XXV.

Az első szerelem el nem hűl.

Az Etna hegyének költeményes rajzolása, melyet egy este olvasott, egészen elragadta az ifjú grófnak képzelését. Olaszországot akarnám megnézni, mondá más nap reggel édes atyjának. Az egek engedjék, felelé az öreg gróf, hogy ott szívednek nyugodalmát feltaláljad. Egy nehány nap múlva, minekutána édes atyja megáldotta és pénzváltó levelekkel megrakta volna, búcsút vett Kaczajfalvától. Tele volt szíve, mikor honát elhagyta, amaz édes kívánsággal, hogy legalább hazáján kívül akadjon olyan emberre, a kinek szívét oda adhassa.

Azonban valamerre ment, zártszívűsége mindenütt nevekedett. Az embert mindenütt az előitéleteknek hódolni lelte, melyek szívét megkeményítették, természetének szép érzeményeit pedig elfojtották. Olaszországban Signáni grófot a haláltól megmentette. Signáni nagy ragaszkodást mutatott e nagy szívű magyarhoz és barátságáért buzgón esedezett.

Mikép lehessek én barátod, mondá gróf Kaczajfalvi, mikor még nem ösmerlek?

Signáni meg nem szünt esedezni, még grófunknak bizodalmát és szeretetét meg nem nyerte. Hamar átlátta ő gróf Kaczajfalvinak fellengő ideáit az erkölcsről és így saját vélekedéseit előle szorgalmatosan -207- eltitkolta. Majd azután a mi grófunk megmentett Signáni kezéből egy ártatlan leányt, kit amaz szeretőjének karjai közül elragadott. Visszavezetvén mátkájához a leányt, iszonyodással hallotta tőle ama rettenetes módokat, melyekkel ártatlanságát e buja olasz ostromlotta.

Megneheztelvén Signánira, kit még barátjának tartott, házához repült és a nála lévő társaság előtt gonoszságát könnyező szemmel és hathatós intésekkel szemére hányta. Signáni nevetett és azt akarta vele elhitetni, hogy a világ e kis galanteriákat vétkeknek nem tartja. Kaczajfalvi ellenben azt mondta neki, hogy ő azt, a ki így gondolkozik, gonosz lelkű gazembernek tartja. E vetekedésnek vége az volt, hogy Signáni őtet kardra vagy egy pár pisztolyra kihítta. Kaczajfalvi könyörületes mosolygással oda nyújtván neki kezét: Isten hozzád, Signáni! úgymond; mink, látom, egymásnak barátjai nem lehetünk.

A Pedemontiumi tartományban egy földművest a szükségnek és nyomorúságnak mélységéből kiragadván, cselédjeihez haza vezette. Egész háza lábaihoz borúlt, leánya pedig, egy tizenöt esztendős és gyönyörű szűzecske, nem győzte jótevőjének kezeit csókolni. E helyeztetés hasonló volt amaz esethez, mely őtet Veronkával megösmerkedtette. A szép olasz Julis tehát az ő szemében Veronka volt. Szívének titkos indulatjától ösztönöztetvén, e földművesnek házánál megmaradt. Julissal való társalkodása naponkint bizodalmasabb lett. Kősziklákra mászott vele, megjárta vele az erdőt, s a forró nyári napoknak legnagyobb részét a falu mellett lévő hűs barlangokban vele töltötte. A leánynak szülői mosolyogtak, mikor sétálásaikról éjfél tájban érkeztek haza. Nyoszolyáik között csak deszkafal volt és a grófot a felkelő nap többnyire Julis ágya mellett a széken és nyájas beszélgetésbe -208- merülve lelte. Julis őtet szerette; ő pedig magát mennyországban vélte lenni.

Veronkát ismét feltaláltam, így írt végtére Szádnokinénak; a Pedemontiumi hegyek között találtam fel őt. Ő engem szeret. Ő az enyém lesz nemsokára és engemet minden bizonynyal boldog embernek tesz.

Szülőitől végtére Julist megkérte. Ezek elbámulván, lábaihoz borultak: Julis pedig megállott előtte s nevetve azt mondta neki: László! én téged szeretlek. A gróf a leányt melléhez szorítván, az öregeket már most arra is kérte, hogy vele és menyasszonyával Magyarországba költözzenek.

Magyarországba? kérdezé az asszony. Magyarországot pápisták lakják-e?

Pápisták is, protestánsok is, ráczok is, zsidók is, felelé a gróf.

Az asszony keresztet vetvén magára, fejét rázta; férje pedig gyanakodó tekintetet vetvén a grófra, de a gróf, úgymond, taláncsak pápista?

Nem vagyok, felelé a gróf mosolyogva.

Az elszomorodott atya az égre emelte szemeit, felesége új keresztet vetvén magára, Julis pedig könnybe borult szemmel vizsgálván szeretőjét: Boldog Isten! úgymond, hogy lehet az, hogy ő nem pápista?

A gróf minden erejét megvetette, hogy a jó embereket a nem pápistáknak gyűlölségéből kigyógyítsa; de igyekezete mind haszontalan volt. Ő az ő szemeikben utálatos eretnek maradt és Julis a grófhoz való forró szerelmét a belégyökerezett előitéletnek feláldozta. A gróf mély komorsággal hagyta el e völgyet, melyben oly kimondhatatlanul boldog volt.

Bement azután Francziaországba s ott is valóság, igazság és emberszeretet helyett mind csak előitéleteket talált. Visszamegyek az én szerencsés -209- völgyembe, így írt ő végtére Veronkának. Sehol sem találok szívet, mely úgy érezzen, mint emberhez illik. Bárhová megyek, az ember az emberhez mindenütt hideg, mindenütt érzéketlen. Pénzen ugyan vehettem volna szerelmet eleget, de szívemen nem. Veronka! te voltál egyedül, a ki e szívet becsülted. Te és Manczi! Most már egyedül magam vagyok széles e világon. Sírok, foganatlanul sírok ebben a képtelen nagy sírban, hol eleven bálványok emberi formában lappanganak és egymást kínozzák. Isten hozzád, Veronkám! Én ama kellemetes völgybe térek vissza, melyben nevelkedtem. Abban akarok élni és halni.

E levelet Bresztiából írta, mely városnál Francziaországnak leghíresebb révpartja fekszik. Este vacsorázni menvén, összetalálkozott a kávéházban egy angol katonatiszttel, kinek arczán egynéhány ismeretes vonást látszott észrevenni. Megszólítván, nevét kérdezi.

Engemet, úgymond a tiszt, Russelnek hívnak.

Russelnek? kérdezé a gróf hevesen és szemeit komoran leüti. Én, úgymond tovább, mélyen fohászkodván, egy Russelt ismertem, a ki most Indiában van.

Az nekem rokonom, feleli a tiszt; az édes atyámnak az öcscse. Ha írni akar neki az úr, én most őt felkeresem. A hadifogságból kiváltatván, Londonba megyek és onnan Indiába. Ott talán szerencsésebb leszek, mint Európában.

Szerencsésebb? kérdezé a gróf csudálkozva és arra kérte, hogy őt szállásán másnap látogatná meg. Indiába megy! Manczit meglátja! E két gondolat volt, mely képzeletét egész éjszaka lefoglalta. Russel helyett álmában ő ment Indiába. Indiának partjait úgy látta, mintha minden egyéb ország homályban feküdt volna előtte és a nap csak Indiát világította volna meg. -210-

Russel másnap hozzáérkezvén, India volt az egész beszélgetésnek tárgya. A grófnak kedvét észrevevén a tiszt, az utazást oly könnyűnek és Indiát oly szépnek rajzolta, hogy amannak képzelete egészen felhevült. Egynéhány szempillantásig könyökére támaszkodván a gróf, egyszerre felugrott. Én az úrral, úgymond, Indiába megyek. Azt a boldogságot ugyan ott fel nem találom, mely után esdeklek, de csak elmegyek az úrral mégis.

Harmadnapra hajóra ült Russellel s Angliába átevezvén, Londonba ment. Itt egynéhány nap alatt beszerezvén mindent, a mi az indiai utazásra megkivántatott, Russellel együtt a hajóra költözött. Mikor édes atyja Kaczajfalván levelét olvasta, melyben tudtára adta, hogy Indiába megy, már akkor ő Afrikának csúcsát megkerülte volt és szemeit arra szögezte, a hol Indiát feküdni tudta. Egész nap a hajó födelén ült s magában előre ama jelenetet rajzolgatta, melylyel őt Manczi fogadni fogja.

A tengeren az utazás szép volna, mondá neki egyszer Russel, ha oly felette unalmas nem volna. Én magamat el nem unom, felelé a gróf, ismét India felé fordítván tekintetét, hol már gondolatában a partra kiszökvén, Manczit egy pálmafa alatt állani, azután kiterjesztett karjaival elejébe szaladni látta.

Végtére a nemzeteknek bölcsőjéhez és Manczinak hazájához elérkezvén, a gróf alig várhatta, hogy kikössenek. Beszaladt azonnal Madrász városába. Hol lakik Russel úr? kérdezé egy angol katonától, kit az utczán előtalált.

Az én óbesterem? úgymond ez. Mindjárt elvezetem az urat hozzá.

A grófnak szíve felette nagy dobogásnak eredt. A katona nem győzött mellette szaladni, oly sebesen ment. Itt a háza, mondá amaz. A gróf megajándékozván, -211- bement, kinyitott egy szobaajtót és Manczit ott találta. Szinte egy széken ült és gyönyörű fiacskájával, kit ölében tartott, mosolyogva játszadozott.

A gróf lélekszakadva megállott előtte, a nélkül, hogy egy szót szólhatott volna. Csak kezeivel csinált egynéhány mozdulatot, melyeket Manczi nem érthetett. Megijedvén a gróftól, felugrott a székről és gyermekét a szőnyegre letevén, szemeit az ismeretlen vendégre meresztette. Szinte cselédjét akarta az óbesterné kiáltani, a mint a gróf szívreható és érzékenységgel teljes szóval a Manczi nevet elejébe zengte. Szaváról Manczi megismervén: Laczi! úgymond a belső megilletődésnek hasonló hangjával. Idegen hallgató e két szóban a legforróbb szerelemnek szózatát könnyen megismerhette volna.

A gróf azután odarepült hozzá, lábaihoz borult, térdeit átkulcsolta, szók helyett czikkelyezetlen hangokat rebegett, sírt, sóhajtozott, szemei közé felnézett, felugrott, karcsú testét átölelte, melléhez szorította. Manczinak szemei örömkönnyekbe borultak, míg a grófnak karjai között csüggött. Szemeit nem mervén a grófra vetni, idestova tekintett hevesen, mintha ölelései ellen segítséget keresett volna. Csak karjai árulták el szívének indulatát, melyek a grófnak derekát átfogván, szinte tudta nélkül melléhez szorították.

Ismét az enyém vagy egyszer, mondá végtére a gróf; ismét megölelnek annyi idő után egyszer utánad esdeklő karjaim! Az indulatnak szélvésze helyt adott azután a szelidebb örömnek. Kezeiket tartván s egymás szemébe érzékenyen nézvén, tízszer is tették egymásnak egy végben e kérdéseket: Csak megemlékeztél végtére mégis rólam? édes jó Laczim! – Szereted-e még Laczidat? édes szép Manczim! -212-

E kérdésekre egyik sem felelt; csak mosolyogva nézték egymást, csak kezeiket szorították. Szemeiket egymásról elfordítaniok lehetetlen volt. Az óbesterné e szempillantásokban minden egyéb szövetségeiről elfelejtkezett és tudta nélkül Manczi kisasszony lett. Mellének indulatos érzései elborították benne a multnak emlékezetét és csak akkor jutott eszébe, hogy Russel hitvese, mikor a szőnyegen mászkáló fiacskája ruhájába kapaszkodott és nyöszörgő sírással ölébe kérezkedett.

Szinte megint karjai közé akarta a gróf szorítani. Manczi elpirulván, öléből magát kifejtette. Az Istenért, gróf uram! úgymond egy mély fohászkodással. Tessék, kérem, leülni. Ezt mondván, leült és a gyermeket ölébe vette. A gróf melléje telepedvén, elbeszélte neki, hogy széles e világon nem talált még szívet, mely az övének megfelelne. Ah Manczi! csak a tiéd, a tiéd egyedül! Manczi lesütötte szemét és fiának arczára egypár forró könnyecskét ejtett. Hallgassunk erről, mondá végtére, kezét odanyujtván neki, szemeit pedig fiára függesztvén.

Most már Russelt szereted. Engem szeretned nem szabad! Így fejezte be beszédét a gróf s felkelvén székéről, az ablakhoz ment. Manczi semmit sem felelt, s míg a gróf az ablaknál állott, fiát csókolgatta, hogy könnyeit elnyomhassa vagy legalább eltitkolhassa. Édes Manczim! kezdte ismét a gróf, megfogván és megcsókolván kezét, szeretsz-e még engemet?

Laczi! mondá erre az óbesterné, felkelvén és karjain gyermekét a gróf elébe tartván, te még az én fiamat meg sem csókoltad!

A te fiadat? felkiáltott a gróf, a te fiadat? Szemei sebesen és tüzesen odaestek a gyermekre, kit karjaira vett. Nem győzte nézni, és a mint nézte, arcza szempillantásonkint felderült. Manczinak a -213- fia! mondá ismét és a gyermeknek arczát csókjaival és örömkönnyeivel egészen elborította. Manczinak a fia! mondá még egyszer belső elragadtatással. De igaz-e, Manczi, hogy ez a te fiad? Az óbesterné bizonyítását hallván, a gyermekkel a szobában tánczolni kezdett.

Szinte akkor megnyílt az ajtó s az óbester a szobába lépett. Isten hozott, édes Kaczajfalvim! úgymond; Isten hozott, édes jó Laczink! s ezzel a grófot megölelte.

Oh nézd, nézd Russel! mondá a gróf; ez Manczinak a fia. Istenem! mily boldog ember vagyok én! Manczinak a fiát látom! Sok fáradságba telt, míg őt ama részegítő örömből észre hozhatták, melybe őt a Manczi fiáról való gondolat helyezte. Átvizsgálta azután a gyermeket és arczvonásait Mancziéval összehasonlította. Könnyek gördültek ki e foglalatosságnál vidám szemeiből. Most már te anya vagy Manczi! mondá végtére; azután pedig az óbesternét sokáig vizsgálgatta, mintha a leány Manczival az anya Manczit akarta volna összehasonlítani. Anya vagy! mondá még egyszer s megcsókolta Manczi kezét, térdre esett előtte és kezét még egyszer megcsókolta. Azután a gyermeket anyjának karjaira adván, e képre érzékenyen mosolygott s meg-meg amaz igékre fakadt: anya vagy!

Erre sebesen Russelhez fordult s melléhez szoritván: Karjaim között vagy egyszer megint, úgymond, édes Russelem! Annyi idő mulva ismét látlak! Manczi anya lett azóta, te atya lettél, én pedig – én szerencsétlen vagyok. Szerencsétlen? Nem vagyok! szerencsétlen valóban nem vagyok! Én veletek együtt szerencsés vagyok.

Russel mosolygott. Te a mi jó és drága Laczink vagy. Manczi a te húgod; én pedig bátyád vagyok.

A gróf rámeresztette szemeit; azután pedig -214- odanyujtván lassacskán kezét: Russel, úgymond, az én bátyám! Manczi, te az én húgom vagy! Erre kezet fogott Manczival is, ki Russelre mosolyodott.

Most már az óbester tudakozni kezdette tőle indiai utazásának okát; ő pedig egyenesen megmondotta neki, hogy Manczit kívánta látni. Manczi hamar felkapván gyermekét, játszani kezdett vele, hogy a pirulást eltitkolja, mely szép arczát a grófnak e vallomására elborította. Russel azután elvitte magával a révparthoz, s a nélkül, hogy odamenetelük okáról csak egy szót ejtettek volna, házához vitette a grófnak jószágát a hajóról. Otthon a grófot az óbester ama szobába szállásolta, mely Manczinak nappali szobájába nyílt. Itt, úgymond, a te húgodat minden szempillantásban láthatod s akkor beszélhetsz vele, a mikor akarsz. A háladatos gróf ezen ajánlatra az óbester nyakába borult.

-215-