XXIX.

Az előbbeninek folytatása.

A grófnak rövid értekezése után imígy folytatta beszédjét az öreg Pária. Kijutván e veszedelmes helyből, térdre estem s könnyező szemmel ily szókra fakadtam: Köszönöm neked, óh Bráma! hogy engemet oly nyomorúsággal méltóztattál megösmerkedtetni, mely az enyimnél sokkal nagyobb. Megtanultam én ebből, békeségesebb tűréssel viselni boldogtalan sorsomat, mint eddig viseltem. A Páriák valóban nem oly boldogtalanok, mint e gazdag városnak lakosai. Én az Istennek, Pária létemre, úgy szolgálhatok, amint lelkiismeretem legjobbnak találja és ha önnön magamnak barátja vagyok, senkitől sincsen mit tartanom.

Egy darabig még a város vidékében maradtam. Legalább éjszakánkint boldog voltam és csak ez s amaz ételekből éltem, melyeket a gyermekek vagy a szülők boldogult rokonaiknak sírhalmaira tenni szoktak. A sírok közt lakván, megtanultam, kevésre becsülni a földet, szeretni az embert. Legalább éjszakánkint boldog voltam és csak ez is már felette sok volt.

De végre csak érzettem mégis és fájdalmasan érzettem, hogy magam vagyok. A Páriák között kerestem tehát magamnak jó barátot, kivel inségemet örömeimmel együtt felosszam. A balgatag vélekedések oktalan állatokká tették őket; elég -248- szerencsétlenek pedig nem voltak még arra, hogy belőlük emberek válhassanak.

Azonban találtam mégis nemsokára egy érzékeny, háladatos, hű és tántoríthatatlan jó barátot, nem az emberek között, hanem az oktalan állatok között. Ezen ebecskét értem. Ezt mondván, ölébe vette kutyáját és megczirógatta. Az asszony és a leány is magukhoz hítták és megsimogatták, mintha e kegyességgel hálálni akarták volna urához való hűségét. Kicsinyke volt, mikor az úton találtam, mondá tovább az öreg; s mivel urát elvesztette, az éhség már majd agyon kínozta volt. Fölneveltem és ő engemet ezért szeretett és tőlem többé el nem vált.

Nagy nyereség volt nekem, eleven valót találni, mely szeretett; de szívem vele meg nem elégedhetett, mivel emberi társaság után sóhajtozott. A kegyes Istenség többet adott, mintsem reményleni mertem; egy jó feleséget.

Itt az asszony fölkelt, oda ment férjéhez, megnyomta kezét és rámosolygott.

Szavait folytatván az öreg, egy éjszaka, úgymond, ismét a Bráminusoknak temetőjében voltam. Egy sóhajtást hallván, körültekintettem magamat s a holdvilágnál egy ifjú Braminát láttam lángszinű fátyollal félig betakarva. Tekintetére ily asszonyságnak, ki halálos ellenségeimnek neméből való volt, két lépésnyire szöktem vissza ijedtemben. Ételeket rakott ő édes anyjának sírjára, ki magát egynéhány nap előtt meghalt férjével elevenen elégettette. Leborult azután zokogva a sírra s könnyhullajtásival megáztatta és karjaival megölelte a földet, mely édes anyjának hamvait befödte.

Borzadásom elenyészett, mihelyt sírni hallottam. Boldogtalanabb volt ő nálamnál. Én legalább nyugodalomban élek síromnak szélén, mondám magamban, de te! – Sorsa jutott eszembe, ha talán férjnél -249- volna és férje meghalna. Ah! én csak akkor halok meg, mondám ismét magamban, mikor saját órám elérkezik; de tégedet, ha tulajdon halálod a sírba nem dönt is, férjednek halála fog ifjú létedre a lángok közé lökni. E gondolatra könyörületességből sírni, zokogni kezdtem. Rám vetvén szemeit s Páriát látván bennem, elfordult s a fátyollal egészen betakarván magát, elment.

Más éjszakára ismét oda mentem. Ő is elérkezett és édes anyjának sírjára még több eledelt rakott, azt gondolván, hogy azokra szükségem lesz. Mivel pedig a Braminusok amaz eledeleket, melyekkel rokonaiknak sírjait megrakják, méreggel szokták vegyíteni, hogy azoktúl a Páriákat elijeszszék; ő csupán csak különféle gyümölcsöt hozott, melyeket méreggel megrontani nem lehet; értésemre akarván ez által adni, hogy azokat nekem szánta.

Hozzám való könyörületessége nagyon megilletett. Ez volt az első emberi szív, melynek hozzám való hajlandóságát láttam. A gyümölcs mellett térdre estem s megáztattam azokat könnyhullajtásimmal. Háladatosságomat akarván viszontag mutatni, oly virágokat szedtem, melyek minálunk háladatos szívet jelentenek s a gyümölcsre tettem, a nélkül, hogy ezt megillettem volna.

A következendő éjszaka szívragadó örömmel és reszketve láttam, hogy háladatosságomat meg nem vetette. A virágok még frissek voltak, mivel vízzel meghintette; a sírtól pedig távolabb egy új kosár gyümölcs állott. A háladatosság felbátorított. Szólani vele nem mertem, nehogy megbántsam. Hogy tehát szivemnek érzeményeit mégis tudtára adjam, oly virágokat szedtem, melyek minálunk mély tiszteletet jelentenek s a kosárba tettem.

A virágok másnap reggel frissek voltak, mert vízzel meghintette. Szinte tántorogtam örömömben, -250- hogy tiszteletemet kedvesen fogadta s merészebb lettem. Reszkető kézzel tettem a következendő éjszaka a kosárba Mugri virágot, a szerelemnek jelét, ama virágokhoz, melyek tiszteletet jelentenek. Áttekertem pedig fekete virágokkal, értésére akarván adni, hogy hozzá való szerelmem szerencsétlen. A hajnalnak első sugarával oda szaladtam a sírhoz. Szivem képtelenül dobogott, kezeim reszkettek. A Mugri virág elhervadt, mert vízzel meg nem hintette. A többiek frissek voltak. Hangos kiáltással borultam a sírra és szívemet a búbánat egészen elfogta.

Az alkonyodó nappal reménységem nevekedni kezdett. Fekete kelyhű és lángszinű tulipánt tettem a gyümölcsre, mint jelenségét ama lángnak, mely szívemet emésztette. Majd azután magamat a sírhalmok mögé vontam. A Bramina elérkezvén, körülnézte magát. A tulipánt sokáig vizsgálván, nagyot fohászkodott. A többi virágokat vízzel meghintette, de a tulipánt nem; jóllehet azt még az öntözés alatt is sokáig nézegette. Egyszer még vissza is tért, hogy a tulipánt megöntözze; de útjában megállván, az égre vetette szemeit, nagyot fohászkodott és kezét szívére tévén, elment.

Szebb gyümölcsöt nem hozhatott volna, mintsem nekem azon éjszaka hozott, de ah! a fájdalommal és reménységgel oly tele volt szívem, hogy ajándékát meg sem kóstolhattam. A reménység bennem este felé ismét elhatalmasodott. A gyümölcsre tövises rózsát tettem, mely reménységemet kínommal együtt jelentse. Ah! mely nagy volt másnap keserüségem, mikor elhervadott rózsámat a sírtól távolabb a földön találtam. Kevés híja volt, hogy eszemet a fájdalom meg nem zavarta. Eltökéltem tehát magamban, hogy megszólítom.

Az éjszakával ő is elérkezett. A sírhalom mögül kiosontván, letérdepeltem előtte. Nyelvemen elhaltak -251- az igék. Reszkedtem, zokogtam s a nélkül, hogy egy szót ejtettem volna, ismét rózsát ajánlottam neki.

Ő el akart menni; én pedig előtte a porba borulván, átfogtam lábait. Körülnézvén magát, azután pedig reám tekintvén, nagyot fohászkodott s végtére így szólott hozzám: Szerencsétlen! te nekem szerelemről szólasz, én pedig nemsokára megszünök lenni!

Erre én az égre emelvén karjaimat. Megszünsz lenni? mondám, tele rémüléssel; te, életemnek egy istápja! te szünsz meg lenni?

Férjem meghalálozott, mondá a Bramina. Gyermekkoromban adtak neki szülőim feleségül. A mely farakás az ő holttestét megemészti, az engemet is hamuvá teend. Isten hozzád! Eredj és felejts el! Harmadnap mulva sírj itt, ha hozzám jó vagy, hamvaimon.

Nyelvem még sem lévén képes szólani, átfogtam térdeit és könnyeimmel megáztattam. Végre imigy szólítottam meg: Boldogtalan Bramina! te halni akarsz? És kicsoda kényszerít tégedet erre szépségednek virágjában? A te nemed? Óh! szaggasd el ama köteleket, melyek tégedet hozzá és irtóztató törvényéhez lecsatolnak. Ezt te megteheted. Légy feleségem! Semmim sincs, a mivel megkínálhatnálak, szívemet kivévén, mely tégedet soha el nem felejt.

Rám függesztvén egy darabig szemeit, melyek illetődéssel tele voltak, ah! a halált én elkerüljem, úgymond, hogy gyalázatba essek? Ha szeretsz, hagyj engem inkább meghalni.

Hogy gyalázatba ess? Szép Bramina! nem azért akarlak én tégedet keserűségedtől megmenteni, hogy az enyémmel megterheljelek. Ha te a gyalázattól félsz, siess velem a legmélyebb erdőbe, hol magunkat könnyen elrejthetjük. Az emberekben -252- nincs irgalmasság; menjünk a tigrisek közé; az egek bennünket el nem hagynak. Siess, kérlek és ne kétkedj. A szerelem, az éj, sőt még szerencsétlenséged és ártatlanságod is, mind részeden állanak, menekedésedre e jó alkalmatossággal szemlátomást kedvezvén. Ne mulassz, szerencsétlen özvegy! Férjednek holtteste várakozik már reád és a farakás készen áll, mely férjeddel együtt fölemésszen.

Nagyot fohászkodván, érzékeny tekintetet vetett édes anyjának sírjára, azután pedig szemeit az égre emelte. Én térden állva a rózsát még akkor is elejébe tartottam. Rám nézvén, jobbját jobb kezembe bocsátotta, baljával pedig a rózsát tőlem elvette. Felszökvén térdeimről, szívragadó örömmel karjai közé rohantam. Megfogván azután kezét, elsiettem vele. Fátyolát a Ganges vizébe vetettem, azt akarván ez által rokonaival elhitetni, hogy a vízbe ugrott. Éjszakánkint a víz mellett mentünk, nappal pedig a bambusznád között tartózkodtunk.

E vidékbe értünk végtére, melyet a hadakozás megnéptelenített. Behatoltunk e völgybe, melyet a szomszédságnak előbbeni lakosai egy rossz lélek hajlékának tartottak. Itt építettem magamnak e kunyhót, itt neveltem magamnak e kertet. Hitvesemet úgy tiszteltem, mint a napot, úgy szerettem, mint a holdat. Ő nekem mindenem volt, én neki mindene voltam. Az emberek számkivetettek bennünket társaságokból, de mink magunknak elegendők voltunk. Ő engemet szeretett, mert a haláltól megmentettem. Én őtet szerettem, mert engemet megboldogított és még most is boldogít.

Itt az öreg felkelvén, megölelte hitvesét, kinek szemei örömkönnyekbe borultak.

Azután anya lett, így folytatá beszédjét az öreg. Nahida leányomat szülvén, boldogságunkat nagyon -253- megöregbítette. Azóta semmi hijával sem vagyunk. Világunk és a mi több, édes és ártatlan örömökkel teljes világunk e völgy. Itt valóban semmi hijával sem vagyunk. Van mindenünk, a mit kívánunk.

Nahida ezt hallván, mélyen fohászkodott s a grófra tekintvén, elpirult. Az öreg ölében tartván hitvesét, bizonyossá tette a felől, hogy szerelme és barátsága által kimondhatatlanul boldog. Azután a grófhoz fordulván: Te, úgymond, jó ifjú! csodálkozni látszol azon, hogy magamat boldognak tartom. De hidd el, hogy valóban boldog is vagyok; boldogabb, mint Indiának akármelyik lakosa. Én itt magányosan élek, a nélkül, hogy engemet valaki ismerjen. Valamennyi Indiánusok között nekem egyedül szabad az, hogy egyenes szivű, könyörületes, igazságszerető, istenfélő és vendégszerető legyek. Alacsonyságom által elkerülöm nemcsak a sorsnak csapásait, hanem még az emberi vélekedéseknek üldözéseit is. Mi hijával vagyunk? Én hitvesemet szeretem. Nahida itt ismét nagyot sóhajtott. Gyermekem van, ki engemet anyjával együtt szeret. Még a madarak is szeretnek, melyek ágaimon laknak, mivel őket legkisebbel sem bántom.

A gróf megölelte néma tisztelettel az öreg embert. Soha embert érzékenyebb szívvel még nem ölelt. Melle nagyon tele volt illetődéssel. Kiment a galyasból s gondolatokba merülvén, a narancsfák alatt fel s alá sétált. A madarak százféle gyönyörű dalszózattal fogadták ezen új vendéget az ártatlanságnak honában. A gróf eleinte szomorú volt, de szomorúsága kevés szempillantások mulva tiszta örömre derült. Leült egy hantpadra s fejét könyökére támasztván, örömkönnyek görgöttek ki érzékeny szemeiből.

-254-