XXIV.

A természetes embernek nagyszívűsége.

A lakodalom előtt egynéhány nappal hamarább egy ember levelet hozott, mely Veronkának szólott. Az ifjú gróf elveszi tőle s a mint be akar vele repülni jegyeséhez, ama kérdés tünik eszébe, ki lehet az, a ki Veronkának ír? Az én barátnémnak, az én jegyesemnek nincs titka, melyet velem ne közlene. Ezt mondván, feltöri a levelet és elolvassa.

«Kedves Veronkám! Lehetetlen, hogy szívemnek szorongásait valakinek e világon meg ne panaszoljam; valakinek, a ki úgy tudjon érezni, mint én. Hol találjak pedig hamarjában ily könyörű szívet, ha csak nem Veronkában, ki minden búbánatomnak egyetlen egy oka? Kedves Veronkám! mikép volt lehetséges, azt a tiszta és égő szerelmet elfelejtened, melylyel szívem hozzád viseltetik?»

Az ifjú gróf a levélnek ezen szavaira reszketni kezdett és következendő sorain sebesen átrepűlt.

«Nem ajánlhattam én jószágokat, sem pompás grófnevet, mint vőlegényed. Buzgón szerető szívből, tisztelettel teljes szerelemből állott minden, a mivel Veronkámat, az én elfelejthetetlen Veronkámat megkínálhattam. Oh Veronka! nem dobogott-e erősebben szíved, mikor kezedet más férfiúnak adtad? Mikép enyészhettek el emlékezetedből -198- amaz esküvések, melyekkel nekem örök szerelmedet ama gyönyörű órákban megigérted, melyek örökre eltüntek?»

«Nem azért írom én ezeket, hogy szívemhez visszaédesítselek. Látod, hogy akkor írok, mikor már reménységem egészen elenyészett. Csak fájdalmamat akartam érzékeny szívednek panaszolni, hogy meg ne öljön.»

«Az ifjú gróf Kaczajfalvit felette nemes szívű embernek hallom lenni és így vele minden bizonynyal szerencsés leszel. De bármily nagylelkű és nemes szívű legyen is, Veronkát buzgóbban és tisztábban nem szeretheti, mint én, ki halálosan megsebesedett szívvel ugyan, de mégis indulatos buzgósággal azt kérem az Istentől, hogy tégedet vőlegényeddel együtt bőven megáldjon.»

«Élj szerencsésen, elfelejthetetlen drága Veronkám! Adják meg neked az egek azt a boldogságot, melyhez szívednek birtoka által én jutottam volna és szerencsésebb asszonyi személy náladnál széles e világon nem lesz. – Szádnoki.»

E levelet a gróf elolvasván, olyan lett, mint az élettelen bálvány. Végre kezét homlokára tévén, a kertben fél óráig fel s alá sétált. Egyszerre letörülvén arczáról a búnak komor fellegét, szemeiből pedig a születő könnyet hevesen kinyomván, megállott, keresztül kulcsolta karjait, feltekintett az égre és Veronkához indult.

Édes Veronkám! mondá ennek, hadd kérdezzek én tőled valamit. A mint most a kertben sétáltam, egyszerre nekem az jutott eszembe, ha te vajjon engemet igazán szeretsz-e?

Kedves Laczim! felelé Veronka; te nekem szabadítóm, te nekem jótevőm vagy.

De ha úgy szeretsz-e, mint Manczi? Ha én neked szabadítód, ha neked jótevőd nem volnék, ha e helyett tégedet megbántottalak volna, szeretnél-e -199- mégis? Manczi engemet nagy bosszúsággal illetett és én őtet mégis szerettem.

Veronka e kérdésre elkomorodott.

Kérlek, édes Veronkám! nyisd meg nekem szívedet! Szeretsz-e e világon más valakit nálamnál jobban?

Veronka hangos zokogással karjai közé omlott.

A gróf megcsókolta s egynehány kérdés után, melyek e dologhoz nem tartoztak, egész beszédét félbeszította. Az asztalnál majd nyájaskodott, majd meg komoran ült és gondolatokba sülyedt. Holnapután, édesatyám! Veronka férje vagyok. Veronka tányérjára sütötte szemét.

Hát Veronkának édesanyja, így folytatta szavait a gróf, nem áldja meg a lakodalomnál gyermekeit? Örömem nem volna teljes, ha egybekelésünk olyas valakinek hijával menne végbe, kit Veronkám szeret.

Veronka elpirult.

Átrándulok érte. Holnap estére ismét itt termek. Veronka örülni fog, ha édes anyját meglátja. Nem igaz? Veronkám!

Veronka az asztalon keresztül oda nyujtotta kezét; az ifjú gróf pedig megcsókolta.

Étel után befogatott és elment. Hadasinénak öröme kimondhatatlan volt, mikor hallotta, hogy a gróf a lakodalomra magával elviszi. Még ő legszebb ruháit összerakta, addig a gróf a faluban egynéhány meglett emberektől Szádnoki iránt tudakozódott. Senki sem tudott róla rosszat mondani. Dicsérte kiki és magasztalta.

Végre a gróf magához Szádnokihoz ment. A kertben találván, Szádnoki uram! úgymond igen barátságos tekintettel, az úrnak, a mint hallom, egy szeretője volt?

Szádnoki, egy halavány és búbánattal teljes ifjú, rászögezvén tekintetét és nagyot sóhajtván: Az úrban, úgymond, kit tisztelek? -200-

Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, úgymond.

Szádnoki úgy megijedt, hogy reszketni kezdett.

Ne ijedjen meg, Szádnoki uram! így folytatta szavait a gróf. Az úr Veronkát szereti; szeretem én is. Veronkát én szerencsétlenné nem tehetem. Ha engemet az úr becsületes embernek tartott, miért nem fordult már régen hozzám? Édes Szádnokim! ha Veronka tégedet szeret, Veronka a tiéd. Nem vagyok én oly gonosz lelkű, hogy két embert, kik egymást szeretik, szerencsétlenné tehessek. Én Veronkát szívemből szeretem; de szinte azért rajta is leszek, hogy szerencsés legyen. Férfi létemre elég erőm van nekem arra, hogy fájdalmamban meg ne haljak, ha Veronka tégedet választ. Nagyon hihető pedig előttem, hogy inkább neked adja kezét, mint nekem.

A gróf még egy egész óráig beszélhetett volna, mert Szádnoki úgy állott előtte, mintha kővé vált volna. A grófnak szeme közé meresztvén egy darabig tekintetét, végre térdre esett előtte és rebegő szózattal csak azt mondhatta: Oh nagylelkű, óh felérthetetlen szívű ember, kinek párja széles e világon nem találtatik!

Nagylelkű? kérdezé a gróf, felemelvén az ifjút. Micsoda nagylelküség kívántatik ahhoz, hogy az ember egy leányt annak a férfiúnak engedjen, a kit szeret? Ez valóban szinte oly természetes dolog, mint az életben hagyni, a ki az úton előnkbe akad. Jőjj, Szádnoki! jőjj te velem! Veronka nagyot vétett, hogy nekem e dologról semmit sem szólott, mihelyt látta, hogy mind a hármunknak szerencsétlenségén kezdek tudtom nélkül munkálkodni. De te, édes Szádnokim! lóra ülsz és úgy jösz utánunk lopva Kaczajfalvára. Menj ott a lelki pásztorhoz, és ne mutasd magadat mindaddig, míg én nem mondom.

Szádnoki magán kívül ragadtatván, nem talált -201- szavakat jótevőjéhez való háladatosságának kifejezésére. Köszönet gyanánt csak fejét és testét hajtogatta. Hallod-e édes Szádnokim! idegeneknek én is csinálok már most ilyen komplementumot. De Veronkának szeretőjében én jó barátomat akarnám lelni. Jőjj! Ezt mondván, csókot függesztett ajakára, és Hadasinéhoz visszament, kivel másnap reggel Kaczajfalvára indult. Szádnoki utánuk lovagolt. Szerencsésen oda érkezvén mind a hárman, Szádnoki a prédikátorhoz, Hadasiné pedig a kastélyba szállott.

Más nap szegény Veronkának lakadalomnapja volt. Egész éjszaka be nem húnyta szemeit, melyek veresek, valamint ellenben arczai halaványak voltak. Tekintete olyan volt, mintha az nap halálra akarták volna vezetni. Ha valaki rátekintett, lesütötte szemét, orczáján pedig könnyek gördültek le. Az ifjú gróf hozzá érkezvén, a jelenlévőket arra kérte, hogy Veronkával egy ideig magára hagyják.

Hallod-e, édes Veronkám! te olyan halavány vagy, mint a halál, és szemeid a könyezéstől még most is nedvesek. Én tégedet szerencsétlenné tenni nem akarlak. Ha rád tekintek, lehetetlen, hogy rajtad ne szánakodjak. Édes Veronkám! te engem nem szeretsz.

Laczim! felelé a leány, a gróf kezére támaszkodván.

Én kívülem nem szeretsz te más férfiút e világon?

Édes Laczim! mondá Veronka csüggedt szózattal, ne kínozd, kérlek, Veronkádat.

Szádnokit sem?

Veronka megborzadván s halavány orczája még jobban elhalaványodván, a gróf felé ki akarta terjeszteni karjait; de ezek lesülyedtek, maga pedig a gróf mellére roskadt és elájult. Minekutána magához -202- tért volna, a gróf megsimogatván arczait, édes Veronkám! úgymond, légy hozzám igaz! Te Szádnokit szereted. Mivel érdemlettem meg bizalmatlanságodat?

Veronka átkulcsolván a grófot: Nem titkolhatom el tovább előled, úgymond, hogy Szádnokit szeretem.

A gróf ránczba vonván egy keveset homlokát, édes Veronkám! úgymond, miért titkoltad te ezt mindeddig előttem? De ma nincs a szemrehányásoknak ideje. Az én Veronkám boldogtalan ne legyen! Ezzel kirepült az ajtón, és öt percz után lélekszakadva visszaérkezvén Szádnokival, kit Veronkához maga után erővel behurczolt: Tégedet választott! úgymond; légy boldog vele együtt.

Veronka elkiáltotta magát, s egy székre ledűlt. Szádnoki némán állott meg előtte, s már kétkedő, már gyönyörködő tekintettel vizsgálgatta. A gróf megfogván Veronkának egyik kezét és könnyeivel megáztatván: Térj magadhoz, Veronkám! úgymond; ez a te Szádnokid, az én barátom. Te az ő felesége leszel.

Veronka, Szádnoki és a gróf a szégyennek, félelemnek, háladatosságnak, szeretetnek és elragadtatásnak különféle érzésein áthabozván, végre megnyugodtak. Óh te mennynek angyala, te nagy lelkű ember, kinek párja széles e világon nem lehet, mondá végtére Veronka, s a grófnak lábaihoz borúlván, kezét forró könyhullajtásokkal áztatta, tüzes csókokkal apolgatta.

Az öreg gróf álmélkodott, Hadasi haragosan rázogatta fejét, Hadasiné pedig morgott, majd ostobának, majd esztelennek nevezvén foga között leányát. Az ifjú grófnak egész tekintete nem volt elegendő arra, hogy őket a templomba indítsa; erőszakosan kellett neki őket oda űznie. Egy óra alatt Szádnoki és Veronka össze voltak adva. -203-

Lélekszakadva visszaérkezett Szádnokival.

Az ifjú gróf este Szádnokinak egy marok bankó czédúlát adott. Veronka fel nem vidúlhatott. Szomorú szemeit alig merte felemelni. Soha menyasszony vőlegényének ölébe szomorúabban nem alkonyodott. Laczi! mondá zokogva este, te nekem egy tövist szúrtál szívembe. Áh! tartok tőle, hogy ki nem vonhatom belőle mindaddig, még boldognak nem tudlak. Boldog pedig a te szíveddel mikor lehetsz? Sehol sem találsz te oly szívet, melyet végtére megvetni kénytelen ne lennél.

Az ifjú gróf mosolyogván: Boldog vagyok én, édes Veronkám! úgymond, ha tégedet boldognak látlak.

Az új pár Kaczajfalván mulatott még két nap, azután pedig Hadasiékkal haza ment. Veronka az ifjú gróftól el nem tudott válni. Alig feslett ki karjai közül, ismét nyakába borúlt. Erővel kellett a kocsiba vinni. Az ifjú gróf utánok nézett, a meddig lehetett. Mihelyt szemeiből a kocsi eltünt, ő is azonnal sötét álmodozásokba merült, bármely jó kedvű volt is, minekelőtte Veronka elment.

Szomorú vagy te Laczi! a mint látom, mondá az atyja.

Jó cselekedetben foglalatoskodtam, édes atyám! és még is – itt egy keveset elhallgatott – és még is sok könnyhullajtásomban telik. Veronka már boldog; de én! Óh atyám! ha ő talán e világon amaz egyetlen egy leány, a kinek hozzám szíve van! Szádnokihoz való szerelmét akarta ő nekem feláldozni! Ez nem volt tőle igazságos! De vajjon az igazságtalanság lehet-e egyszersmind nagylelküség? Gondold meg csak atyám! azt a két leányt, a kiket én szerettem! Manczi engemet szeretett és kezét még is másnak adta. Veronka pedig engemet nem szeretett, és kezét még is nekem adta. Mikor szokhatok már én egyszer ezekhez az emberekhez? mikor fogom őket csak ismerni is? Érzem -204- én magamban, hogy korán vagy későn csak kénytelen leszek végtére, völgyembe zárkózni és ott magányosan élni, magányosan meghalni.

Most már felette szomorú képzelődéseknek eredt. Szíve fel volt osztva Manczi és Veronka között. Azonban sebét az idő, ifjú kora, egészsége, természetes vidámsága és kivált szívének szép kegyessége ismét meggyógyították. Azután az utazás jutott eszébe. Elment édes atyjával Magyarországnak különféle megyéibe. Sok kisasszonyra akadt, kik neki tetszettek; de minekutána őket közelebbről megismerte volna, az volt mindenikről utólsó szava: csak nem Manczi! csak nem Veronka! Egyiktől a hiúság taszította el szívét, a másiktól a büszkeség, ettől a piperéskedés, amattól pedig a kaczérság. Atyám! mondá végtére ránczos és felette komor homlokkal, emberi forma van rajtok és egyéb semmi. Nem szeretnek ők egyebet szép ruhánál és hízelkedésnél. A legasszonyosabb és leglágyabb férfiú ő előttük legkedvesebb.

Ezzel haza mentek. Az ifjú gróf meglátogatta Veronkát és szívében egy tövissel többet hozott haza. Ők oly boldogok, úgymond, e szív pedig hasztalan érez. Hol találok végtére embert?

Az atyja mindent elkövetett, hogy kedvét felderítse; de ő nyugtát sehol sem találta. Különféle munkákat űzött, a nélkül, hogy valamelyikéhez különösebben ragaszkodott volna. Jobbágyainak különféle mulatságokat adott, melyeknél csak ő volt egyedül, a ki vidám nem lehetett. Nagy szorgalommal nyomozta ő ki a szerencsétleneket, hogy rajtok tehetsége szerint segítsen, és ha ezek lábaihoz borúlván, hálákat zokogtak elejébe, megilletődött ugyan, sőt érzékeny könnyhullajtásokra is fakadt, de egy óra múlva magában, vagy édes atyjához ilyformán szóllott: Mi ez énnekem? Csak ezt a kevés jót sem cselekedhettem volna, ha nekem -205- az eset sok pénzt nem adott volna. Jőjjön rám egy másik eset, mely szegénynek tegyen, boldog Isten! jobbnál jobb szívemmel csak egy könnyecskét sem száríthatok meg a szerencsétlenek orczáján.

Édes fiam! mondá az atyja, embereket a veszélyből kiragadni, te kicsinységnek tartod?

A pénzt kell előbb becsülni tanúlnom, kedves atyám! felelé az ifjú gróf, ha olyan cselekedeteknek akarok érdemet tulajdonítani, melyek csupán csak pénzben telnek. Az emberek pénzemet imádják, szívemet pedig magoktól eltaszítják. Atyám! én csak az én völgyembe való ember vagyok. A többi világgal nem tudok megegyezni. Manczi és Veronka, kiket legjobb embereknek tartottam, megcsaltak. A többiektől mit várhatok?

-206-