XXIII.

Most már Veronkán van a sor.

Az ifjú gróf bemenvén szobájába, összekulcsolta kezeit, s fel alá sétált. Mázsa gyanánt feküdt szívén a búbánat. Az egész esetből ő semmit sem értett. Azt tudta egyedül, hogy Manczi ezen alkalommal a legrettenetesebb fúriához hasonlított. Veronka azonban az öreg grófhoz szaladt sírva, s elbeszélte neki az egész esetet. A gondos atya nagyon tartott attól, hogy fiában e történet valamely bal változást ne okozzon. Oda osont tehát ajtajához, s minekutána sétálni és sóhajtozni hallotta volna, bement hozzá. Az ifjú gróf nyakába borulván, óh! úgymond, édes atyám! mi lett az én szegény Manczimból? Mily kimondhatatlanul fáj az énnekem, hogy Manczi oly gonosz!

Az öreg gróf őt csak általában vígasztalgatta, a nélkül, hogy a jövendőt megillette volna. Sőt Manczit még mentegetni is kezdette. De fia semmit sem felelt reá, hanem az ablakhoz fordult és sírdogált. Másnap már csendesebb és magába merült volt és keveset szólott. Még ebéd előtt lement a kertbe, hogy szomorú gondolatának szabadabb szárnyat engedhessen. A sétálás közt észre sem vette, hogy eső esik, míg egészen át nem ázott.

Délután megfogván kezét az öreg gróf, édes fiam! úgymond, én csak abban a hiszemben vagyok -187- mégis, hogy Manczi tégedet buzgón, felette buzgón szeret.

Az ifjú gróf komor mosolygásra fakadván, de én viszont Manczit, úgymond, nem szeretem többé.

Te is, édes fiam! te is jobban szereted még, hogysem gondolnád.

Nem, édes atyám! A mit én magamban érzek, abból áll, hogy szeretném, ha Veronkának olyan termete volna, mint Manczinak. De még ezt sem! mert csak láttad volna őt tegnap! Egyszóval, édes atyám! én Manczit többé nem szeretem. Kívánom, hogy megjobbuljon és szerencsés legyen.

Hátha töredelmesen lábaidhoz borul?

Felemelem és azt mondom neki: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! Hidd el atyám! hogy köztem és közte mindennek vége van.

És valóban vége is volt. Manczi ugyan helyre akarta téríteni a dolgot; de mind haszontalan volt. Az ifjú gróf, mihelyt összetalálkozott vele, egyenesen azt mondta neki komor tekintettel: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! A jó Isten jobbítson és boldogítson meg! Veronka hasztalanul próbálgatta szívét Manczihoz visszatéríteni. Foganatlan igyekezetére mind csak azt felelte: Manczinak szíve nem jó; én őt nem szeretem.

Egynéhány haszontalan próba után oda nyújtotta végtére kezét Manczi Russelnek és egybekelésüknek napján az ifjú gróf egészen magába merült. Tudta ő az órát, melyben Manczi Russellel össze fog adatni. Ennek elfolyása után édes atyjához ment, megölelte, melléhez szorította s orczáját ezen igék között: Manczi már szerencsés! Russel a férje! forró könnyeivel megharmatozta.

Víg ugyan nem volt, de nem is epekedett. Úgy látszott, mintha gondolatai felváltva hol érzékenyek, hol kiesek voltak volna; mert majd mosolygott, majd meg szelíden könyezett. -188-

Másnap reggel Veronkát arra kérte, hogy menjen vele sétálni. Édes Veronkám! mondá neki bizalmasan, én Manczit szerettem, és hihetőleg csak azért, mivel ő volt az első leány, a ki szemembe tünt. Ha tégedet láttalak volna előbb, tégedet szerettelek volna. Manczi már most Russel felesége, és én – ezt mondván, orczáját Veronka orczájához értette – én, Veronka! tégedet szeretlek, mert szintolyan jó vagy, mint én. Azt ugyan még nem mondhatom, hogy feleségem légy, mert mellem tele van még Manczival; de kevés idő múlva, reménylem, egészen rendben leszek.

Veronka úgy megijedt, hogy egészen elhalványodott. Magához szorította tehát a grófot, hogy háborodását eltitkolja. Ezt ő valóban észre nem vette. Mihelyt Veronka maga maradt, ezerféle képek repültek fején keresztül. Érezte ő, mennyivel tartozik ezen ifjúnak! Átlátta, hogy kezére és szerelmére neki, mint jótevőjének, tagadhatatlanul legfőbb jussa van. De egyszersmind érezte azt is, hogy csak Szádnokit szereti és hogy csak Szádnoki karjai között boldogulhat. Azonban nagy szívvel azt tökélte el magában, hogy a grófnak oda nyújtja kezét, sőt hogy hű szerelmével még boldoggá is teszi, ha talán a grófnak barátságából szerelem válna. Reménylette ugyan, hogy lát talán a gróf még valahol oly leányt, a ki szívét megbájolja; de azonban kész volt, háladatosságból kezét oda ajánlani. Dicséretére pedig ezen alacsony születésű leánykának azt mondhatom, hogy mikor erre magát eltökélte, a grófnénak ragyogó neve még csak eszébe sem jutott.

Látta ő azonban, hogy az ifjú vele naponkint barátságosabban társalkodik. Egész órákat töltött nála; vele sétált, vele járt ki kocsin, vele mulatott egész nap. E mellett pedig óránkint derültebb lett, és belső nyugodalma óránkint gyarapodott. -189- Veronka egyszóval közelíteni látta azt a szempillantást, melyben neki a gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek, én tégedet elveszlek.

Az ifjú grófnak még egy szomorú napja volt. Meghallotta tudniillik, hogy Russel nejével együtt Angliába és innen Indiába költözik. E hírre ő sokáig tusakodott magában, fel s alá sétálván. Végre lóra ült, és villám gyanánt Rósafiéknál termett. Bejelentés nélkül rohant be a szobába és Manczi, a mint hirtelen megsejtette, szörnyen elsikoltotta magát. Odasietvén Manczihoz, megcsókolta mély tisztelettel kezét, s nyughatatlan tekintettel nézvén reá: Édes Manczim! úgymond, te Russellel innen elköltözöl? Óh Russel! én a te Manczidat szerettem, kimondhatatlanul szerettem. Ezt mondván, bal kezét szívére tette, jobbját pedig oda nyújtotta a reá bámult Óbesternek. Russel! szeresd, kérlek, Manczidat és tedd őt boldoggá. Ha pedig ezt magad meg nem tehetnéd, parancsolj vagyonommal. Fele nem csak mindenemnek, hanem még életemnek is Manczié.

Manczinak szemei könybe borultak. Istenem! óh Istenem! mondá akaratján kívül törött ugyan, de mégis elég értelmes szózattal. Azután hozzá fordulván az ifjú gróf: Manczi! úgymond, lehetetlen volt, hogy még egyszer ne lássalak, és arról bizonyossá ne tegyelek, hogy az örök Istenségnél csak azért esedezek, hogy tégedet áldjon és boldogítson meg. Isten hozzád, szeretett Manczim! Ezzel megölelte. Manczi magán kívül ragadtatván, fejét a grófnak mellére homorította. A gróf lebocsátotta karjai közül egy karszékre, s Russelt megölelvén: Isten hozzád, úgymond, édes Russelem! Tedd Manczit szerencséssé!

Ezt mondván, megfordult s Manczira függesztette még egyszer tekintetét. Szemei megteltek -190- forró könyeivel. Feltekintvén azután az égre és egybekulcsolt kezeit felemelvén: Ki tudja, úgymond fúlékony szózattal, talán csak jó volt mégis! Én pedig – – Itt szemeit kezével eltakarta. De most már késő! mondá azután bágyadt szózattal. Isten hozzátok! Ezzel a szobából kiandalgott, lóra ült, és képzeletének álmodozásai között hazament.

Három nap andalgott ő ide s tova magányosan és szemei szüntelen nedvesek voltak. Veronka örült, mivel ebből világosan látta, hogy a grófnak hozzá való szerelme gyökeret még nem vert. De harmad nap múlva ismét derülni kezdett és egy beszélgetésben a szerelemről azt mondta Veronkának: Bocsáss meg édes Veronkám! Manczi lakik még ebben a szívben, de nemsokára egészen a tiéd lesz.

Kedves Laczim! mondá erre Veronka komoran, vizsgáld meg előbb jól, ha engemet igazán szeretsz-e? Boldogtalannak tennéd magadat Veronkáddal együtt, ha nem szeretnél, és én feleséged lennék. Tedd előbb szorgalmatos próbakőre hozzám való szerelmedet.

A gróf elbocsátván karjai közül: Helyesen szólasz Veronkám! úgymond. Szoros próbák alá vetem előbb indulatomat. Boldognak kell lenned, akárhogy teszem szerét. Próba nélkül tudom azt, hogy sokkal jobban tisztellek és szeretlek, hogysem csak egy könyhullatásodnak oka lehetnék. De engemet, Veronka! szeretsz-e viszont?

Veronka megszorította kezét. Egy mély sóhajtás, mely a jövendőt illette, elfojtotta ajkai között e szócskát: szeretlek! melylyel a grófnak felelni akart. Lebocsátotta azután fejét a gróf mellére és gondolatokba merült, melyeknek tárgya Szádnoki volt.

Manczinak képe elenyészett lassankint a grófnak szívéből; Veronka pedig bájoló termetű leányka -191- volt, kinek szépségét Szádnoki után való titkos búja a grófnak szemeiben még ingerlővé is tette. Az öreg gróf is nagyra kezdette a leányt becsülni. Látta ő fiával való társalkodását. Látta, mily nagy bennük az egymáshoz való bizodalom, mely tisztességes barátkozásukat felette kellemetessé tette. Látta ezerféle alkalmatosságban a leánynak érzékeny gondoskodását, melylyel az ifjú grófhoz viseltetett, s mindezeket szíves szerelemnek tartotta, noha csak a puszta háladatosságnak gyümölcsei voltak. Látta továbbá azt is, mily nyugodt szívvel nézte Veronka, ha Laczinak figyelmetességét valamelyik kisasszony magára vonta. Látta még azt is, hogy maga a leány az ifjút a vidéknek legkellemesebb szépségeire minden tartózkodás nélkül figyelmessé tette. Azt gondolta ő, hogy ez által Veronka az ifjú grófnak szerelmét próbálni és állandó lábra akarja állítani, és így lehetetlen volt, hogy a leányt ily előre látó okossága miatt nagyra ne becsülje.

Most már maga is beszélgetett olykor vele amaz időkről, mikor kedves fiának felesége lesz; Veronka pedig elpirulván, sohasem felelt neki egyebet, mint hogy ő nem méltó arra a szerencsére, hogy az ifjú grófnak szívét bírja. Édes alázatos Veronkám! mondá végtére neki egyszer az öreg gróf belső megelégedéssel, e vallomástételed még királyi kézre is méltónak tesz tégedet.

Lassankint a távollét miatt Veronkának Szádnokihoz való szerelme is valami kevéssel hidegecskébb lett. Sokszor, a mint az ifjú grófot lopva vizsgálgatta, vállára homorítván fejét, de miért nem szeretem én őt, mondá magában, ki a szerelemre oly annyira méltó? Miért kell az én háládatlan szívemnek tele lenni egy olyan legénynyel, kit felényire sem ismerek oly jól, felényire sem becsülök úgy, mint ezen ifjú grófot? Mily boldog lehetnék, -192- ha őt úgy szeretném, mint Szádnokit szeretem!

Így beszélgetett ő sokszor önnönmagával, mindenik beszélgetése után el akarván szívével hitetni, hogy az ifjú grófhoz való hajlandósága növekedik, Szádnokihoz való szerelme pedig fogy. Azonban, ha az Indiai fővárosnak, Madrásznak rajzolata mellett az ifjú grófot ülni és azon az utczákat tüzes tekintettel vizsgálni látta, vállára bocsátván kezét: Mutasd meg nekem, Laczi! mondá mosolyogva, hol lakik Manczi? Az ifjú gróf rábocsátván mutatóujját az utczára, itt, úgymond, ebben az utczában lakik. Russel adta a grófnak e rajzolatot, megmutatván neki az utczát és a házat, melyet magának Madrászban szerzett.

Veronka azután leült a gróf mellé. A rajzolat köztük feküdt. Elkezdett ő a grófnak Mancziról különféle esetecskéket beszélni, melyek még gyermekkorában történtek; a gróf pedig az asztalra könyökölvén, édesdeden hallgatta. A könyecskék lopva gördültek le arczáról. Azután gondolatával megjárta Rósafi viczispánnak kertjét, oda ült, a hol Manczival sokszor üldögélt, és a kertből mindig ama szókkal tért mindig haza: óh! ki tudja? talán csak ártatlan volt ő mégis!

Manczi Russellel Madrászba ment; és ez a grófot nagy erővel vonta arra, hogy Indiával megismerkedjék. Elolvasta ő az utazóknak írásait, kik e tartományt látták, és így az odavaló népnek tulajdonságait egészen kitanulta.

Valahányszor az atyja amaz utazásokról szólott, melyeket fiának még tennie kellett volna, a beszélgetés mindenkor Indiával végződött. Ezt az ifjú gróf a földnek tartományai között a figyelemre legméltóbbnak tartotta. De miért? kérdezé az atyja. Mert a többi nemzeteknek bölcsője volt, felelé az ifjú gróf. S mivel Manczi Indiában lakik, -193- függeszté hozzá Veronka. Én valóban szerencsés volnék, mondá erre az ifjú gróf, ha Manczit még egyszer megláthatnám; s ezt mondván, úgy mosolygott egész tekintete, mint a tavaszi ég.

Kedves barátom! így szólott azután Veronka, nagyon messze vagy még te a hozzám való szerelemtől. Egész szíved még Manczié.

Nem az övé, Veronkám! felelé a gróf, hanem csak a Manczi nevet szeretem oly különösen. Ha tégedet Manczinak hínának, azt tartom, még önnönmagamnál is jobban szeretnélek.

Egyszer őket a szomszédságból meglátogatta Ő Excellentiája Balky grófné, kinél büszkébb asszonyság egész Magyarországban nem volt. Férje kétszer volt Párisban és itthon nagy tisztségeket viselt; magát pedig Lehel familiájából tartotta eredni, ki ama hét vezérnek volt egyike, kik Magyarországot Árpád alatt felosztották.

E dáma mindjárt eleinte kegyelmébe vette Veronkát, maga mellé ültette, szép gyermekének, kedves ifjú barátnéjának nevezte, ruházatát magasztalta, s tetteinek mindenikét felette nagyon dicsérte, mivel Kaczajfalviék rokonának vélte. Végtére megkérdezte egyszer az ifjú grófot, mily közelről való atyafi legyen e szép és jó leányka a Kaczajfalvi házhoz?

Veronka nekünk nem rokonunk, felelé a gróf.

Nem-e? Kicsoda tehát az atyja? úgymond. Valóban szép és nemes magaviseletű kisasszonyka!

Nagyon nemes, mondá a gróf. Az atyja Hadasi György, egy paraszt ember.

Micsoda? paraszt ember? E leánynak az atyja paraszt ember? A dáma elfintorította az orrát, s a mint Veronka a szobába jött, nemcsak hidegen bánt vele, hanem még gorombaságokkal is illette. Szemére hányta neki a többi között azt, hogy magát úri társaságokba fúrja. Veronka, kinek szemei -194- könnybe borultak, ki akart a szobából menni; de az ifjú gróf megfogta s mély tisztelettel megcsókolta kezét, imígy szólván Balkynéhoz: grófné asszonyom! mindeddig e leány, kit a grófné meg akar alázni, nem akarta elfogadni kezemet. Ihol Veronka! még egyszer megkínállak itt nyilván mind kezemmel, mind szívemmel. És így remélem, grófné asszonyom! hogy ezentúl gróf Kaczajfalvi László hitveséhez illendő tisztelettel fog viseltetni.

Balkyné felvetette fejét, s egy-két szót mondott az öreg grófnak, úgy tettetvén magát, mintha az ifjúnak szavait nem is hallotta volna. Folyamatba jött ismét a társaságos beszélgetés. Egyszerre Balkyné rosszul lett, és szempillantásonkint jobban és jobban halaványodott. Végtére ágyba kérezkedett és maga mellé komornát kívánt. Komorna a háznál nem lévén, Balkyné pedig kívánságától el nem állván, Kaczajfalviék nem tudtak hirtelenében mit csinálni.

Hát a bolondok háza oly tele van már, mondá az ifjú gróf, hogy ez a dáma helyt benne nem találhat? s ezzel elment. Másnap reggel e dámának előszobájában egy tisztán felöltözött komornát talált. Maga Veronka volt. Egy komornának piperétlen házi öltözetébe rejtvén magát, bement e büszke dámához és arra kérte, hogy ezen éjszaka szolgálatával élni ne átalljon. Fél pirulással csak elfogadta mégis végtére a grófné Veronkának nemes ajánlatát. Az ifjú gróf ezt hallván, térdre esett előtte, s átfogván lábait, óh! te megfoghatatlanul jó leányka, úgymond; jobb vagy te, látom, sokkal jobb vagy még nálamnál is.

Veronka elmosolyogta magát; az ifjú gróf pedig erővel elvezette ezen öltözetben az öreg grófhoz, a ki ezen esetről hasonlóképpen semmitsem tudott. Melléhez szorítván ezen érzékeny atya a leányt, az Isten áldása szálljon rád bőven, édes leányom! úgymond, és boldogítson meg érdemed szerint. -195-

E szempillantástól fogva az ifjú gróf szüntelen Veronka mellett forgott. Felette érzékeny tekintettel nézegetett szeme közé, meg-megcsókolta kezét, lábaihoz borult, a nélkül, hogy egy szót ejtett volna, csak mosolygó kérleléssel nézvén fel térdeiről arczára. Veronkának szemei, mikor őt maga előtt így látta, elhomályosodtak. Óh! ama szempillantást érezte ő közelíteni, melyben neki az ifjú gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek!

És e szempillantás valóban hamar elérkezett. Egy reggel Veronkához menvén, Veronkám! úgymond, Manczit már elfelejtettem. Én tégedet szeretlek. Légy hitvesem és tégy engemet boldoggá. Ezzel oda nyújtotta kezét. Veronka rátette a magáét e szókkal: Laczi! én a tied vagyok! Ezen áldozat mindazonáltal keserű könnyhullatásaiban telt, melyeknek gátat semmikép sem vethetett.

Az ifjú gróf szinte tántorgott szívragadó örömében. Elszaladt az atyjához és hírül vitte neki, hogy Veronka az övé. Veronka utána lappangott és a szobának küszöbében bűnösi alázatossággal megállván, méltóságos gróf uram! úgymond.

Kedves fiamnak drága jegyese! mondá viszont az öreg gróf, s hozzásietvén, melléhez akarta szorítani. Veronka térdre esett előtte. A könnyező atya megáldotta. A leány azután az ifjú grófnak karjai közé borult, titkos búbánatját csendesen görgő könnyekkel enyhítvén.

Az ifjú gróf azonnal egy embert küldött az öreg Hadasihoz; megüzente neki, hogy leányával kezet fogott és arra kérette, hogy jönne Kaczajfalvára. Örüljön velünk, mondá a követnek és legyen tanúja összeadásunknak. Harmadnapra az öreg Hadasi leányának karjai között volt. Százszor is megesküdött napjában katonásan, hogy sohasem hitte volna, hogy egy gróf oly nemes szívű lehessen, a -196- milyennek jövendőbeli vejét látja. Lehetetlen, úgymond, hogy az ifjú grófnál széles e világon jobb ember legyen.

Az öröm közönséges lett. Szívragadó vigasság terjedt el az egész falunak lakosaira. A jobbágyok egy pár követet küldöttek az ifjú grófhoz és sok szerencsét kívánván házasságához, azt üzenték neki, hogy az Isten meghallgatta könyörgéseiket, mikor Veronkát falujokban földes asszonynak választotta. Veronka sírt örömében. Látod-e Veronka! mondá neki az ifjú gróf, hogy te királynénak termettél. Neked minden bizonynyal az egész föld hódolna, ha tégedet az emberek úgy ismernének, mint én.

Közelített már a lakodalomnak napja. Veronkának szíve felettébb dobogott, valahányszor ez neki eszébe jutott. Öklét tette sokszor szívére, hogy ennek lázulását fenyegetésével lecsillapítsa. Nyughatatlansága szempillantásonként növekedett. Éjjelenként sírdogált, hogy nappal mosolyoghasson. Édes atyjától még csak azt sem merte kérdezni, hogy él-e az ő kedves Szádnokia, vagy sem?

Ezerszer jött neki nyelvére napjában e kérdés; de azonnal ismét elfojtotta. Nem! úgymond végtére egy csendes éjszakának közepén; eleget teszek és egész szívvel teszek eleget kötelességemnek! Ezzel vánkosába rejtette nedves szemeit s erővel azon volt, hogy esze az ifjú grófról való elmélkedésben foglalatoskodjon. Képzése a gróf helyett Szádnokit állítván elébe, minden igyekezetét meghiusította.

-197-