XXVIII.

Az indiai-völgynek gazdája elbeszéli életét.

Más nap korán reggel felébredt a gróf a madaraknak csevegésére, melyeknek fészkei a kunyhó felett és körülötte függtek. Felugorván ágyából, hallgatódzott a szomszéd kunyhónak ajtajánál; de csendes volt még nem csak ebben, hanem körülötte is minden. Azt gondolván, hogy az öreg még legjobb álmában van, kilappangott a kunyhóból a szabad ég alá. Itt egy darabig az öregre várakozott; de mivel ez meg nem jelent, meg akarta kerülni a kunyhót, s egy áthathatatlan eleven sövényre akadt. Ennek ágait szétvonván, belátott egy kellemetes kertbe, hol mindenféle gyümölcsfák és vetemények részint virágoztak, részint már értek. Tovább ment a sövény mellett és ágai között a kertbe egynehányszor betekintett. Bő áldást látott benne mindenütt, melyel az ég az öregnek munkáját szembetünőképen megjutalmazta.

Most egy szózatot hallott. Hamar széthajtotta a galyakat, s a kertben tíz lépésnyire a sövénytől egy leányzót látott, ki a kosárkába, mely karján függött, narancsot szedett. Orczáját nem láthatta, mert háttal állott hozzá; de termete karcsú, súgár és nemes volt. Testéhez fehér patyolat ruháját, mely csípői körül tele volt ránczokkal, világoskék övecske szorította. Most már a fának túlsó részére ment narancsot szedni, s a grófnak szemébe egy -239- gyönyörű orcza tünt, tele mennyei kegyességgel, tele bájoló ártatlansággal. Kosárkája megtelvén, egy bokorhoz ment igen lassú, csendes és gondos lépésekkel s virágot szedett. Egy madárka a bokorból kirepült. A leány egyet vissza lépvén, s a madárka után nézvén: Csak felvertelek mégis, szegény kis anya! úgymond. Lám! három egész nap éltem virág nélkül, mivel te a tojáson ültél. Jőjj vissza szegény állatocska! A jövevény elégedjen meg másféle virágokkal. Ő teneked nyughatatlanságot ne okozzon. Eltávozván a bokortól, kegyesen mosolygott, mikor látta, hogy a madárka fészkébe ismét becsúszott.

Egy leányzót látott, ki narancsot szedett.

A grófnak érzeményeit megírni lehetetlen. A leánynak szava tiszta és szelid volt, mint egy távol zengő sípnak a hangja. Mikor ez magát a kertben a pamutfák megé vette, a gróf is visszatért a kunyhóba. Ennek ajtajában lelvén az öreget, ki már reá várakozott volt, megcsókolta derült homlokát, s beszédbe ereszkedett vele, melyet azonnal familiájára fordított. Megfogván a grófnak kezét az öreg, elvezette a hátulsó kunyhón keresztül a kertbe. Két sor pálmafa között egy illatozó galyasba jutottak, hol az öregnek felesége és leánya együtt ülvén, patyolatot szőttek. Felkeltek mind a ketten, a mint a grófot jönni látták, s egynehány lépésnyire elejébe mentek.

Ez a feleségem! mondá az öreg, kezénél fogva oda vezetvén a grófhoz az asszonyt. Ez pedig a leányod? kérdezé a gróf. A leány elpirulván, lesütötte, s ismét azonnal felemelvén, a grófra vetette egy szempillantásig szemeit. Nahida leányom, mondá az öreg mosolyogva, s kezével a leánynak szép homlokához ért.

A gróf nem győzte a szép Nahidát nézni. Szép Nahida! én tégedet már ismerlek, mondá a gróf szelid szózattal és érzékeny bizodalommal. -240-

Engemet? kérdezé a leány mosolyogva.

Egy mugribokornál állottál és egy madárkát fészkétől el nem akartál űzni; inkább engemet hagytál mugrivirág nélkül.

Ha ezért reám nem neheztelsz, én neked szedek még ma mugrivirágot. Édes atyámnak van még egy mugribokra, de csak egy! mondá Nahida szeliden s fejével a grófra kellemetesen hunyorítván.

A gróf erre megfogta kezét és melléhez szorította, szívragadó kéjjel nézvén szeme közé. Nahida is megnyomta viszontag kezét és elpirult.

Szerencsés férj! boldog atya! mondá a gróf, a Páriának karjai közé omolván. Mondd meg nekem, mikép jutottál te ily boldogsághoz? Most, drága öregem! most beszéld el nekem életedet.

Leültek a galyasban mind a négyen. Az asszony szőtt. Nahida a grófnak egy kosárka narancsot hozott, kikereste közülök a legszebbeket, s oda nyújtotta neki mosolygó tekintettel. Magam szedtem, mondá a grófnak, ki a narancsokat néma, de érzékeny köszönettel vévén, jó ízűen megette.

Erre a Pária elkezdette életét beszélleni. Az asszony azonban a szövőszékre támasztotta karját. Nahida a galyasnak nyílásába ült a grófnak átellenében, s pamutból övet kötött, de a munka közt fel-fel vetette szemét, s már atyjának beszédjére figyelmezvén, ölébe bocsátotta le munkáját, már meg elővevén a kötést, erről a grófra salygatott.

Én a Páriáknak neméből születtem, elkezdette az öreg, mely Indiában a legalább való nem, s mely minden embertől utáltatik.

Utáltatik? kérdezé a gróf és mi okra nézve?

A Braminusok azt mondják, hogy ők a Bráma Istennek fejéből, a Páriák pedig lábaiból származtak, és hogy a mint Bráma e földön egyszer egy hosszas utazása után elfáradván, egy Páriától eledelt kért, ez őtet emberhússal kínálta meg. Bráma -241- e miatt a Páriáknak nemét megátkozta, kiknek azóta a városokhoz még csak közelíteniök sem szabad. Akármelyik Náirnak szabad bennünket megölni, ha hozzá úgy közelítünk, hogy őket lélekzetünk elérhesse.

Óh vélekedések, mondá erre a gróf hevesen, mily boldogtalanokká teszitek tik az embereket! De mikép is vehetik a Braminusok egész Indiát arra, hogy e mesét higyje?

Az oktatás által, melylyel az embereknek szívét gyermekkoraikban elfoglalják, s az ilyen állításoknak mindennapi emlegetése által. Az emberek hasonlók a szajkókhoz. A mit sokszor hallanak, azt végre csak elhiszik.

Hát te mikép tudtál e közönséges megvetésnek bilincseiből kimenekedni, melyekkel tégedet a Braminusok még születésedkor lelánczoltak? mert – ezt mondván, felkelt – mert az embert rettenetesebb balság az egész természetben nem érheti, mint sem ha úgy lealáztatik, hogy önnön magát utálni kényteleníttessen.

Jól mondod! folytatá beszédjét az öreg. Én magam magamat a természet szemetjének néztem. A többi polgári rendeknek hozzám való gyűlölségét igazságosnak tartván, elhitettem magammal, hogy Bráma haragjának súlya fejemen fekszik. Szemeimet fel nem mertem az égre emelni, mivel erre magamat méltatlannak véltem. Így éltem én tizennyolcz esztendeig a halálnak állhatatos veszedelmében, mivel életemet akármelyik Náir szabadon elvehette. Táplálékomnak szűke azután arra birt, hogy magamat egy puszta vidékbe vonjam. Itt egy elhagyott omlékony kunyhóban lakván, a gyümölcsből éltem, mellyel a fák kedveskedni szoktak. A kunyhó mellett riskásának való kertecske volt, melyben a haszontalan gyomok és kórók elhatalmasodtak. Összeszedvén egy néhány marok -242- riskásamagot, felástam a kertnek egyik szögletét és bele vetettem. Unalomból történt ez inkább, mint sem eltökélt szándékból; mert én Bráma haragjával terhelt embernek tartván magamat, nem remélhettem, hogy a tőlem elvetett riskásamag kizsenghessen. Azonban kizsengett mégis, felnőtt, kivirágzott és bő gyümölcsöt hozott.

Lehetséges-e? mondám, mikor riskásámmal legelőször álmélkodva jól laktam, lehetséges-e, hogy engemet Bráma szeressen? Azon naptól fogva fákat ültettem, riskása ágyamra vizet vezettem, kerti veteményeket plántáltam, s kertemben a gyümölcs oly szépen megérett, mint akármelyik Braminuséban. Ez bennem a legelső kételkedést szülte ama mondának igazságáról, mely a Páriáknak nemét oly utálatosnak tette. Ha Bráma engemet gyűlölne, lehetetlen volna, hogy éljek. A nap, a helyett, hogy engemet melegít, sugarával megölne. Szintúgy látok, hallok, ízlelek és érzek, mint a Braminusok. A nap, a hold, a csillagok nekem szintúgy világosítanak, mint nekik. A természet hozzám nem mostohább, mint hozzájok. És Bráma engemet gyűlöljön?

Bráma énvelem jót tesz, mondám önnön magamnak fenszóval, az ég felé terjesztvén ki kezeimet; azon leszek tehát, hogy szeretetét, ha mindjárt gyűlölne is, megérdemeljem. Az ő példája szerint jót akarok azokkal tenni, kiket gyűlölnöm kellene.

Most már kunyhómban nem volt nyugtom. Ama gondolat, hogy Bráma szeretetét jóságos cselekedetek által megérdemeljem, éjjel-nappal ösztönözött. Kunyhómat elhagyván, hová menjek? kérdezém magamtól. Az emberek közé, kik halálos ellenségeid? Áh! ha ők ellenségeim, én legalább önnön magamnak hű barátja leszek. E végső tökélléssel elmentem az erdőkbe, a folyóvizeknek partjaira és gyümölcsből éltem. De kevés idő múlva -243- azt tapasztaltam, hogy a természet a magányos ember számára igen keveset, a társaságban élőknek számára pedig felette sokat tesz és hogy létemet azoknak létéhez kapcsolta, kik engemet számkivetettek. A természet pedig önnön magával, így okoskodtam magamban, ily szembetünőképen nem ellenkezhet.

Mikép jöttél te e gondolatra?

Sokszor még csak ennivaló gyökerekre sem akadtam. Csak bajjal tudtam a vad állatoknak gyilkos incselkedéseit elkerülni. Ebből azt következtettem, hogy csak a társaságos élet adhat nekünk elegendő táplálékot, csak a társaságos élet óvhat meg minket a ragadó állatoknak dühösségétől, csak a társaságos élet elégítheti meg mindennemű szükségünket. E gondolattal tartományról tartományra tébolyogtam, csak abból élvén, a mit a természetnek nagy tárházában leltem, e mellett pedig a földbe, valamerre mentem, mindenütt hasznos palántamagokat vetvén és a faluknak riskásaföldjeiből az állatokat kikergetvén. Ezek voltak ama kis jóságos cselekedetek, melyekkel ellenségeimnek szolgálhattam és már ezek is, bármily csekélyek voltak, azt okozták bennem, hogy nem éreztem magamat oly nyomorúltnak, mint azelőtt.

Az éhségtől kényszeríttetvén, bekullogtam egyszer egy hajlékba, hol egy ifjú Náir lakott. Nem szóval, nehogy talán lélekzetem elérje, hanem csak arczvonásokkal és karjaimnak mozgatásával kértem tőle egy kevés gyümölcsöt: ő pedig hajító nyilat lökött reám és megsebesített. Kiragadván testemből bosszankodással a nyilat, a szomszéd ligetbe osontam, hol ezen embertelen szív ellen felette dühös haragra gerjedtem. Három nap gyakoroltam magamat a nyílvetésben a végből, hogy e kegyetlen Náirt meglessem s mihelyt magát találom, ugyanazon nyíllal megöljem, melylyel engemet megsebesített. -244-

A lesben feküdtem már hajlékától nem messze egy bokor mögött, kezemben tartván az ölni kész nyilat. Egy hat esztendős gyermek, a Náirnak fia, a ház előtt játszdogálván, ama bokor felé futott, mely mögött feküdtem. Egyszerre kiszökik oldalról egy másik bokor mögül egy tigris és egyenesen a gyermeknek szalad. Hallottam én ellenségemnek, a Náirnak kiáltását, hallottam a gyermek anyjának hathatós sírását s kiugorván lesemből, átütöttem nyilammal a tigrisnek oldalát, szinte mikor a gyermekhez ért. A tigris elesett, a gyermek haza szaladt, én pedig a nyilat kirántván a tigris beléből, ismét visszasiettem a bokor mögé, hogy onnan a Náirt meglessem. De ezen szempillantástól fogva nem érzettem már hozzá gyűlölséget. Még segíthettem volna is rajta inségében. Mélyebben bemenvén a ligetbe, érzeményimnek ezen változása iránt mély gondolatokba merültem.

A jótétemény kedvesnek teszi előttünk azt, a kivel jót cselekszünk. A gyermekhez, kit a haláltól megmentettem, oly nagy hajlandóságot érzettem magamban, hogy még atyját is szeretni kezdettem. El nem hagyhattam e vidéket, a nélkül, hogy a gyermeket még egyszer meg ne lássam. Magát találván, megcsókoltam s az erdőbe tüntem azzal a belső meggyőződéssel, hogy én az Istenség gyűlölésének tárgya nem lehetek.

Igy jutottam én gondolatról gondolatra, így emelkedtem fel az egyik igazságról a másikhoz. A Braminusok állítása előttem naponkint kétségesebb, naponkint kétségesebb, naponkint bizonytalanabb s végtére puszta mese lett, melyet ők csak a végből hirdetnek, hogy általa nemeknek isteni származását megmutatván, maguknak egész Indiában tiszteletet és legfőbb tekintetet szerezzenek.

Lassankint egészen megjött belső nyugodalmam s már el is tökéltem volt magamban, hogy régi -245- kunyhómat ismét felkeresem, melyben élni és halni kívántam. Csak egy dolog volt még szívemen. Várost még sohasem láttam. Minekelőtte tehát magányosságomba vonódtam volna, föltettem magamban, hogy valamelyikbe beosontok. Már messziről álmélkodásra ragadtak engemet sánczai, bástyái, magas házai és pompás tornyai. Bámulva néztem a sok ezer embert, kik a városba be, vagy a városból kitódultak és a tevéknek különféle nyájait, melyek ide Indiának minden kincseit összehurczolták. Vizsgaságomnak ellent nem állhattam. Itt, mondám magamban, itt az emberek ezrenkint szövetkeztek össze, hogy egymást boldogítsák és hogy egymásnak örömeket tegyenek. A város, lehetetlen, hogy a boldogító gyönyörűségeknek honja ne legyen.

Delhi városa volt, mely előttem feküdt s melybe este beorozkodtam. Egynéhány utczán átlappangván, a nagyoknak palotáin és a sok boltokból álló pompás piaczokon nem győztem elegendőképen álmélkodni. Elmentem azután a városnak ama vidékébe, hol az Omrák, az indiai nagy Mógolnak udvarnokjai laknak s mely a Gemma vize mellett palotákkal és gyönyörű kertekkel tele van. Muzsikát hallván, bementem egy kertbe s álmélkodással néztem a Bajadár nevű asszonyoknak tánczát. Sirtam búbánatomban, hogy én az ilyen örömökben nem részesülhetek.

Az Omra egy puha szófán feküdt és szolgáitól körülvéve a tánczosnéknak mesterséges mozgásaiban gyönyörködött. Irigylettem neki kellemetes örömeit. Egyszerre katonák rohantak a kertbe. A muzsika elnémult, a tánczosnék remegő galambok gyanánt szétszaladtak, az Omra elhalaványodott s a katonák vezére fejét kívánta. Az Omra fegyvert rántott, de saját emberei voltak az elsők, kik rá rohanván, lefegyverkeztették. Fél fertály óra mulva a küldött katonáknak kezében láttam már a -246- fejét, kik után búcsúztam a nagy Mógolnak palotájába. A katonák még más öt Omrának a fejét is vitték, kik, a mint beszédjükből megértettem, fölötte gazdagok voltak. A Mógol palotájából engemet azonban kikergettek, a nélkül, hogy abban valamit láthattam volna. Elmentem tehát új utczákba, hol a paloták előtt sok koldust találtam, kiket a szerecseny szolgák foganat nélkül űztek, kergettek, míg ellenük botokat nem emeltek, vagy fegyvert nem vontak.

Egy nagy és erős épületben lánczokat hallottam csörgeni. Benézvén a vasrostélyos ablakon, egy egész sereg szerencsétlent láttam a lámpásnak halavány világossága mellett bilincsekben sínleni. Ki sírt, ki sóhajtozott, ki meg átkozódott, úgy hogy halálos veríték ütött ki homlokomon.

Éjfél után tolvajokra akadtam, kik épen egy házba törtek. Hallottam lakosainak panaszkiáltásait, hallottam egy haldoklónak végső hörgéseit. A strázsa oda sietett. A tolvajok erősen védelmezték magukat. Mind a két részről elestek egynéhányan. Szaladtam én a város kapujához, amint szaladhattam, hogy a pompának és a nyomorúságnak e veszedelmes honából kimenekedhessek.

A gróf e rajzolásokra egynéhányszor megborzadott. Minálunk, mondá végre, csak nem látni mégis a városokban ily iszonyú rendetlenségeket. Nyomorúság bennök elég van ugyan; a rossz emberek is sokszor nagyon megkárosítják lakosaikat; de egyébiránt nagy Mógol helyett kegyes atyák uralkodván rajtunk, a méltatlan haláltól, a jószágoknak elragadásától s akármely egyéb erőszaktól sem nagyjainknak, sem közembereinknek nincs mit félniök. Elbeszélte azután röviden az európai városoknak rendtartásait és jussait, azokkal a rendetlenségekkel együtt, melyek mindeddig orvoslást kívánnak.

-247-