XXVI.

A ki a tilalmas szerelmen győzedelmeskedni akar, tanuljon futni.

Egy-két nap mulva a gróf, minekutána Russel engedelméből egész idejét Manczival töltötte volna, maga volt egyszer az óbesterrel. Hallod-e, Laczi! mondá neki az óbester bizalmasan, te Manczit szeretted?

A gróf erre a figyelmes óbesternek ellenállhatatlan nyiltszívűséggel, érzékeny könnyhullatások között, indulatosan és oly tűzzel, mely minden tekintetét, minden mozdulatát, sőt még szavának hangját is átjárta, elbeszélte Manczival volt egész esetét. És még most is, édes Russelem! még most is oly hathatósan szeretem, hogy lehetetlen kimondanom. Szeretem még azokat is, a kik hozzá tartoznak. Szeretlek téged is, mivel férje vagy. Szeretem a fiát, óh! a te fiadat – Oh Istenem! add meg nekem azt a boldogságot, hogy én e gyermeknek szeretetét megnyerhessem!

Russel megölelte, de oly nyughatatlan tekintettel, hogy még a grófnak is szemébe tünt. Hallod-e, Laczi! úgymond; szeresd te Manczit, szeresd fiamat, szeress engemet; csak egyet igérj meg nekem, csak egyetlen egyet!

A gróf rámeresztette szemét.

Légy hozzám nyiltszívű, így folytatta beszédét az óbester; ne titkolj el én előlem semmit! Ezt az egyet meg akarod-e nekem cselekedni? -216-

Megcselekszem, Russel! felelé a gróf.

Ha majd némelykor megkérdezlek: mikép mulatod Manczival magadat? meg fogod-e nekem az igazságot tökéletesen vallani?

Szívesen megvallom.

Mulasd tehát vele magadat, a mint tetszik. Ha valami olyast cselekszel, a mi ellenemre volna, azt én neked meg fogom mondani. Gonosztévő az én Laczim nem lehet.

Gonosztévő az én Laczim nem lehet! Ezen igék az ártatlan grófnak nagyon szemébe tűntek s mihelyt lehetett, egy magányos gallyasba ment, hogy azoknak értelméről elmélkedjen. Megvizsgálta szívének minden legkisebb rejtekét és semmit sem talált egyebet, hanem csak Russelhez és Manczihoz való buzgó és tiszta szeretetet. Jól mondottad Russel! így szólott elvégre magában: a te Laczid gonosztévő nem lehet.

Ezzel visszament Manczi szobájába s átvizsgálván forró tekintetekkel ezen asszonyságnak kellemetes szépségét, azt érzette magában, hogy mégsem kiván tőle semmi egyebet barátságnál. Bizalmasan ült mellette, vígan nyájaskodott vele, örömest játszadozott fiacskájával és ha Russel véletlenül bedobbant, barátságosan odanyujtotta neki kezét. Így multak el a napok, így a hetek, így a hónapok. Russel a grófot Manczival barátkozni gyanu nélkül nézte, s mikor hazaérkezvén, hitvese mellett ülni, egyik karjával ezt átölelni, a másikkal pedig fiacskáját ápolgatni szemlélte, odaült mosolyogva Manczinak másik oldalára, tréfálgatott velök, nevetett, beszélgetett. Kellemetesebb napokat és estéket nem lehet gondolni, mint az övék voltak.

Mily szerencsés vagyok, édes Russelem! mondá a gróf sokszor. Manczi engemet szeret, te is szeretsz, én pedig titeket szeretlek. Máskép lehetne ugyan sorsom, de így is jó. Russel őt viszont -217- megölelvén, az Isten adja, úgymond, hogy boldogságunk állandó legyen!

Mancziban Russel kimondhatatlanul bízott. Elbeszélte neki mindazokat, a miket a gróftól hajdani szerelmök iránt hallott. Tudom én, édes Manczim, hogy te a grófot még most is szereted. És kicsoda ne szeresse e nagylelkű, szép erkölcsű és jószívű ifjút? Szeresd őt, mint testvéredet; de kérlek, ne legyen előttem semmi titkod. Légy hozzám nyilt szívű! Képes volnék én neked mindent megbocsátani, azt az egyet kivévén, ha meg akarnál csalni.

Manczi a gróffal barátságosan társalkodott; de azért férjét mégis kimondhatatlanul szerette, mert anya volt. Mellében oly nyugalmat érzett, mely miatt magát méltán nagynak tarthatta. Férjére mosolyogván, én a grófot, úgymond, szeretem, de szívemet előled el nem zárom.

Egynéhány hónapot töltöttek ily boldogságban e jó emberek, a mint Manczinak szemei egyszerre borulni kezdettek. Sóhajtozott és ő lopva tekintgetett a grófra, mikor vele maga volt; reszketett, mikor ez megölelte; elpirult, mikor apolgatta. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé a gróf.

Manczi ráemelte csendesen szemeit s azonnal meg-meg lesütötte, a nélkül, hogy kérdésére megfelelt volna.

Van Indiában egy gyönyörű fa, melynél szebb talán az egész világon nincsen s mely pagódafának vagy a bániánok fájának is neveztetik. Ágai szinte miként a szőlővesszők, lehomorodván, gyökeret vernek és a földből ismét kinőnek. Egy ilyen fa, körülötte növekedő fiaival együtt több lombos ernyőt formálván, egész sereg embernek képes árnyékkal kedveskedni. Ilyen fa alatt feküdt egy este Manczi a hűsben és szendergett. A szomszéd lomb alatt ült Manczi fiával a gróf és mugri nevű virágokból, -218- melyek fölötte gyönyörű illatúak, Manczi számára nyakravalót font. A kis gyermek adogatta kezébe e virágokat. Mindenik mugrinál, melyet a gróf a koszorúba kötött, Manczira is tekintett egyszersmind, mosolygott és munkáját tovább folytatta. Egyszerre szilaj tekintettel felugrott, Manczihoz röpült, megragadott egy kobrakígyót, mely a fűben szinte Manczi felé lappangott s elvetette. Egy indiai leányzó, ki Manczi mellett ébren ült ugyan és asszonyát legyezte, de a nagy fű miatt a kígyót észre nem vette, meglátván a grófnak tettét, felkiáltott, odaszaladt hozzá és rettegéssel kérdezte, hogy nem harapta-e meg a kígyó? Szerencsére mindjárt a feje mögött ragadta meg a gróf, kinek tehát semmit sem árthatott.

Erről bizonyossá tevén a leányzót a gróf és arra kérvén, hogy e miatt lármát ne üssön, elment a kertnek legtávolabb fekvő gallyasába. Azon szempillantásban felébredt Manczi. Kérdésére, mi történt légyen? elbeszélte neki a megijedt leányzó a grófnak bajnoki cselekedetét s megmutatta neki a kobrakígyót, melyet a gróf oly erővel hajított a bambuszsövénynek, hogy azonnal megdöglött.

Boldog Isten! kiáltá Manczi; a kígyót a kezével fogta meg? és semmi baja sem lett?

Legkisebb baja sincs, felelé a leányzó. Ah asszonyom! mily boldog az, a kinek oly bátyja van, ki hugáért életét adja!

Manczinak szemei könnybe borultak. A gróf után sietvén, meglátta messziről, hogy egy bokor mellett összetett kézzel s az égre emelt szemmel térdepel. Érettem imádkozik, mondá Manczi csendes hangon s hasonlóképen térdreesvén és arczczal a földre borulván, óh! miért nem kellett néki, úgymond, az enyémnek lenni!

Ezzel visszatért és szobájába bezárkózott. Ezen estétől fogva magaviselete a grófra nézve egészen -219- megváltozott. Semmit sem szólott ő a grófnak a kígyóról, valamint a gróf sem neki. Könnyező szemmel vizsgálgatta e nagy szívű ifjút, valahányszor lopva lehetett és csak egyszer csókolta meg orozva ama kezét, melylyel a kígyót megfogta, mikor véletlenül a háznak erkélyén szenderegni lelte.

Csak egyszer csókolta meg orozva kezét.

Bármennyiszer kérdezte tőle baját a gróf, Manczi neki csak néma sohajtással felelt; e mellett pedig nyughatatlansága a helyett, hogy fogyott volna, naponkint növekedett inkább s naponként szembetünőbb lett.

Eleinte, mikor a gróf Madrászba érkezett, elhajlott tőle Manczi, valahányszor apolta; visszavonta kezét, valahányszor megfogta; a földre sütötte komor szemeit, valahányszor édes Manczijának nevezte. Még egy tíz esztendős leánykát is vett maga mellé a szobába, valahányszor előre tudta, hogy férje egész délután haza nem fog jönni. Most pedig nagyon habozó és állhatatlan lett a grófra nézve Manczinak magaviselése. Majd kiragadta magát hevesen a grófnak karjai közül, a szobának túlsó részére vonulván; majd meg a grófot szinte oly hevesen melléhez szorította. A bizalmas beszélgetések, melyeket a gróffal azelőtt tartott, egészen elenyésztek. Óránként ültek már most némán együtt. Ha a gróf beszélgetni kezdett, Manczi lesütötte szemeit és nem felelt. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé ilyenkor a gróf! de Manczi bizonytalan, félénk, szomorú és rövid tekintetet vetvén reá, elfohászkodta magát, szemeit az égre vetette és semmit sem felelt.

A gróf ezt látván, szomorúan ült mellette, meg-megnyomván itt időnkint kezét. Manczi ezt az övéből kiragadta ugyan, de a grófnak kezét viszontag egy-két szempillantás után ismét megragadta, melléhez szorította, megcsókolta. Manczi -220- mellében szinte forrott a szerelem ama háládatossággal együtt, mely jótévőjének mindent feláldoz. Áttört ő a tengereken, hogy Mancziját lássa; életét a legrettenetesebb veszedelembe ejtette, hogy Mancziét megmentse. Manczi egy szóval boldogtalan volt és magányosságot kezdett keresni, hogy magát kisírhassa. És ah! a mi az ő szivének legelviselhetetlenebb terhére vált, az volt, hogy e szeretetre méltó ifiú, e nagyszívű jótevője, e gyönyörű legény, szüntelen körülötte forgott. Manczija mellett ült ő egész nap, hogy tekinteteiből szivének indulatjait kitanulhassa. Manczinak legkisebb komorsága neki szorgalmat, legkisebb mosolygása részegítő örömet okozott. Ő, egy szóval, Manczi lélekzetéből élt. Jaj nekem, óh jaj nekem! mondá Manczi, hogy az övé nem vagyok.

Állhatatos változása alatt a grófhoz való keserű hidegségének és indulatos szerelmének csak becsúsztak mégis a gróffal való társalkodásába némely felette mély barátkozások. Meg-meglátogatta őtet a gróf még akkor is, mikor az indiai szokás szerint délután a sátor alatt aludt, hol ágya mellett egész órákat azzal töltött, hogy Manczit legyezte. Este összeülvén, majd egész éjfélig mulattak sokszor együtt a pagodafának ernye alatt s a mint az esteli hajnal alkonyodott, úgy Manczi is csendesebb, de egyszersmind barátságosabb és érzékenyebb is lett.

Sokszor hevesen ragadta meg a grófot és sírva szorította melléhez, azon szempillantásban ismét eltaszítván magától és az ernyeken keresztül hazafelé szaladván. A gróf utána ment s még homályosabb lomb alatt és sírva találta.

Egyik este megfogván a grófnak karjait: Hallod-e Laczi! úgymond; nem látod te könnyhullajtásimat? nem látod a búbánatot, mely szivemet emészti? Nekünk, édes Laczim: el kell válnunk! -221-

El kell válnunk? kérdezé a gróf. Te talán engemet már nem szeretsz?

Manczi lesütvén szemeit: Szeretlek! úgymond, de el kell mégis válnunk. Ha azt akarod, hogy boldog legyek, menj, édes Laczim! menj el házamtól mennél hamarább.

A gróf nagyra meredt szemmel ránézvén: Én tehát tégedet azért hagyjalak el, úgymond, hogy te boldog lehess? A te boldogságod kívánja, hogy elváljunk?

A mindenható Isten a bizonyságom, hogy úgy van a dolog, mondá Manczi hevesen.

A gróf megborzadván, megölelte, a nélkül, hogy legkisebbet szólott volna s bement könnyező szemmel a házba. Manczi utána sompolygott és hallotta, hogy embereinek az utazásra való készületek iránt parancsolatot adott. El kell mennem! oda vetette parancsolatjához érzékeny szózattal.

El kell mennie? mondá magában Manczi s kimenvén a háznak erkére, leült és sírt. Látta innen a grófot még egyszer a kertben, hová a parancsolat után visszatért; látta nagy lépésekkel fel s alá sétálni s magában tusakodni Lerepült tehát hozzá s karjai közé omolván: Ne menj el, úgymond, tőlem, édes Laczim! ah! kérlek, ne menj el. Meg kell a te szegény Manczidnak halnia, ha elhagyod.

A gróf szinte megmeredt álmélkodásában. A mint Manczit karjai között tartotta, leereszkedett a mögötte lévő hantülésre. Szavát az indulatoknak küzködése elfojtotta. Azon szempillantásban, hogy Manczitól e hirtelen változásnak okát akarta kérdezni, a szél a hajlékony gallyakba megütközvén, elsuhogott előttük. Manczi felijedvén, kiragadta magát karjai közül és elsietett; de azonnal ismét visszatérvén: Te tehát, édes Laczim! nálunk maradsz, mondá neki súgó szózattal s a kertnek gallyasai közé eltünt. -222-

A gróf elmélkedésekbe sülyedvén, át kezdte homályosan látni, hogy mostani állapotjával szövetségben lehetne Russelnek ama mondása: gonosztévő az én Laczim nem lehet. – Nem lehet! mondá e gondolatra magában, valóban nem lehet! Azután különféle képzelésekbe merült, különféle indulatokkal tusakodott, míg el nem szenderedett. A felkelő nap a kertben találta. Felébredvén, még egyszer mondta magában: Laczi gonosztévő nem lehet!

Manczi e jelenet után egészen megváltozott. Ránézegetett ugyan a grófra, de szemei semmit sem mondottak neki. Arra kérte majd naponkint, hogy maradna szobájában, mivel neki különös dolgai volnának. Felkereste Russelt és karjába akaszkodott, valahol csak lehetett s egyáltalában úgy viselte magát, mintha a grófot egészen elfelejtette volna. Kerülte a vele való magányos sétálgatást, magányos beszélgetést, olyannyira, hogy egy szép indiai leányzót mindenütt magával hordozott. Úgy látszott, mintha belőle egészen más asszony vált volna.

A gróf ezt meg nem foghatván, gyötrődni kezdett. Egyszer csakugyan magát lelvén, lábaihoz borult s ama kérésével: mondaná meg neki, mivel bántotta meg? sokáig kínozta. Édes Manczim! mondá neki több ízben, küldj el magadtól, ha tetszik; cselekedj velem, a mit tetszik; csak szivedet ne vond el tőlem.

Manczi egy darabig habzott, ha feleljen-e, vagy sem? már jobbra, már balra nézett, csakhogy a grófra ne kelljen tekintenie; azután mosolygásra fakadt, végtére pedig zokogó sírásnak eredt. A grófnak karjait megfogván: Mind haszontalan, úgymond, édes Laczim! tusakodásom mind haszontalan, melylyel indulatomon győzedelmeskedni akarok. Halljad bajomat és ne utálj meg. Szeretlek! -223- sokkal jobban, buzgóbban és hevesebben szeretlek, mint akárkit e világon. Könyörülj meg tehát rajtam és hagyj magamat, hogy valaki bennünket itt együtt meg ne lásson. Ezzel kitolta a gallyasból és Nákit, az indiai leányzót, fennszóval kiáltotta.

A gróf úgy hagyván el a gallyast, mintha álmodott volna: Mi lehet ez? úgymond magában; mit akar Manczi ezzel mondani? Egész nap elmélkedett Manczinak szavain, a nélkül, hogy azoknak értelmét megfoghatta volna.

Manczi szinte oly hideg volt a grófhoz azután is, mint e jelenés előtt, kivévén, hogy lopva, ahol csak lehetett, már érzékeny tekinteteket vetett reá, már szemeivel integetett neki, már meg szerelmének oly különös jeleit adta, a minőket tőle még eddig a gróf sohasem látott. Ha Russel kiment és Náki talán elfordult, csüggedő tekintettel adta a grófnak értésére, hogy szívét az indulat dühösen szaggatja.

Egynéhány nap mulva egy gyönyörű reggeltől fogva egész estig Russellel sokkal barátságosabb volt, mint egyébkor s a gróffal magányosan csak szót sem szólott. Estefelé a grófnak megsúgta, hogy a jövő éjszaka jelenjen meg a kertnek legtávolabb fekvő gallyasában. A gróf úgy megijedt, hogy szinte reszketett, a nélkül, hogy okát tudta volna. Éjszaka? mondá magában. Oly különféle és többnyire nyughatatlanító gondolatokba merült erre a gróf, hogy egész estig szinte csak ébren álmodozott. Az éjszaka meglepte, minekelőtte magát meggondolhatta volna. Elment ő a kirendelt gallyasba, hol kevés szempillantások után Manczi is megjelent reszketve. Óh Manczim! óh édes Manczim! mondá a gróf fennszóval. Lassabban beszélj, mondá susogva Manczi, hogy valaki bennünket meg ne halljon. Boldog Isten! ha ezt Russel megtudná! -224-

Russel? kérdezé a gróf komoran. Mondd meg nekem, Manczi! minek rendeltél te engemet ide?

Manczi szemérmetesen a grófnak karjai közé omolván: Oda vagyok, úgymond, mély sóhajtással. Édes Laczim! én örökre oda vagyok!

Oda vagy? kérdezé a gróf. Még az én karjaim között vagy, ne félj te, édes Manczim! semminemű veszedelemtől. Jöjj velem! Itt nekünk nem szabad együtt lennünk, mihelyt Russel róla semmit sem tud, semmit se tudjon.

Erre Manczi hevesen kiragadván magát a grófnak karjai közül, térdre esett előtte és zokogva így szólott hozzá: Jól mondod. Laczi! itt nekünk Russel tudta nélkül lennünk nem szabad. Isten hozzád, édes Laczim! Itt lennünk nem szabad. Isten hozzád! Óh! ha tudnád, micsoda mélységtől mentetted meg Manczidat! Köszönöm és köszönni fogom ezt neked, még élek! Ezzel a házba szaladt és a grófot magát hagyta. Ez a kertben megvárván a napnak keltét, Russelhez ment s megölelvén őt hevesen: Hallod-e Russel! úgymond, te azt jól mondtad, hogy Laczi gonosztévő nem lehet. Nekem tőletek el kell válnom. Russel! szeretsz-e még engemet?

Szeretlek, Laczi! Testvéremet jobban nem szerethetném. Az Isten látja lelkemet, hogy én a te nemes szívedben mindenkor bíztam, bíztam még akkor is, mikor Manczinak hozzád való buzgó és majdnem lángoló szerelmét láttam. Te engemet el akarsz hagyni? Az Isten engedje, hogy te és Manczi a belső nyugodalmat ismét feltaláljátok, melyre nemes szíveitek oly annyira érdemesek. Ezt én tiszta szívemből kívánom s reménylem is. Én a te szívedet ismertem és így csak egy szempillantásig sem voltam nyughatatlan. Hova akarsz menni?

Egy ideig Indiában akarnék még mulatni; ah! -225- édes Russelem! talán csak azért, hogy benneteket még egyszer láthassalak. Tedd boldoggá szegény Manczimat s légy boldog vele magad is. Ezzel kiragadta magát Russelnek karjai közül s a nélkül, hogy Manczitól búcsút vett volna, egy hű indiai emberrel, kit melléje inas gyanánt Russel ajánlott volt, elment Madrászból, hol eleinte oly boldog volt s végtére oly boldogtalan lett.

-226-