neveltetett oly indulatosan -113- beszélt, hogy az öreg Mályvásit sokszor egészen elbájolta.

E próbált és érdemes vitéz, ki Pesten penziójából és vékony ősi vagyonából élt, az ifjú grófot úgy megszerette, hogy végtére szüntelen körülötte volt. Egészen akaratára hagyta ő e különös ifjút és csak imitt-amott intette meg, hogy vigyázzon magára, mivel jó szívével egy-két gazember már visszaélt volt.

Az első pénteken reggel a budai várat akarván megnézni, valamerre tekintett, csoportonkint látta a rongyos koldusokat házról-házra járni. Az elsőknek pénzt adván, hozzácsődültek a többiek is, a kik adakozását még messziről megsajdították. Az egész váron keresztül menvén, alig látott egyebet koldusnál és pénze egészen elfogyott. Ez történt vele másnap Pesten is. Hogy van az, édes bácsim, mondá Mályvásinak, hogy e gazdag városokban annyi szegényt látni, holott a mi szegény falunkban egy sincs?

– Egy sincs? kérdezé álmélkodva a kapitány, s minekutána neki a gróf bizonynyal mondotta volna, hogy az első koldusokat e városokban látta, nem tudott neki egyebet felelni, hanem hogy a kis helységben könnyebb a szegényeket mind számba venni, mind segíteni, mintsem a nagyobb városokban. Az atyja neki otthon e kérdésre imígy felelt meg: A mi falunkban, édes fiam, kevesebb ugyan a nép és így a szegény is; de csak járnának koldulni némelyek mégis, ha azt a rendelést nem tettem volna, hogy mindaddig, míg a szegény dolgozhat, munka nélkül ne maradjon; a többieknek gyámolítására pedig a templomban zárt persely tartassék, melybe kiki annyit tegyen, a mennyi tőle ünnepenkint kitelhet. Ehhez az uraság annyit ád, a mennyi szükséges az erőtlen szegényeknek tisztességes eltartására.

– Ezt a nagy városokban végbevinni lehetetlen, -114- mondá a kapitány. A szegények institutuma nem győzi őket tartani.

– Elhiszem, felelé az öreg gróf; mert a házról-házra kolduló szegényeknél sokkal több az olyan, a ki dolgozni nem akarván, vagy munkát nem kapván, a házi szegénynek neve alatt az alamizsnához fúrja magát, nem annyira hogy szükségeit megenyhítse, mintsem hogy jobban élhessen. Én jobbaknak tartanám a műházakat, melyekbe a házról-házra járó koldusokat egybe kellene gyüjteni s melyekből még a házi szegényeknek is munkát lehetne adni. Fő törvénynek pedig azt tenném, hogy az egészségesek közül az vegyen több segítséget, a ki többet dolgozik.

– Már akkor, tudom, fele is elenyészne a házról-házra járó koldusoknak, mondá a kapitány; mert sok van közöttük olyan, a ki egész héten kofáskodik, vagy könnyű munkából jól él és pénteken vagy szombaton rongyokba öltözködvén, a külső városból bejön és koldul. Sokan közülök jobban élnek, mint mesterembereink.

– Tudok én a külső országokban olyan műházakat, folytatá szavait az öreg gróf, melyekben még a legerőtlenebb személyeknek is tudnak munkát adni. Egyikben olyan masinát láttam, melyet egy ülő öreg ember saját terhével hajtott, mint a vasgolyóbis, mely a nyársat forgatja. Minden második órában más öreg embert ültetnek egy födeletlen ládába s vele együtt jó magasra felvonják. Az ilyen műházak külső segítség nélkül nem szűkölködvén, az alamizsnát, mely a templomokban összegyülne, mind az ispitályoknak lehetne adni.

Az ifjú gróf ispitályt még sohasem látott. A kapitányt tehát arra kérte, hogy vezesse el másnap a betegekhez; az atyjától pedig ismét pénzt kért. -115-

– Hallod-e Laczi! te engemet koldussá teszel, ha oly bőven adakozol.

Az ifjú grófnak könnybe borultak szemei s atyjától a pénzt szinte félve vette el.

Mályvásit kéz alatt arra kérte a gróf, hogy ismertesse meg fiával minden tartóztatás nélkül a városi nyomorúságot és hogy könyörületes adakozásának semmi akadályt ne vessen. A ki, úgymond, maga szerencsétlen nem volt, vagy legalább az idegen szerencsétlenségnek keserű következéseit saját szemeivel nem látta, másokon könyörülni nem tud. Remélem azonkívül, hogy fiamat a városi nyomorúságnak rettenetes képei hamar visszaűzik örökös jószágába, hol, Istennek hála, a csendes boldogság uralkodik.

Az ifjú gróf megjárván az ispitályban a nagy szobákat, a hol a betegek fekszenek, elosztogatta ezeknek ismét az egész sommát, melyet atyjától vett. A gyógyulók szobájában meglátott végtére egy halavány ifjú embert egy kesergő menyecskével. Mind a ketten kopott ruhában és gondolatokba merülve ültek egymás mellett. A férfi könyökére támasztván fejét, meredt szemmel nézett maga elejébe; az asszony pedig sírdogálni látszott. Az ifjú grófnak irántuk való kérdezősködésére az ispitálynak lelkipásztora imígy felelt: Ez egy szerencsétlen asztalos mester, úgymond, feleségestől. A ház, melyben mint kezdő zsellérkedett, a házigazda kocsisának gondatlansága által meggyúlván, ennek a szegény embernek is fája, deszkája, szerszáma, egyszóval minden vagyona elégett. Ezt ő úgy szívére vette, hogy halálos nyavalyába esett, mely egy ideig még eszétől is megfosztotta. Felesége kézimunkájával eleinte mind beteg férjét, mind magát két kis gyermekével együtt tartogatta, de hosszas lévén a nyavalya, végtére a keresztény irgalmassághoz folyamodott, csak azt kérvén a -116- várostól, hogy míg ő magát gyermekeivel együtt mosással és varrással, a mint lehet táplálgatja, nyavalyás férjének gondját viseltetni méltóztasson. Most már veszedelmes nyavalyájából kigyógyult ugyan, de a búbánat és szorgalom jövendőbéli kenyere iránt oly nagyon epeszti, hogy eszét újra féltjük.

Erre a gróf az asztaloshoz közelítvén, könyörületes tekintettel kezet nyújtott neki, mondván: Szegény szerencsétlen ember! ne aggódj olyannyira szomorú sorsodon. Bízz az Istenben! Atyja ő minden ügyefogyott embernek.

Az asztalos felemelkedvén üléséről, kezet fogott az ismeretlen gróffal. Csak ez a gondolat is egyedül, mondá bágyadt szózattal, mely bennem a lelket feltartja. Mert a mennyei Atya nem lehet oly irgalmatlan, hogy engemet a veszedelmes nyavalyából csak azért segített volna ki, hogy ártatlan gyermekeimmel együtt koldulni járjak. De oh! mitévő legyek? hova forduljak segítségért? mindeddig nem tudom.

– Mennyi pénz kell neked arra, hogy magadnak szerszámokat és fát szerezhess? – kérdezé a gróf.

Az asztalos nyomozó szemmel nézvén reá, könnyen kitanulta tekintetéből, hogy e kérdést neki nem csupa mulatságnak okáért, hanem oly szívvel teszi, mely rajta, hacsak lehet, minden bizonynyal segít. A bizodalom tehát gyenge szivében véletlenül feléledvén, erőtlen inait oly hathatósan megillette, hogy a székre le kellett dőlnie. Felesége sírva fakadt félénk örömében, melyet benne a grófnak reménytámasztó kérdése okozott s férjének orrát és halántékait eczettel mosogatta. Magához térvén az asztalos, oh uram! úgymond, sok kell ahhoz, felette sok! Nem hiszem, hogy e szűk időkben jó ismerőseimtől csak negyedrészét is -117- összeszedhessem. Az ismeretlen emberektől pedig mit várjak?

A gróf azalatt nem tudta könyörülésében, mit tévő legyen? Már a kapitánytól akart pénzt kölcsön kérni, már a lelkipásztornál tanácsért esedezni, már meg zsebébe nyult s üresnek találván, elkeseredett. Az asztalos feleletét hallván, még egyszer kérte, hogy mondja meg, mennyivel lehetne rajta bizonyosan segíteni?

– Legénykoromban, mondá az asztalos, száz tallérkát szereztem magamnak össze. Feleségem szinte annyit gyüjtött leány korában kézimunkájából. Ezzel a sommával tettem meg a kezdetet.

A gróf ennél többet nem akarván tőle hallani: Légy jó reménységgel, úgymond, szegény ember! én neked ennyi pénzt azonnal szerzek. Kapitány! siessünk haza. Ha térden állva kell is az atyámat kérnem, ennyit még kikérek tőle. De azután, édes bácsim! azután bucsut veszek azonnal Pest városától és haza megyek. Én itt ezt a sok irtóztató nyomoruságot többé nem nézhetem.

Haza érkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, de üresen találta. Az inastól hallván, hogy az öreg gróf csak későn este fog haza érkezni, hol vegyek pénzt, édes bácsim! mondá a kapitánynak, hogy azt a szerencsétlent megvigasztalhassam?

Mályvási vállat vonván, csak azt felelte kérdésére, hogy az tőle, mint szegény legénytől, ki nem telik; egyébiránt tiszta szívből adna neki kölcsön, a mennyit kivánna.

Azalatt meggondolván magát a gróf, tegnap érkeztek el, úgymond, utánunk paripáink; én az enyimet eladom. Gyalog is eljárhatok én; az a szerencsétlen pedig e pénz nélkül mit csináljon?

A kapitány melléhez szorítván a grófot, a háznak gazdája talán megveszi, úgymond. Ehhez tehát a gróf a kapitánynyal együtt azonnal lement. Hallod-e, -118- házi gazda! adj te nekem a paripámért háromszáz forintot!

Nagyságos uram! nekem paripa nem kell. Én még szamáron sem tudnék ülni, nem hogy lovagoljak.

A kapitány szemeivel jelt adván a gazdának: De ha paripáját lezálogolja kelmednek a gróf, úgymond; még az atyja haza jön, csak ád kelmed neki annyi pénzt kölcsön?

– Kétszáz forintot adok érte, de többet nem.

– Adj, kérlek, háromszázat! Épen ennyire van szükségem, hogy egy szegényt megboldogíthassak.

A gazda a kapitányt jól ismervén és jeladásait megértvén, oda adta neki a háromszáz forintot. Ezzel a sommával visszaszaladt ő az asztaloshoz. A kapitány alig győzött utána ügetni. Itt a háromszáz forint, mondá a gróf, amint az asztalost meglátta; végy magadnak rajta szerszámot és fát!

– Az Isten fizesse meg az Úrnak e különös jóakaratát. Én azonnal írást adok magamról, hogy mind az interest, mind pedig idővel a tőkepénzt is köszönettel visszafizetem.

– Nekem a te írásod, jó ember, nem kell. A pénzt pedig nem azért adom, hogy nekem visszafizesd, hanem hogy rajta szerszámot és fát végy. Isten hozzád!

– Boldog Isten! sóhajtá az asztalos, az égre emelvén szemeit; de azon szempillantásban sietni látván magától a grófot: Még egy kérésem van az Úrnál, kiáltja vala utána. A gróf visszafordult és megállott. Micsoda nevet nevezzek, folytatá szavait az asztalos, ártatlan gyermekeimmel az Istennek szine előtt, mikor jótévőmért velök imádkozni fogok?

– Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, felelé a gróf könnybe borult szemmel. Ha ujra megszorulsz, Kaczajfalván feltalálhatsz. -119-

A körülállók a gyógyuló szegényekkel együtt sírva fakadtak ezen érzékeny eseten; a városban pedig alig tudták magukkal az emberek elhitetni, hogy egy ismeretlen ifjú egy ilyen szegény emberen segített légyen, a nélkül, hogy tőle legkisebb hasznot várjon.

Az ifjú gróf mindeddig pazarlott! de a pénznek nagy becsét az efféle alkalmatosságokban ismerni megtanulván, fösvénykedni kezdett. Eljött az öreg grófhoz egy reggel különféle drága portékákkal egy kalmár. Ez a szép zsebóra gyönyörű emlékezet volna Manczinak, mondá az öreg gróf. Az ifjú gróf szinte elnyelte vizsgáló szemeivel az órát. Manczinak? úgymond s megkérdezte az árát. Azután kezében tartván és sokáig nézegetvén, még egyszer mondotta lassú szózattal: Manczinak? örök emlékezetül? és ezt mondván, mosolygott.

Azalatt Mályvási megpanaszolta rövid szókkal az öreg grófnak, hogy ma korán reggel házi gazdájának szerencsétlen vejét az ispitályba kellett vitetni.

– Az ispitályba? kérdezé az ifjú gróf s visszaadta a kalmárnak lassacskán az órát, a nélkül, hogy szemeit róla elvonta volna. A kalmár olcsón akarta neki odaadni, de ő nagyot sóhajtván, ah! úgymond, én meg nem vehetem.

Az öreg gróf elfordulván fiától, felemelte örömkönnyekbe borult szemeit az égre s hálát adott magában az Istennek. Mályvási pedig megnyomta kezét, e szókat súgván elejébe: szerencsés atya! Az ifjú gróf azonban megnézte a többi drágaságokat is, sóhajtozott s végtére semmit sem vásárolt.

Esténkint Manczinak irdogált leveleket, melyekben, a mit látott, hallott és tapasztalt, mind tudtára adta. Az óra, édes Manczim! szép, felette szép volt. Ah! mily örömest megvettem volna számodra! De ha meggondolom, hány szerencsétlenre -120- akadhatok még e két nagy városban, még az atyámnak dolgai miatt itt kell mulatnunk? hány háladatos könnyhullajtást láthatok még azoknak bágyadt szemeiben, a kiken segíthetek? Oh bocsáss meg, édes Manczim! egy ilyen könnyhullajtás édesebb örömet, kellemetesebb elégedést okoz énnekem, mintsem ha száz órát adnék neked, ki az ilyen csecse nélkül, tudom, nem szükölködsz.

Igy mult el egy hónap. Az ifjú grófnak epekedése a városi élet ellen naponkint növekedett, mivel naponkint több és több szerencsétleneket, nyomorultakat és szegényeket látott, a kiken nem segíthetett. Ha valaha a pesti és budai szerencsétleneket elfelejthetem, mondá az atyjának, csak akkor lehetek egészen boldog. Vajha e városokat sohasem láttam volna. Fájni fog szivem, még élek, valahányszor az idevaló nyomorúság eszembe jut.

-121-