XXX.

A természetes szerelem.

A mint a gróf ezen ülésen ama galyas felé fordította történetből szemeit, melyben Nahidát hagyta, maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani és mosolyogni. Óh! ne sírj, szép ifjú! mondá Nahida édes és bizodalmas szózattal, mely a gróf szívébe mélyen behatott; ne sírj, kérlek! Oly vidám vagyok én, mióta te itt vagy, hogy ki nem mondhatom: mert én azóta, hogy nálunk mulatsz, semmi hijával sem vagyok. Fátyolának szélét kezébe vévén a gróf, megtörlötte vele szemeit. Nahida melléje ülvén és szeme közé mosolyogván: Nézd, úgymond, kezével a környékre mutatván, mily szép itt körülöttünk minden! Légy jó kedvű, mert én tégedet szeretlek.

Te engemet szeretsz? jó Nahida! kérdezé a gróf, kezei közé vevén és megnyomván kezét. A te kedvedért nem szomorkodok többé.

Jösz-e velem, mondá Nahida, a mugribokorhoz? Én neked mugrit igértem.

Kezet fogván, elsétáltak a fáknak illatozó virági és a madaraknak kellemetes dallai között a mugribokorhoz. Nahidának szeme a grófnak szemén függött.

A kert szép, de kicsiny, édes Nahidám! mondá a gróf. Ha én az atyádnak volnék, az egész völgyet kertnek csinálnám. -255-

Maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani.

Kicsiny? kérdezé Nahida, áttekintvén az egész kertet. Hisz a sétálásra nekünk elég helyünk van, s azonkívül nézd! mennyi gyümölcsfák és virágok elférnek benne! Mirevaló volna nekünk a nagyobb kert? A kolibri madárkának elég egy falevél. Erre rak fészket, ezen költi ki tojásait.

Óh! te kevéssel megelégedő lélek! Te tehát semmit sem kívánsz?

Mit kívánjak? felelé Nahida, lesütvén, s azonnal ismét felemelvén, s pirúlva a grófra vetvén szemeit.

Hallott ő már édes atyjától valamit a keresztény hitről, melyet ennek a gróf még az első éjszaka rövideden lerajzolt. Erről tehát a grófnak különféle kérdéseket tett, kinek feleletei nem csak mulattatták, hanem meg is illették.

Az ebédnek ideje elérkezvén, Nahida fügefaleveleket terített egy galyasban a gyepre. Itt ettek mind a négyen. Bizodalom és belső nyugodalom ragyogott ki szemeikből. Nahida a legszebb gyümölcsöt rakta a gróf elejébe. Édes anyjától tanúlta ő ezt, ki férjének a legjobb gyümölcsöt szokta volt minden ebédnél kiválasztani. Míg az öreg beszélgetett, addig Nahida a grófnak hajával vagy ruhájával játszdogált s a beszédnek közepén egyszerre megszólítván a grófot: Mi neked, úgymond a neved?

Laczi, felelé a gróf.

Laczi? mondá mosolyogva a leány. Óh Laczi! maradj te, kérlek nálunk!

A gróf rá mosolyogván, alig tudta az öreg beszédjének fonalát megtalálni.

Ebéd után nem győzött a gróf már Nahidának, már az öregnek, már meg az asszonynak kérdéseire felelni, kik az európai tartományokról és szokásokról különféleképen tudakozódtak.

Vannak-e Európában is Páriák? kérdezé egyszerre az asszony. -256-

Nincsenek, Isten kegyelméből, felelé a gróf. A polgári rendek ugyan minálunk is különfélék, mert ezt az embernek társaságos életében maga a természet szükségesnek tette; de mindenikének közülök van saját becse, saját érdeme.

A természet tette volna azokat szükségeseknek? kérdezé a Pária.

Minden bizonynyal, mondá a gróf. A természet teszi az emberi nemzetet képesnek ama különféle tökéletességekre, melyekhez a világ kezdetétől fogva lassankint feljutott. Ezeket pedig meg nem lehetne eszközölni, ha valamennyi emberek mind csak egyféle igyekezetekben foglalatoskodnának. Némelyeknek tehát észszel és okossággal kell a társaságot kormányozni, némelyeknek fegyveres kézzel oltalmazni, némelyeknek oktatás által a jó erkölcsökre vezérleni, némelyeknek táplálni, némelyeknek pedig mesterséges műdarabokkal gyönyörködtetni, vagy szükségeit enyhíteni.

Ezt helyesen mondod, felelé neki az öreg. A méheknek társaságos szövetkezésében is észrevettem én azt, hogy a természet különféle méhnemekre osztotta fel az egész társaságnak különféle munkáit. Némelyek csak nemzenek, némelyek pedig mézet gyűjtenek.

Olyformán van a dolog a hernyóknak nemében is, melyekből a lepkék támadnak.

Ily beszélgetések között hamarább beesteledett, mintsem reméllették. Nahida a grófnak oldalától el nem szakadhatott. Elfelejtette ő virágjait megöntözni, madárfészkeit meglátogatni, az öreg madaraknak a szokott eledelt kihinteni. Ma Nahida csak a grófnak élt.

Éjszakára Nahida neki puha ágyat készített és virágokkal meghintette. Tízszer is adtak egymásnak kezet, minekelőtte elválhattak. Ezen éjszaka volt az első, melyet Nahida egész életében nyughatatlanúl -257- töltött. Sóhajtásait hallván az atyja, mi bajod? úgymond, Nahida! – Laczitól nem alhatok, felelé a leány, s megfordúlván, ismét a szép jövevényről kezdett álmodozni.

Más nap korán reggel vitt már neki egy kosár virágot és gyümölcsöt. A gróf még aludt. Nahida virággal csendesen meghintette, azután térdeire bocsátkozván, arczvonásait mind átvizsgálta.

A gróf felébredvén, az én szép Nahidám! úgymond. Nahida megmaradt térdein az ágy mellett és mosolygott. Te oly édesen aludtál, Laczi! úgymond; de én nem alhattam. Képedet láttam szüntelen előttem lebegni. Az éjnek árnyékában, s a felkelő napnak sugarában, mely a sűrű leveleken keresztül ágyamhoz osont, mind csak a te képedet láttam. Én semmit sem aludtam.

A gróf felkelvén megölelte és kezét megcsókolta. Nahidának szemei könnybe borúltak. Szép Nahida! te sírsz? kérdezé a gróf.

Nem tudom, felelé Nahida, mit tartsak e sírásról? Könnyeim nem fájdalmasak. A mellett, hogy sírok, szívemet az öröm bájolja. Laczim! édes jó Laczim! mondá azután, melléhez szorítván a grófot.

Azon szempillantásban belépett hozzájuk az öreg Pária. Te már itt vagy? Nahida!

Már hajnaltól fogva, felelé a leány. Csak imént ébredt fel. Virágokkal hintettem meg, mikor még aludt.

Engem pedig ma elfelejtettél, úgy-e?

Nem felejtettelek. A te ágyadat is meg akartam hinteni; de mivel Laczi oly édesen aludt, elkéstem. Míg édes atyjával így beszélt, a grófnak kezét szüntelen melléhez szorítgatta, és szemeit róla el nem fordította.

Kimentek azután mindnyájan a kertbe, hol egy asztalt az asszony gyümölcscsel már előre megrakott. Az asszony gyümölcsöt nyújtott a grófnak; -258- de ő abból evett, melyet neki Nahida adott. Nahida örömében ugrált és tapsolt, szüntelen azt hajtván: Anyám! az enyémből eszik. Nézdsze! az enyémből eszik.

S hát talán megharagudnál, kérdezé az anyja, ha az enyémből enne?

Nem haragudnék, édes anyám! felelé Nahida, egyszerre elkomorodván; hanem – – emlékezel-e még róla, hogy én az atyámnak sokszor gyümölcsöt hoztam; szedtél neki te is; ő pedig a tiédből evett, mert tégedet jobban szeretett. Laczi tehát az enyémből eszik.

A grófnak szíve örömében szinte lebegett, mikor az ártatlanságnak és a természetes szívnek ezen együgyű nyelvét hallotta.

A reggeli étel után elment a gróf a kertből, hogy a kunyhó előtt fekvő szép völgyet megtekintse. Nahidát arra kérte, hogy a kertben maradjon. Elkísértette mégis egész a kunyhónak ajtajáig, s komor szemmel nézett utána, mikor a fák közé eltünt.

A gróf egy fának árnyékában leült, és Nahidáról gondolkodott. A galyak közt még innen is látta fehér köntösét átragyogni; a mi őt bizonyossá tette a felől, hogy még most is ott áll, a hol hagyta és hogy visszaérkezésére várakozik. A gróf felette nagy szívességet érzett magában ezen ártatlan emberekhez, és nem örömest gondolkodott amaz óráról, melyben őket elhagyni kénytelen lészen. Nahida sorsán kiváltkép sajnálkodott. Óh mily iszonyú dolog, mondá magában, a szerencsétlen szerelemnek kesergései között a magányosságban elsínleni! Ez pedig az ő sorsa! Nagy vonzást érzett ő magában e leányhoz: de egyszersmind azt is érzette, hogy szíve tele van még Manczinak képével és kellemetességével. Ha Nahidának ártatlanságát és szépségét meggondolta, -259- azt kívánta, hogy bár csak vele hamarább megismerkedett volna, mint Manczival. Azután nyughatatlanító álmodozásokba merült. Már el akarta hagyni Nahidát, a nélkül, hogy tőle búcsút vegyen, már meg arra hajlott, hogy ezen ártatlan szépségnél maradjon. Végtére maga sem tudta, mit akar?

A völgyet akarta volt megnézni; de most már elfelejtkezett róla s egy órányi elmefuttatás után a kunyhóba visszatért. A mint a fák közül kiérkezett, Nahida el nem türhette tovább, hanem elejébe szaladt, megölelte és hosszas elmaradását érzékeny szemrehányással fedte. Leült azután vele a kunyhó előtt a gyepre, rá függesztette tekintetét, a nélkül hogy csak egy szót is ejtett volna, s már kezét nyomta meg, már szeme közé mosolygott, már meg szívére tette kezét és dobogásában gyönyörködött. A gróf megcsókolván végtére kezét, belső nyughatatlansággal vizsgálta e kellemetes leánykát, kinek szemeiből mennyei kegyességet és érzékeny szerelmet látott tündökleni. Elmeneteléről ma még nem gondolkodhatott. Felkelvén a gyepről, Nahida! úgymond szelid komorsággal, menjünk az atyádhoz!

Nahida felkelvén és magát körültekintvén, mely kellemetes itt, úgymond, a környék. Halk szózattal mondotta ő ezt, mintha érzékenységeit, melyek szívét e helyen elfogták, még csak saját szavának hangjával sem akarta volna háborgatni. A gróffal azután a kertbe ment.

Nahida! a palántákat kellene megöntöznöd, mondá neki az atyja. Nahida szomorúan a grófra tekintett. Segítselek-e? Nahida! kérdezé a gróf. Nahida minden egyéb felelet helyett a nyakába borúlt és könnyezett. Elmentek együtt a palántákhoz. Nahida az árnyékban ülést csinálván a grófnak, ide ülj, úgymond, drága Laczim! Most már a palántákat örömest öntözöm. Oda vezetvén azután -260- a grófot az üléshez, áh! úgymond, ha csak látlak is, már is könnyebb a szívem. A gróf segíteni akart neki. Azt nem engedhetem meg, mondá Nahida, mert elfáradnál. A gróf ellenben ajánlásától el nem állott. Együtt hordottak tehát vizet a forrásból, mely a kertnek végén egy kősziklából csurgott. Nahida neki a kisebb edényt adta és nagyon örült, hogy ezt a gróf észre nem vette. Útjokban kezet adtak egymásnak. Nahida sokszor letette az edényt a földre, s a gróf mellére homorítván fejét, óh Laczim! mondá érzékenyen! óh édes Laczim!

A nap ismét elrepült. Mosolyogva nézte Nahida a napot, mikor a narancsfák mögé elalkonyodott. Mily gyorsan fut ma a nap, atyám! úgymond. Nézdsze! már amott van.

Nekem is oly gyorsan futott valaha, mondá mosolyogva az öreg, az első esztendőkben e völgynek kellemetességei között.

A gróf lesütvén szemeit, homlokára szögezte kezét, mely alól Nahidára lopva tekintgetett, ki a napot nézvén, fejét rázogatta. Szegény leányka! mondá magában. El kell nekem, látom, innen sietnem, minekelőtte szép szívéből a nyugodalom el nem enyészik. Atyám! mondá este az öregnek, merre kell nekem innen menni, hogy a víz partjához jussak?

Nahida e szóra sebesen hozzájuk fordúlt. Hát csak el akarsz már bennünket hagyni? jó ifjú! mondá az öreg. Nahida elkiáltván magát, a grófnak karjai közé omlott. Kérlek Laczi! az Istenre kérlek, ne menj még el! Földi Istenség gyanánt foglak szeretni. Maradj nálunk! Én neked szövök, palántákat ültetek, mindent a világon örömest megteszek, csak maradj nálunk!

A gróf lesütötte szemeit, nem tudván, mire tökélje el magát? Nahidának kezét nem merte megszorítani. -261-

Az öreg erre a grófnak egyik karját megfogván, melléhez szorította, a másikat az asszony emelte fel ajakihoz, Nahida pedig oly tekintettel állott előtte, melyből a legérzékenyebb keserűség és kérlelés szólott. Maradj nálunk! mondá az öreg. Tedd még legalább egynehány napig boldoggá házamat, mely tégedet kimondhatatlanúl szeret. Gyarapítsd csak ezzel is örömünket, melynek virágzása oly annyira tőled függ.

Nahidának arczain sűrűen folytak le a könnyek. Zokogva közelítvén a grófhoz, s mellére bocsátván fejét, Laczim! édes Laczim! mondá keseregve, ne hagyj el bennünket! Ha te elmégy, én minden bizonnyal meghalok.

Itt maradok még egynehány napig, mondá a gróf mély illetődéssel. Nahida e szóra megölelte, melléhez szorította, s az örömtől magán kívül elragadtatván, a grófnak karjai között elcsüggedt. Óh édes Laczim! mondá csendes szózattal, maradj nálunk! Életemet adom érted, csak maradj nálunk. Mindent elkövetek, hogy megboldogítsalak. Az árnyékba fektetlek, s míg ott nyugszol, hűs levegőt legyezek reád. Saját munkámon kívül még a tiédet is mind elvégzem. Óh édes Laczim! maradj nálunk.

A gróf megigérte, hogy még egy ideig nálok marad; mire mind a hárman versengve mutatták neki mindennémű móddal háladatosságukat és szívragadó örömüket. Semmi azonban a grófot úgy meg nem illette, mint ama mód, melylyel örömét Nahida mutatta. Felugorván üléséről, elment a nyílt helyre, mely a kert közepén volt, s a porba borúlt. A gróf őt beszélni és zokogni hallotta. Mit csinál amott Nahida? kérdezé a gróf az öregtől. Imádkozik, felelé az öreg, felvetvén nagy illetődéssel nedves szemeit az égre. Nahida visszatérvén, a grófnak kezét megcsókolta. Nahida imádkozott? kérdezé tőle az anyja. Megköszöntem a -262- jó Istennek, felelé Nahida siránkozva, hogy Laczi nálunk marad; mert ha ő elmegy, nekem meg kell halnom.

És te jó szívű ifjú! mondá a grófnak az asszony, képes volnál-e arra, hogy e szegény leányt megöljed?

A gróf megölelte Nahidát és szívéhez szorította. Erre én képes nem vagyok, úgymond. Nahida! te az én húgom vagy; én pedig, öregek! a ti fiatok vagyok.

Nahida ezt hallván, nagy örömre fakadt és sírva szökdösvén egyiktől a másikhoz, Laczi nekem bátyám, mondá, én pedig húga vagyok!

Ismeretlen indulatok lobbantak fel a grófnak mellében, a legderültebb öröm és a kéjjel teljes megelégedés össze olvadván a fájdalmas nyughatatlansággal. Nagyot sóhajtván, mi lesz ebből? úgymond magában, s minekutána még egyszer sóhajtott volna, Nahidának szökdöséseire elmosolyodott.

Korábban akarván a gróf lefeküdni, panaszkodott, hogy nagyon elfáradt. Nahida bevezette a kunyhóba s megvetvén az ágyát. De csak nem vagy, úgymond, mégis mindennap ily fáradt? Nézz csak engem, mily friss vagyok! Mintha most keltem volna fel az ágyból. Egész éjszaka melletted ülhetnék és szemeim, tudom, egész reggelig nyitva maradnának, csak tégedet láthassanak. Majd ha másszor oly nagyon meg nem fáradsz, mint ma, akkor az öregek menjenek bár feküdni, ha tetszik; mi a galyasban együtt maradunk. Áh édes Laczim! mikor te karjaim között vagy, akkor nekem oly könnyű a szívem, hogy ki nem mondhatom. Mellem ugyan olyankor nagyon szoros, úgy hogy sóhajtoznom kell és mégis vidám vagyok mellette. Sírnom kell, mintha valamim fájna és mégis azt érzem magamban, hogy ily boldog még soha sem -263- voltam. De te elfáradtál, édes Laczim? Aludj édesen! Jó éjszakát!

A gróf még karjánál fogva tartván, érzékeny lélek! úgymond. Maradj még, ha kedved tartja.

Nálad maradjak? kérdezé Nahida örvendezve. Óh! szívesen itt maradok. Karomon aludj el, míg másik kezemmel reád hűs levegőt legyezek. Óh Laczi! ha te engem elhagynál! De te ezt nem cselekszed. Te itt maradsz nálunk, vagy ha elmégy, elviszed magaddal Nahidát is.

És te eljönnél velem? kérdezé eleven figyelemmel a gróf.

Valahová neked tetszik, felelé Nahida. Áh! de ha téged valahol az úton a tigris szétszaggatna! Ezt mondván, megborzadott, s a grófot magához szorította, mintha ölébe akarta volna a tigris elől rejteni. Akkor azután a tigris a szegény Nahidát is elszaggatná. Óh! maradj te inkább nálunk, édes Laczim! A mi kunyhónkhoz és a mi kertünkbe a tigrisek nem hathatnak.

A gróf nagyot sóhajtván, megigérte, hogy el nem hagyja; azután pedig megölelvén: Most már, úgymond, édes Nahidám! eredj feküdni. Én álmos vagyok. Holnap korán felkeljünk, és e dologról bővebben szóljunk.

Óh! ne űzz el magadtól, édes Laczim! mondá Nahida esedezve. De hiszen ma elfáradtál; én tehát elmegyek, hogy kialhasd magadat. De Nahidát el nem hagyod, úgy-e? Jó éjszakát! Holnap korán felkeljünk. Nemde? Felkeltselek-e? Jó éjszakát!

Az ajtóban még egyszer megállott és a grófnak erőszakot kellett magán tenni, hogy vissza ne híja. Végre eltünt s a kertbe ment, hol még egy darabig sírt és álmodozott. Visszatérvén, a grófnak ajtaján hallgatódzott és sóhajtozni hallván, vele együtt sóhajtozott, de háborgatni mégis nem merészelte.

-264-