XXI.

Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanuságot vonhatnak.

Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az olvasót egy külföldi emberrel megismerkedtetnem. Manczinak édes anyja, a viczispánné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki egy szíves barátnéja, Berg Anyicska, egy bécsi tanácsbelinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori angol követségnek Russel nevű Sekretáriusa megszerette, naponként látogatta s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben egy öcscse, kit magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azután bátyjával együtt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott és regementjével együtt Indiába jutott, hol a honbeliek a jövevény ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynéhány esztendő múlva az öregebbik Russel ismét visszajött Bécsbe, mint angol követ s minekutánna Indiában az első lázulások elfojtattak, kapitány öcscse is kijött utána szabadsággal, kiváltkép a végből, hogy útjában ama országokat lássa, melyekkel még meg nem ismerkedhetett. Bécsből végtére Magyarországba jött s minekutánna egynéhány vármegyét megjárt volna, ángyának régi barátnéját, Rózsafinét is, felkereste.

Ezen alkalommal Manczit meglátta s közelebbről megismervén, meg is szerette. A mint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye ki jó móddal Manczinak szülőiből, ha leányukhoz -162- való szeretete nem volna-e ellenükre? Mancziból pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét egy oly férfiúnak adni, a ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de jövevény egyszersmind és valamivel meglettebb amaz ifjaknál, a kik Manczi körül forgolódnak. Ángya e fontos dolgot eleven szóval végezni jobbnak itélvén, mint levelek által, a kapitánynyal együtt elment Bécsből Rózsafiékhoz. Manczinak szülői e házasságot nem ellenezték, ha a leánynak szívét a kapitány arra bírhatja, hogy idegen embernek kezet adjon. Eleinte tehát az okos férfiú csak azon igyekezett, hogy a kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kisértette ángyát s azonnal Londonba írt egynéhány jóakaróinak, hogy szerezzenek neki valamelyik angol regementnél óbester hivatalt. Volt eladó egynéhány s az egyiket közülök meg is vette.

Azalatt, míg ezek történtek, gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi megismerkedett s a mint az olvasó már tudja, szerelmes szövetséget is kötött. Az obester szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor Manczi a gróffal legnagyobb haragban volt. A mim van, édes kisasszonykám, mondá ő érzékeny nyiltszívűséggel, azt mind oda ajánlom. Ha több volna, szívesen feláldoznám a kisasszonynak azt is. Egyenes szívből áll mindenem, igaz szeretetből, annyi gazdagságból, hogy velem együtt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennemű kímélésből, mely életem fogytáig tartand, mivel jót átlátom és mélyen tisztelem én amaz áldozatot, melyet nekem az által tesz, hogy kezét negyven esztendős férfiúnak adja.

Manczi talán adott volna Russelnak egy kis reménységet, ha azt, hogy ez által a grófot megbosszantja, gyaníthatta volna. De a gróf a szomszéd faluban úgy élt, mintha Manczi a világon sem lett volna. Russelnek tehát akkor egyenesen azt -163- felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most ellenben, mikor a grófot ismét lábainál feküdni és kegyelemért esedezni vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét csalogatni kezdte. Barátságosabban beszélgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai ütközeteknek rajzolását, melyekben jelen volt, az indiai szokásokról különféle kérdésekkel ostromolta, karján a kertben örömest sétálgatott, s végtére oly érthetetlenűl, a mint csak lehetett, arra a gondolatra vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi grófot vadászatnak okáért meglátogatni.

Ez megtörtént. Az ifjú grófnak Russel nagyon megtetszett, Russel pedig este Rósafiékhoz visszaérkezvén, nem győzte Manczinak az ifjú grófot elegendőképen dicsérni. E vadászatnak természetes következése az volt, hogy Rósafi viczispán is mulatságot adott viszont az öreg és ifjú Kaczajfalvi grófoknak. Elküldötte tehát hozzájuk másnap egyik íródeákját és ebédre hivatta őket. Manczi alig győzte a követnek visszaérkezését várni és estefelé jó messze elejébe ment. Eljönnek-e? kérdezé tőle, mihelyt vele szólhatott s megértvén feleletéből, hogy tiszteletére lesznek, szinte megtüzesedett örömében.

Azon este Manczi szüntelen az öltözetek között habzott, el nem tudván magában tökélleni, hogy másnap czifra ruhát vegyen-e magára, vagy csak olyan természetest, a minőt az ifjú gróf szeretett? Egész éjszaka nem tudott e miatt aludni és csak hajnalkor szenderedett el egy keveset. Másnap reggel még súlyosabb lett állapota. Haját legelőször fodrokra égette, felviszálta, s mivel a grófnak kedvéért már azelőtt nagyra nevelte volt, befonta; azután pedig ismét kifésülte, kiegyengette és vállain szabadon lebegtette, székein rendre függtek a selyemruhák s végtére mégis a legközönségesebb öltözetet választotta. Sok pántlikahurkot tűzött -164- azonban e ruhára; haja közé füzér gyöngyöket font és kalapjára sokféle tollakat és bokrétákat tett. Lássa! úgymond, hogy egészen elfelejtettem ő kigyelmét! s még egy ragyogó kőrózsácskát dugott a hajába. A tükör előtt azután különféle arczvonásokat próbálgatott, melyek hidegvérűségét vagy még megvetését is jelentsék és nagyon örült, hogy ezen indulatokat arczán oly érezhetőképen lerajzolják. Mikor lovakat hallott a ház felé jönni, oly piros lett, mint a rózsa és reszketett. Amazok közelebb érkezvén, felugrott a székről és a tükörtől az ablakhoz, az ablaktól ismét a tükörhöz szaladozott. A ruhákat az egyik székről a másikra hányta; a szobában idestova futkosott és mikor ismét lovakat hallott az ablak előtt menni, a tollakat hirtelen mind lerántotta fejéről és az asztal alá szórta.

Utazók voltak, kik a ház előtt ellovagoltak. A tollakat tehát ismét felszedte, hogy előbbeni helyeikre visszatűzze. Azonban mintha mély gondolkodásában elfelejtette volna magát, nemcsak a tollakat vissza nem tűzte, hanem még a gyöngyöket és a kőrózsát is kiszedegette hajából, mely már most vállain minden ékesség nélkül természetesen lebegett. Azon szempillantásban megpillantotta az öreg grófot paripájáról leszállani s visszaugrott az ablaktól a szoba közepére. Melle majd megszorult, majd felemelkedett. Majd azután az ajtóhoz szaladt és bezárta; onnan pedig visszasietett a tükörhöz, hol ruhájáról a pántlikákat mind leszaggatta és a földre hányta. Ez meglévén, hallgatózott, de semmit sem hallhatott.

Lemenjen-e, vagy sem? el nem tudta magában tökélleni. Tízszer is felnyitotta egymásután az ajtót és csendesen ismét betette. Ebéd előtt nehezen ment volna le, ha egy inas által le nem hivatták volna. Érezte, hogy arcza ég, mikor a lépcsőkön -165- leandalgott. Reszketve fogta meg az alsó szobának ajtókilincsét, s a mint azt azon szempillantásban a szobaleány, a ki a kávét bevitte volt, belülről találta megnyitni, úgy megijedt, hogy majd hanyatt roskadt.

A tükör előtt különféle arczvonásokat próbálgatott.

Belépvén, mély térdhajlást csinált, a nélkül, hogy szemeit fel merte volna vetni. Az én jó Manczim! mondá az öreg gróf. Manczi ráemelte szemeit, de az ifjú grófot mellette meg nem pillanthatta. Leült azután és szüntelen az ajtóra nézegetett. Kávét töltött a findzsákba és mindenik findzsánál elöntötte, mivel az ajtóra kacsingatott. Még ujjait is megégette, mivel az ajtón volt a szeme. Az ifjú grófot azonban nem láthatta bejönni, mivel otthon maradt.

Hadasi Kaczajfalvára érkezvén, hogy leányát meglátogassa, aznap, hogy az ifjú grófnak Rósafiékhoz kellett volna menni, reggel megbetegedett. Az ifjú gróf tehát otthon maradt, hogy Veronkát vigasztalja, ki édes atyját a haláltól szörnyen féltette.

Szegény Manczi! E hírre ő szobájába felrepült, a szófára ledőlt, zokogott és Veronkát a pokol mélyére átkozta. Veronka, úgymond és mind csak Veronka! Egy negyedórányi szörnyű tusakodása után pedig, várjatok! mondá, nem maradok adóstok. Ezzel lement. Az öreg gróf megszólította, de ő csak röviden felelvén, az óbesterhez fordult. Szemei csak Russel orczáján legeltek, fülei csak Russelt hallgatták. Ha némelykor az öreg gróffal beszédbe eredt, csak azért történt, hogy Russelt dicsérje. Oh az óbester egy nemes szívű és felette derék ember! mondá Laczi atyjának egynéhányszor. Ha ismerné gróf uram! mily természetes s egyszersmind mily finom nevelésű férfi ő! Hozzá hasonlót nem ismerek. Tökéletes mindenben, a mit a világ a férfiaktól kivánni szokott! A sétálásnál -166- úgy csüngött ő Russel karján, mintha hozzá volna kötve, s mikor az öreg gróf elbúcsúzott, akkor őt Manczi bizonyossá tette a felől, hogy magát mindaddig szerencsésnek tartja, míg Russel édes atyjának házánál marad.

E diadallal felment Manczi a szobájába, hogy ott magát kinevesse; de a nevetés helyett, melyre magát hasztalan erőltette, sűrű könnyhullajtásokra fakadt. Az öreg gróf míg Rósafiéknál volt, egynéhányszor megrázogatta fejét. Manczinak igyekezete, melylyel magát az óbesternek kellette, oly buzgó volt, hogy azt az öreg gróf igaznak vélte. Hazalovagolván, majdnem hálát adott az egeknek, hogy fiának és Manczinak szerelmes szövetsége félbeszakadt. Állhatatlan szívű és könnyen gondolkodó leánynak lelte ő Manczit, mert csak egyszer kérdezte tőle, mit csinál Laczi? és még akkor is azonnal Russelhez fordult, a nélkül, hogy a feleletet megvárta volna. Ha mindjárt csak tetetés volna is! mondotta magában az öreg gróf s megrázta fejét.

Haza érkezvén, az ifjú grófnak első heves kérdése az volt: Mit csinál Manczi? emlékezik-e még rólam? szeret-e? – Az öreg gróf elbeszélte fiának, a mit Manczitól látott és hallott és fia lesütvén fejét, egészen elnémult. Én azt tartom, mondá végtére az atyja, hogy Manczi tégedet sohasem szeretett. Én is azt tartom, felelé az ifjú és mosolyogni akart, de szeméből a könnyek erővel kiütöttek. Erre édes atyjának nyakába borulván, arczához nyomta könnyes arczát és a szobából kiment.

Veronka utána sietvén, érzékeny buzgósággal kérte, hogy legyen nyugodt elmével. Hidd el nekem Laczi, Manczi tégedet még szeret.

Engemet? kedves Veronkám! Engemet Manczi szeret? -167-

Veronka alkalmasint kitalálta Manczi plánumát.

Nem! édes Veronkám, mondá erre az ifjú gróf. Inkább akarom én, hogy Manczi engemet többé ne szeressen, mintsem hogy megcsaljon. Azt mondod te, hogy ő engemet bosszantani és szerelemféltésre akar birni. Oh édes Veronkám! mily boldogtalan volnék én, ha az ő szíve ily csalárdságokra vetemedni képes volna. Hagyj magamat egy kevésig, Veronkám! Eredj az atyámhoz.

Kimondhatatlan nyughatatlansággal és tusakodással járkált fel s alá az érzékeny ifjú, meg nem tudván magát határozni, hogy édes atyjának higyjen-e vagy Veronkának? Másnap kora reggel, mikor még az egész ház nyugodott, lóra ült és Manczihoz nyargalt. Potrohosi hangos örömkiáltással fogadta: Isten hozott, édes Laczim! Isten hozott hozzánk!

Manczi elvetvén magáról a paplant, kiugrott az ágyból és az ablakhoz szaladt. Füle meg nem csalta. Laczi volt, a kinek szavát hallotta. Vizsgálódva tekintett le az ablaknak majd egyik, majd másik üvegtábláján, de Laczit nem láthatta, mert Potrohosi előtte állott és vastag derekával az ifjút egészen eltakarta. Csak egyik karja tünt egyszer szemébe és szíve azonnal dobogni kezdett. Felöltözött hamar, a nélkül, hogy tudta volna mit csinál. Aztán kirepült a szobából és a lépcsőkön le akart menni Laczinak karjai közé; de a harmadik lépcsőn észrevette, hogy melltakaróját a szobában felejtette. Visszasietett tehát, bezárta az ajtót és jobban felöltözött.

Az öltözködés alatt szinte észrevétlenül tértek vissza emlékezetébe a tegnapi napnak, Laczi elmaradásának és Veronkának képei s azonnal érezte azt is, hogy szerelmét a bosszúállás után való esdeklés fojtogatni kezdi. Egészen felöltözködvén, le akart menni. Maga sem tudta még, -168- mikép viselje magát? Szinte be akart lépni a szobába, a hol Laczit beszélgetni hallotta, a mint a kertnek nyilt ajtaján megpillantotta Russelt, a legszélesebb fasorok között sétálgatni. Hozzá szaladt tehát a kertbe, karjába kapaszkodott és szörnyű szívdobogással fel s alá kezdett vele járni.

Az ifjú grófnak első kérdésére, hol volna Manczi? azt felelte Potrohosi, hogy még minden bizonnyal az ágyban. Minekutána Rósafiékat megköszöntötte, megújította kérdését; Potrohosi pedig kiintette a szobából és felvezette magával a lépcsőkön azzal a reménységgel, hogy húgát az ágyban találja. Ott nem lelvén, az ágyra tette kezét, mely még meleg volt. Gyere ide Laczi! úgymond és tapasztald, hogy nemrég kellett neki felkelnie. Laczi az ágyra tette kezét s gondolatokba merülvén, vissza sem vonta egy ideig. Mi a tatárt csinálsz? kérdezé tőle végtére Potrohosi.

Az ágyat nézem, hogy meleg-e még? felelé a gróf bizalmas szózattal.

Potrohosi elkaczagván magát, jöszte velem, úgymond, keressük fel.

A lépcsőkön lemenvén, megpillantotta Manczit a gróf, a kertben és Russel karján. Amott van, úgymond, ujjal mutatván a kertbe és elhalványodván: Russellel sétál a kertben.

Manczi maga mögött beszédet hallván, erőltetett kaczagással nevetett valamin, a mit neki Russel mondott és ennek karjához még jobban odakulcsolta magát. A mint megfordultak, meglátták Potrohosit, ki a grófot hurczolta inkább feléjök, hogysem vezette.

Manczi! kiáltá Potrohosi, Laczi van itt. Manczi el nem pirulhatott, mert a nélkül is olyan volt már az orczája, mint a tűz, mióta a grófnak szavát maga mögött meghallotta. Örömest sietett volna bátyja elébe, de Russel karján kellett maradnia, -169- mivel reszketett. Így az ő sétálása hasonló lett a félénk tapogáshoz. Azalatt a gróf és Potrohosi a kertnek harántlépcsőin lejutottak és Manczihoz elérkeztek.

Mint van a gróf? kérdezé Manczi felette nagy háborodással s a nélkül, hogy a feleletet megvárta volna, azonnal Potrohositól kérdezett valami kicsinységet. A gróf elkomorodott és nem ok nélkül; mert a mint a házhoz érkezett, ő is felnézett Manczi ablakára és csak egyik karját pillantotta meg, mivel arczát szemei elől Potrohosi eltakarta. Azt gondolta tehát, mikor Potrohosival felment, hogy szobájában leli. De Manczi a helyett, hogy a grófot megvárta volna, lement Russelhez a kertbe, noha tudta, hogy a gróf már a háznál van. Nem kellett tehát a grófnak több ennél, hogy édes atyjának mondását igaznak találja.

Russelt szereti! így szólott magában és az egész dologról semmi egyéb gondolat nem tűnt eszébe. Így állottak egy ideig egymásnak átellenében e szerelmesek, a nélkül, hogy egymáshoz csak egy szót szólottak volna, még őket Potrohosinak hangos kaczagása álmukból fel nem verte. Erre bementek. A gróf fontos dolgokról beszélgetett Russellel és az öreg viczispánnal; Potrohosi pedig azonban Manczit hidegsége miatt jól megleczkézte.

Legyen bátyám uram nyugodt elmével, mondá Manczi, fogadom, hogy az egész dolognak jó vége lesz.

Lányka! az ifjú gróf olyan legény, a kit orránál fogva hurczolni nem lehet. Ne rontsd el nála dolgodat; hanem azon igyekezz inkább, hogy homloka felderüljön.

Hagyjon nekem békét bátyám uram. Fogadom, hogy meg fog velem elégedni.

Ezzel Russelhez és a grófhoz fordult. Amarra édes mosolygással nézett; mikor pedig a grófra -170- tekintett, szemének e kis fordulásával édes mosolygásának legalább fele elenyészett. A gróf komor volt ugyan, de egyszersmind oly nyugodt szívű is, hogy arczán a belső háborodásnak legkisebb jelét sem lehetett látni. E hidegvérűsége Manczit nagyon bosszantotta. A beszéd között kezét Russel kezére tette és a grófnak mégsem változott meg színe, sem tekintete. Sőt Russelt szinte oly érzékenyen látszott ő szeretni, mint Manczit, kit a figyelmetességben, melylyel az óbesternek beszédeit hallgatta, még messze túl is haladott.

Manczi elvégre egypár szót ejtett, melyekből a gróf könnyen észrevehette, hogy a kertbe megy. Odavárta ő maga után a grófot és reménységében meg nem csalatkozott. Manczi azonnal azt kérdezte tőle, miért nem jött el tegnap ebédre az öreg gróffal? A gróf pedig minden tartózkodás nélkül azt felelte, hogy neki otthon kellett maradni a végből, hogy Veronkát vigasztalja.

Veronka kedvéért tehát? mondá erre Manczi s meggörbítvén ajkait, sétálni kezdett. Mikép tetszik a grófnak az óbester?

Én őt úgy szeretem, felelé a gróf, mint az édes atyámat. Higyje el nekem a kisasszony, hogy megtanulván az embereket ismerni, igen keveset találtam köztük, kiket örökre magamhoz kapcsolni kivánnék; de e kevesek közé tartozik Russel is.

És Russelen kívül kicsoda még? kérdezé Manczi.

Az atyám, Veronka, anyám, Mályvási, az én öreg Istókom és – itt egy csepp könnyecske gördült ki komor szeméből – de most már ennek vége van.

Manczi elhallgatott és reszketni kezdett. Egynéhány szempillantás után ismét megszólítván a grófot s azt gondolja talán a gróf, úgymond, hogy Veronka a grófot valóban szereti?

A gróf mellére tévén kezét: Hidd el nekem -171- Manczi, úgymond, hogy Veronka engem szeret, mert én is viszont őt szívemből szeretem. Oh! ha te tudnád, mily jó lányka ő s mily tüzesen védelmez tégedet!

Engemet? Hm! az ő védelmezésére nekem semmi szükségem sincsen, mondá Manczi hetykén. És ki ellen védelmez ő engemet? A gróf ellen talán csak nem? Ezzel a fáradsággal magát megkimélheti. Az olyan emberektől én semmit sem kivánok, a kiknél nekem Veronka védelmezésére van szükségem.

Manczi! mondá erre a gróf intő szóval.

Manczi a beszédet félbeszakítván, Russelre fordította. Én őt szívből kedvelem, úgymond és ő engemet minden bizonynyal hiven szeret. A gróf erre nyughatatlanságot mutatott, Manczi pedig diadalmaskodott. Ő engemet, úgymond, szülőimtől megkért.

És te Manczi? kérdezé a gróf szomorúan; mit mondasz hozzá?

Most már kezemben vagy! gondolá magában Manczi. Russel nagyon nemes szívű férfiú, mondá a Grófnak kérdésére.

Az ő minden bizonynyal! felelé a gróf, Manczitól egy keveset félre fordulván.

Én szerencsés asszony lennék, ha hozzá mennék. Őnála legalább Veronkának közbenjárására semmi szükségem sem volna.

Minden bizonynyal nem! mondá a gróf az égre emelvén szemeit, és a kisasszony kiváltkép azért lenne általa szerencsés asszony, mert, a mint látom, szereti. Ezt mondván, a kertnek ajtaja felé fordult és Manczitól elsietett.

Laczi! mondá erre Manczi, de hirtelen ijedése miatt oly halk szóval, hogy a gróf nem hallhatta, ki gyors lépésekkel a kastélyba visszament. Egymást érő könnyek görgöttek le arczán és zokogását -172- még Manczi is meghallotta. Utána sietvén és karjait utána terjesztvén, Laczim! úgymond, kedves Laczim! A gróf megfordulván, megcsókolta tüzesen kezét és szelid s egyszersmind indulatos szavakkal imígy szólott hozzá: Hagyj fel, édes Manczim, az én szerelmemmel! Sokkal jobb Russel énnálamnál. Az én feleségem Hadasi Veronka legyen.

Manczi elmerevedett. Veronka? kérdezé fulékonyan szólva, Veronka a te feleséged? Eredj tehát hitszegő! a hová indultál.

A gróf elment; Manczi pedig még egy darabig a kertben maradt, hol kezeit kulcsolgatta és zokogott. Végre egy inast akart a grófhoz küldeni, hogy jöjjön hozzá mégegyszer a kertbe; de a büszkeség és harag ismét elcsábította e gondolattól, úgy hogy el nem tudta magában tökélleni, mitévő legyen? Tízszer is rálehelt keszkenőjére, hogy szemeit vele megszárítsa és szinte annyiszor újra megindult szeméből a könnyhullajtás. Ily kisírt szemmel be nem mehetett, sőt még inassal sem szólhatott, hacsak az egész dolgot el nem akarta árulni. E mellett pedig kimondhatatlan szorongatásokat érzett a miatt, hogy a gróf haza ne menjen.

Azalatt a gróf bement a szobába. Szemei nedvesek voltak. Rátekintettek mindnyájan és elhallgattak. Potrohosi mosolygott és suttogva azt mondta vagy kétszer magában: óh asszonyok! mennyire viszitek még rajtunk való hatalmatokat!

A gróf odasompolygott Russel mellé s alkalmat várván arra, hogy vele magányosan szólhasson: Óbester uram, úgymond, az úr Manczit szereti, úgy-e?

Russel nagy szemeket vetvén reá: Igenis, úgymond, kedves gróf uram! én Manczi kisasszonyt tiszta szívemből szeretem. -173-

Az úr őt már meg is kérte?

Szülőitől jó ideje már, hogy megkértem.

Édes óbester uram! tegye Manczit boldoggá, kérem és legyen vele szerencsés maga is. Ezt mondván, sírva fakadt és Russelt megölelte.

Russel rábámulván: Én tegyem, úgymond, Manczit boldoggá? Mi jut, kérem, eszébe a grófnak? Hisz én azt hallottam, hogy Manczi el van már igérve. De mikép jön a gróf vajjon e gondolatra?

Csak imént mondta nekem maga Manczi, hogy az úrnak karjai között szerencsés asszony leend.

Ezt a grófnak Manczi mondotta volna? Laczi! te minden emberhez nyilt szívű vagy! Én legyek-e a világon egyedül, a kivel csalárdul bánhatnál? S Manczi mondotta volna ezt a grófnak? Hisz én azt gondoltam, hogy a gróf maga veszi el!

Én? Kedves óbester uram! Én Hadasi Veronkát veszem el. A mit én elébb mondottam, azt nekem, higyje meg az úr, maga Manczi vallotta meg imént. Édes Russelem! kérlek, tedd Manczit boldoggá.

Russel megölelte az ifjút és kirepült a kertbe. Manczi még fel s alá sétálgatott, minekutána éppen annyira hozta volna szívének nyugodalmát, hogy egy-két szempillantás múlva bemehetett volna. Russel hozzá sietvén: Óh kedves Manczim! úgy mond, ajkaihoz nyomván a kisasszonynak kezét és megcsókolván, óh drága kisasszonykám! bocsásson meg, hogy kimondhatatlan örömömet el nem titkolhatom. Szinte egy tudósítás, melyet a grófnak ajkairól vettem, oly boldog emberré tett engemet, hogy meg nem cserélnék széles e világon senkivel. A kisasszony azt reméli, hogy az én karjaim között szerencsés asszony leend? A mi szent találtatik az égben és a földön, arra igérem, hogy egyetlenegy igyekezetem lesz, míg élek, a kisasszonynak minden legkisebb kivánságait teljesíteni. -174- Csak a kisasszonynak boldogsága legyen az enyém egyedül.

Manczi e beszéd alatt úgy elhalványodott, mint a holttest. Szólani akart, de egyáltalában csak egy szót sem ejthetett. Térdei nem győzvén testét viselni, remegni kezdettek. Russel ezt észre nem vévén, nagy örömmel vezette be a kastélyba. Manczi magánkívül volt, úgy hogy Russelnek egyéb szavait nem hallotta, vagy legalább nem értette és a körülötte levő tárgyakat meg nem ismerte.

Viczispán uram! mondá Russel Manczi atyjának könnybeborult szemmel, ide vezetem az úrhoz Manczi kisasszonyt. Csak imént tett engemet bizonyossá a felől, hogy ő általa boldog férfiú leendek. Áldjon meg bennünket, kedves atyám!

Kiki rámeresztette álmélkodó szemeit. Potrohosi majd a grófra tekintett, ki az ablakban állott és oly halvány volt, mint a fal, majd meg Manczira, ki Russel karján csüggvén és háborodott szemeit a földre szegezvén, magán kívül látszott lenni. A gróf, a mint Potrohosi még egyszer rátekintett, kezet nyújtott neki, a szobából sebesen kiment, lóra ült és haza nyargalt.

A gróf haza nyargal, kiáltja egyszerre Potrohosi; mire Manczi az egész jelenést egy iszonyú kiáltással végezvén, Russel karjára leroskadt és az ágyba vitetett. Itt ő szegényke, mintha semmivé tiporták volna, meredt szemmel nézte a szobának boltozatát, a nélkül, hogy tudta volna, mit akarjon? Bátyjának ezer kérdéseire, mi történt vele, hogy erre vetemedett? csak egy szót sem felelt. Egyetlen egy kérése az volt, hogy magára hagyják. Potrohosi elvégre e kérésének engedvén: Akaratos lélek! úgymond. Csak úgy van, mikor a gyermekek engedelmeskedni nem akarnak.

-175-