XXII.

Ezt egy okos kisasszonytól nem vártuk volna.

A grófnak állapota szinte oly rettenetes volt, mint Manczié. Hazaérkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, ki Veronkával sétálni volt. Innen azután a kertbe ment, hol nagy lépésekkel fel s alá járkált, s egész veszteségét átfontolván, érzékenyen epekedett. Mellén keresztül voltak fonva karjai, feje lecsüggött és szemeiből könnyek gördültek. Manczi! mondá egynehányszor, meg-megállván, vajjon mit vétettem én neked? Semmit sem tartott ő tudni illik bizonyosabbnak annál, hogy Manczi Russelt szereti. Vizsgálni kezdte tehát magában, miért szereti Manczi Russelt jobban, mint őt? és az óbesterben sok szép tulajdonságot talált, melyek nélkül ő még szűkölködött. Csak azt érezte tehát, hogy ő szerencsétlen, a nélkül, hogy benne Manczi vagy Russel ellen legkisebb gyűlölség támadt volna. Sőt még a levegőben kastélyokat is épített, ébren álmodozván a jövendőségről, melyben ő Manczi szerelmét ismét megérdemelvén, szívéért a nemes lelkű óbesterrel szép erkölcsök és buzgó szeretet által versengeni fog. Ezen álmodozásokat ő oly édeseknek lelte, hogy az öreg grófnak szavát hallván, a kertnek hátulsó ajtaján a mezőre kiosont, csakhogy azokat félbeszakítás nélkül folytathassa. Mindhiába! mondá végtére; -176- én őt örökre elvesztettem! s ezt mondván, észrevette, hogy a nedves fűben egy bokor mellett ül és az estének mély homályától már körülvétetik. Alig tudott haza akadni.

Atyjához szaladván, mellére bocsátotta fejét és átölelvén mind a két karjával, oda van, úgymond, minden örömöm! Manczi Russelhez megy férjhez.

Russelhez? Laczi! ez lehetetlen.

Óh édes atyám! mikor leszek én boldog? Édes Veronkám! én szerencsétlen vagyok, felette szerencsétlen! Manczi azt nekem maga mondotta.

Maga mondotta? kérdezé az öreg gróf mély álmélkodással. Ha téged így megcsalhatott, képes ő mindennemű gonoszra.

Megcsalhatott? Hiszen mondom neked, hogy ő ezt nekem maga megvallotta. Erre az ifjú gróf az egész esetet felette indulatos panaszkodással elmondotta.

Szerelemféltés! csupádon csupa szerelemféltés, mondá Veronka. Nyugodj meg, Laczi! Manczi téged szeret. Rossz ember! mily szörnyen megijesztetted Veronkádat!

Veronkának vélekedését helybenhagyta mind az öreg gróf, mind a grófné.

De mikor nektek mondom, kezdé ismét az ifjú gróf, hogy nekem maga Manczi világosan megvallotta, hogy Russel karjai között szerencsés asszony lesz.

De mind haszontalan volt ellenkezése s minekutána vélekedésétől mindnyájan elállottak, no majd meglássuk, úgymond mosolyogva. Kivánom, hogy meg ne csalatkozzatok, jóllehet meg nem foghatom, mi végből csalna meg Manczi engemet? Ezen igéknél mély gondolatokba merülvén, de meg kell-e, úgymond, annak lenni, hogy Manczi engemet megcsaljon? és hogy e szívből, mely őt oly híven, oly igazán szereti, csúfot űzzön? -177-

Veronka azt vitatta, hogy az ilyen csalárdságot könnyen meg lehet bocsátani.

Ah, édes atyám! mondá azután az ifjú gróf, mily nagyon fáj az énnekem, hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni. És ha én most őt elvesztem, hol találok én olyan embert, a ki engemet nevelésének, melylyel ismerős nem vagyok és erkölcseinek, melyeket meg nem foghatok, kegyetlenül fel ne áldozzon? Ki tudja, édes atyám! ha te e szívet inségre nem nevelted-e? Mert azon, hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni, én kimondhatatlanul epekedek. E szóknál könnyek nyomultak ki szomorú szemeiből. Kiment azután s egynéhány szempillantás múlva ismét visszatért komor tekintettel. Megvárom a végét, úgymond féltörött szózattal. Russel nagyon nemes szívű férfiú! Azután megölelte Veronkát s érzékeny tekintettel nézvén szeme közé: Nemde Veronka! úgymond, te engemet meg nem csalnál, ha szeretnél?

Manczi azalatt magában egész éjszaka tusakodott. Majd az óbesternek akarta oda nyújtani kezét, hogy Laczin bosszút álljon, majd meg Kaczajfalvára akart repülni, hogy a megbántott ifjúnak lábaihoz boruljon. Mint a hajót a habok, úgy hányták ide s tova szívét az állhatatlan gondolatok, Russel előtt szégyenlett megjelenni. Mert mit is mondhatott volna ő ennek a férfiúnak, a ki tőle határtalan tiszteletet érdemlett? Elpirult, valahányszor erről csak gondolkodott is. Azt mondja-e neki, hogy Laczival csak tréfált, mikor neki azt mondotta, hogy Russel karjai között szerencsés asszony lesz? vagy azt, hogy Laczit Russelnek szerelmével csak bosszantani és szerelemféltésre akarta gerjeszteni? Ah, mit mondjak én ennek a nemes szívű férfiúnak, kiáltott fel végtére s azonnal utána vetette szívének legmélyebb rejtekében: vajha Indiának közepén volna inkább nemes szívével együtt. -178-

Másnap tudakozódtak egészségéről és ő azt felelte, hogy ma még meg nem jelenhet. Átlátván azután, hogy e dolognak sebes véget kell vetni, az ifjú grófnak ilyen levelet írt:

Ha Manczit valaha igazán szerette a gróf és ha szívében megvannak még e Manczihoz amaz érzelmek, melyekről a gróf több ízben azt vallotta, hogy örökké fennmaradnak! – óh Laczim! Russel abban a boldogtalan vélekedésben van, hogy én őt szeretem. Ebből a tévelygésből, melyre őt te vezetted, ki nem lehet őt egyébkép vonni, hanemha te neki világosan megmondod, hogy engemet szeretsz. Ezt én szeretetedtől remélem, jó szívedtől pedig még meg is várom. Szeretlek viszont tégedet én is! Ismerd meg nagy érdemét amaz áldozatnak, melyet neked e vallomástétellel egy leányzó tesz és jőjj el még ma. Még bizonyosan elvárlak, vagyok örökké a te Rózsafi Manczid.

Az ifjú gróf e levelet vévén, lekiáltott az ablakon egy inasnak, hogy nyergeltessen. Azalatt ő a szobában fel és alá sétált s a levélnek szavait egyenként fontolgatta. Elment azután a levéllel az atyjához. Jól mondtad, édes atyám! úgymond, hogy Manczi engemet tegnapelőtt megcsalt. Ihol a levele, olvasd el. Az öreg gróf átfontolván az írást, azt kérdezte fiától, mit akar e levélre cselekedni?

Én a levelet nem értem, felelé az ifjú gróf; talán ismét új csalárdság van benne. Azt a vallomástételt, hogy ő engemet szeret, áldozatnak nevezi, melyet ő nekem tesz. Édes atyám! én Manczit szeretem és nagyobb gyönyörűségem nincsen, mintsem ha én neki és az egész világnak azt mondhatom, hogy őt szeretem.

Eredj tehát oda, mondd meg ezt neki s mondd meg Russelnek is, hogy Manczit szereted és hogy Manczi viszont téged is szeret. -179-

Úgy de tegnap én neki azt mondottam, hogy Veronkát veszem el. Így hát Russel engemet is csalárd embernek tartana. Atyám! nekem valami jut eszembe. Kivánnám, hogy Manczit ne szeressem! mondá egyszerre, félbeszakasztván előbbeni szavait és hogy Manczi Russelt szeresse!

De mi jutott tehát eszedbe?

Atyám! én Manczit kimondhatatlanul szeretem. A mult éjszaka és tegnap szerencsétlenebb ember nálamnál széles e világon nem volt. De mégis, ha engemet Manczi viszont nem szeretne, inkább gróf Bujafival élnék, mintsem az ő karjai között. Mikép tudhatnám én azt meg bizonyosan, hogy ő engemet szeret-e vagy sem? Ő ugyan nekem azt írja, hogy szeret; de vajjon igaz-e? vajjon nem új hazugság-e, a mit ír? Ezt én tehát próbakőre akarnám tenni. Russel őtet szereti, Russel már szülőitől meg is kérte és Russel nemes szívű férfiú. Ha Manczi engemet szeret, lehetetlen, hogy ő ezt Russelnek meg ne vallja, bátor oda nem megyek is.

Hátha Russelnek oda adná kezét?

De lám-e mondom, hogy ha engemet szeret.

Ezt én hallom; de ha csakugyan mégis – –

Atyám! mondá erre meredt tekintettel az ifjú gróf, te Manczit rosszabbnak tartod, mintsem a minő. Ő Russelnek minden bizonynyal azt mondaná: én Laczit szeretem. És ha ő képes volna azt cselekedni, a mitől te tartasz, óh édes atyám! akkor csak egy ideig volnék szerencsétlen; egyébként pedig akkor lennék az, mikor már a dolgot meg nem orvosolhatnám. De nem! Manczi azt a nemes szívű férfiút meg nem csalhatja. Ha engemet igazán szeret, oda nem adja kezét Russelnek és akkor boldogabb ember nálamnál nem lesz e földön. Akkor azután bizonyosan tudom, hogy engemet szeret és akkor még azt is elfelejtem neki, hogy -180- az én jó Veronkámat megbánthatta. Ezt cselekszem, édes atyám! Ez legyen az ő szerelmének próbaköve. Én oda nem megyek és ha ő e próbát kiállja, óh atyám! mily kimondhatatlanul boldog lesz a te szerencsétlen fiad!

Az öreg gróf mosolyogván, mit felelsz tehát, úgymond, neki?

Fia homlokára szegezvén egyik ujját, azt tartom, úgymond, hogy semmit sem.

Édes fiam! az illendőség azt kivánja, hogy a kérdésre feleletet adjunk. Írd meg neki azt, a mit nekem imént mondottál.

Azt meg nem írhatom. Vajha kénytelen ne volnék vele, hogy szívét próbakőre tegyem. Édes atyám! az nekem sokszor jut eszembe, hogy neked, Veronkának és nekem egy tulajdon világ kellene, melyben éljünk. Minek csalt meg engemet legelőször Manczi? Mi szüksége volt neki arra, hogy szívét előlem elzárja? Ezt én neki sohasem felejthetem el. Én neki egyenesen megírom, hogy Russelhez való szerelméről, mivel maga megvallotta, legkisebbet sem kételkedhettem.

És ha Russelhez azért talál férjhez menni, mivel azt gondolja, hogy tégedet örökre elvesztett?

Russelhez mikép mehetne, ha nem szereti? Nem, édes atyám! ezen alacsonyságra ő teljességgel nem képes.

Azonban az öreg grófnak e végső ellenvetése arra birta őt mégis, hogy e próbának balra fordulását megelőzze. Leült tehát és Manczinak ilyen levelet írt.

Kedves Manczim! Kötelességedet tudod a nélkül, hogy reá emlékeztesselek. Eltökéltem magamban, hogy hozzád nem megyek, mivel megcsaltál s mivel a csalásnak még legkisebb látszatja is, ha tovább tartana, nekem felette nagy és tűrhetetlen kellemetlenséget okozna. Russelnek azonkívül azt mondottam, hogy Veronkát veszem el; és én azt -181- el nem viselhetem, hogy egy oly nemes szívű férfiúnak, mint Russel, legkisebb oka legyen, azt gyanítani, hogy meg akartam csalni. Laczi.

Kitetszik e czédulából, hogy az ifjú gróf Manczinak hozzá való szeretetében és egyenesszívűségében tökéletesen bízott. Az ő szíve szerint, mely gyanakodni nem tudott s mely soha sem érzett mást, hanem a mit ajkai mondottak, Manczinak magyarábban nem írhatott volna. Ismered kötelességedet, azaz: Russelnek köteles vagy megmondani, hogy őt nem szereted, mivel engemet szeretsz. Engemet megcsaltál és így ama vallomás által, melyet Russelnek teendesz, az én habozásomat is le kell csillapítanod, mely szívemben hozzád való szerelmed iránt támadt. Én semmit sem tehetek, mivel Russelnek azt mondtam, hogy Veronkát veszem el; mert ha én most neki azt mondanám, hogy szeretlek, azt gondolhatná, hogy őt vagy a minap akartam, vagy most akarom megcsalni.

Hogy Manczi e czédulát rosszul értse és megijedvén, még hathatósabb szerelemféltésre gerjedjen, azt az ifjú gróf meg sem álmodta volna.

Kötelességedet tudod! Ez annyit tesz, mondá Manczi bosszankodva, hogy Russelhez menjek férjhez. Ó te háládatlan! te gonosz szívű! te alacsony lelkű! Én Russelhez menjek? És ezt te még kötelességnek is mondod? oly hideg vérrel, oly csúfolódva mondod? Nem akar eljönni, mivel megcsaltam! Veronkát akarja elvenni!

Erre összegyűrte a levelet és ha most hevenyében elébe akadt volna Russel, egyenesen oda nyújtotta volna neki kezét haragjában. Ah, csak egy felette picziny reménység tartóztatta még attól vissza, hogy Russelt önként fel ne keresse! Hihetőnek találta tudni illik, hogy a gróf őt még szereti és hogy e szerelem minden bizonynyal visszahozza még egyszer szívét karjai közé. -182-

De ellenben lángoló és felette mérges gyűlölségre lobbant Veronka ellen, kit vele a grófnak szerelméért versengeni gondolt. Ah, most ő van, úgymond körülötte! Ő oltogatja el szegény Manczijához való szerelmének utolsó szikráit könnyen elcsábítható szívében! Ő öli meg minden legkisebb rügyecskéjét ama hajlandóságnak, mely talán még mellében hozzám újra kizsengene! Így gyanakodott ő Veronkáról abban a szempillantásban, mikor e jó leányka egész igyekezettel azon volt, hogy a grófnak Manczihoz való szerelmét elolthatatlan lángra lobbantsa.

Manczi azután az asztalra könyökölvén s fejét karjára támasztván, sírni s végtére zokogni kezdett. Ezen szempillantásban meglepte őtet Russel. Kedves kisasszonykám! úgymond, az én tegnapi heveskedésem a kisasszonyt, a mint látom, kellemetlen állapotba helyeztette. Én férfi vagyok. Ama szavát, melylyel nekem tegnap, nem tudom, mikép? oly nagy örömet okozott, a kisasszonynak ismét visszaadom. Szívének e miatt csak egy ellenes gondolattal se legyen terhére. Az én szerencsém felette drága volna, ha csak egy könnyecskéjében telne is. Ezzel Manczinak kezét megcsókolta és kesergését nagyon megkönnyebbítette.

Nemes szívű férfiú! mondá viszont Manczi és szemeit leütötte. Az én szívem oly tele van, hogy csak az Isten a megmondhatója. Az úrnak mindent megmondhatok.

Nem! kedves kisasszonykám! felelé Russel. Ha elegendő emberségem van is arra, hogy szavának megtartására ne kénytelenítsem, arra mindazonáltal, hogy bizalmasa legyek, nem vagyok elég hideg. Ezzel Manczinak kezét még egyszer megcsókolta és elment.

Manczi e levelet mégegyszer elővette s átolvasván, azt találta, hogy lehet neki jobb értelmet is -183- adni. Óh Laczi! mondá azután lágy szózattal, ha tudnád, micsoda szorongatásokat okozol te nekem, régen megbocsátottad volna már szerencsétlen vakmerőségemet, melylyel kinozni akartalak. Érzékeny mosolygás vegyült e szavainál könnyhullatásai közé.

Kaczajfalván is jobb látszatot kezdett nyerni a dolog. Veronka végtére meggyőzte a grófot a felől, hogy ő Manczitól ezen áldozatot igazsággal nem kivánhatja. A gróf tehát eltökélte magában, hogy ebéd után Manczihoz megy és ott a zavarodást határozottabb feleletével szétoszlatja. Veronka vele ment, hogy az úton szükséges oktatásokat adjon még neki a felől, mit kelljen ezen esetben szólania, mit cselekednie? A kocsi és a paripa távolról mentek utánok.

Beszéd között oly messze gyalogoltak együtt, hogy az útnak már felét meghaladták. Itt tehát leültek együtt a gyöpre, míg a szolgák hozzájok érkezhetnek. Veronka buzgón kérte a grófot, hogy Manczit még csak meg se emlékeztesse ama kis csalárdságra, melyet rajta elkövetett. E kérését még könnyhullatásokkal is támogatta. A gróf meg nem igérte ugyan neki, de meg sem tagadta tőle egészen. Azután egy darabig némán ültek egymás mellett. A gróf az ő szép Manczijáról gondolkodott, Veronka pedig Szádnokiról.

Ah kedves barátném! mondá egyszerre a gróf, átölelvén az álmodozásba merült leányt, ha Manczinak oly jó szíve volna, mint neked!

Édes jó Laczim! felelé Veronka és lebocsátotta fejét a grófnak mellére, hogy csókjait elkerülje.

Azon szempillantásban kiugrott nagy és szitkos kiáltással egy bokor megül Manczi s eléjök állván, dühös tekintetével szegény Veronkát majd hogy el nem rémítette.

Ebéd után ő is a kaczajfalvi útra ment s mély -184- álmodozásba és a gróf után való esdeklésbe merülvén, messzebb andalodott. Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni és szerelemféltése új lángokra lobbant. Látta, mikép hízelkedett az ifjú a leánynak s mögéjük lopódzkodott. Akkor történt, hogy Mancziról való tanácskozásaik után elhallgattak. Erre a gróf a leányt megölelvén, ama boldogtalan szókat találta ejteni, melyekre Manczi a bokor mögül dühös oroszlán gyanánt kiütött.

Gyalázatos csábítóné, szemtelen gaz leány! mondá végtére Veronkának, minekutána lélekzethez jutott. Veronka elhalványodván, szinte megmeredt. A gróf erre megfogta Manczinak kezét, Manczi pedig kirántván a gróf kezéből a magáét: Eredj szemem elől, úgymond, te alacsonyszívű, semmirevaló rossz ember! Inkább kígyónak adnám kezemet, mint neked!

Manczi kisasszony, az Istenre kérem! mondá Veronka félénk és könyörgő szózattal.

Hallgass te szörnyeteg! különben – Ezt mondván, neki szökött rettenetes indulatossággal s mind a két öklét ráemelte.

A gróf mindeddig meredt szemmel nézte Manczit; most pedig közéje és Veronka közé szökvén, újra megfogta kezét és azt kérdezte tőle, hogy meg akarja-e csendesen hallgatni?

Én hallgassalak meg tégedet? kiáltá Manczi dühösen. Hűtelen bolond gyanánt gyűlöltelek mindeddig, most pedig még a pokolnál is jobban gyűlöllek.

Gyűlöltél és gyűlölsz? kérdezé a gróf, s az égre tekintvén: Boldog Isten! úgymond, mivel bántottalak én meg tégedet, hogy engemet gyűlölsz?

Mancziban a legfőbb dühösség a legfőbb ájúlással tusakodott. Majd elhalaványodott, majd meg -185- elpirúlt. Takarodjatok boldogtalanok! mondá végtére, takarodjatok szemeim elől! s ezt mondván, elfordúlt tőlük és menni akart.

Egyszerre meglátta a grófot Veronkával egy bokornak árnyékában ülni.

A gróf megfogta karját, hogy el ne essen, mert alig járhatott. Vagy ötven lépésnyire mentek, a mint elejökbe jött a viczispán inasa. Menjen a gróf, úgymond törött szózattal Manczi, menjen Isten hírével haza és soha magát többé szemeim előtt ne mutassa. Az inas vezessen engem haza. Ezzel az inas karjába kapaszkodott. A gróf utána nézett, még láthatta; azután pedig visszatért Veronkához, s nyakába borulván: Istenem! úgymond, Manczi volt-e ez igazán? Ah Veronkám! bárcsak én ezen szempillantásban kisérteteket tudnék hinni, mint a mi parasztjaink! Azután visszaindultak Kaczajfalva felé, s előtalálván a kocsit, beültek mind a ketten. Halovány arczczal zokogott a gróf. Némán ült mellette Veronka, és zokogását hallván, érzékenyen sírdogált.

-186-