XXVII.

A Kaczajfalvi völgynek mása Indiában.

Russel azonnal Manczihoz sietett s érzékenyen megölelvén: A mi Laczink, úgymond, édes Hitvesem! házunktól búcsút vett. Az egek vigasztalják meg nemes szívedet és adják vissza neki mennél hamarább előbbi nyugodalmát. Szomorúságodban csak arra kérlek egyedül, hogy tőlem barátságodat és bizodalmadat meg ne vond. Manczi előtte térdre esett; de ő azonnal ismét felemelte, fiát ölébe vette, megcsókolta. E gyermek, úgymond, a te szívednek egyik részét nekem visszanyeri. Manczi erre férjét fiával együtt átkulcsolta. Szóllani akart, de szózatját elfojtotta a sírás, melylyel szemlátomást küzködött. Ne gátold könnyeidet, mondá neki Russel; sírd ki magadat, hogy szíved megkönnyebbedjen. Sirt vele maga Russel is, sőt csak egy napot sem hagyott elmulni, hogy Manczival a grófról nem beszélgetett volna. Egynéhány hónap mulva férjének karjai között hálákat adott az Istennek Manczi, hogy a gróf elment.

A gróf azonban megjárta Indiának nagy részét s érzékeny sebének fájdalma türhetőbb lett. A kies természetnek vizsgálása, mely Indiának szelíd ege alatt annyiféle gyönyörködtető kellemetességekkel kedveskedik, érzékeny örömökre ingerlette szívét, melyek tekintetét földerítették s nyílt homlokát a komor ránczokból kisimították. -227-

Most már Delhi városából lefelé ereszkedett s elég erősnek itélte magát arra, hogy Manczit ismét láthassa. Mély beszélgetésbe merülve gyalogolt indiai szolgájával, kit szinte arra akart birni, hogy vele Európába költözzön. Egy nagy folyónak partján vitte őket az út, melynek másik szélén bambusznádból nőtt eleven sövény folyt. Egyszerre a tengerről nagy forgószél érkezett, mely Indiában szörnyen uralkodik. A viznek habjai fel-fel emelkedvén, rettenetes zajjal rohantak a bambusz sövényre. A szélnek zuhogó ütközései egész homokfellegeket ragadtak fel falevelekkel megvegyítve az égbe, melyek innen meg-meg lezuhanván, a víznek egész partját elborították. A bambusznád lehomorodván s egymásba ütődvén, a rettenetes zajt még rettenetesebbnek tette. A folyó azután kiöntött, a mennydörgés iszonyúképen csattogott, a szél az égnek morgásai közé sivítván, félelmesen háborgott. Erre az égből egy sötét felleg fekete éj gyanánt leereszkedvén, az egész tartományt homályba borította. Csak a villanások világosították meg olykor e fénytelen zavart, utat mutatván a grófnak, hogy a tajtékzó haboknak veszedelemmel fenyegető árjaitól megmenekedhessen. Úgy látszott, mintha az egész természet felháborodott volna s lakosait végső veszélylyel fenyegette volna.

A gróf az inassal együtt a magasabb helyekre igyekezett, melyekről a hegyek felé meg-meg beljebb sietett azzal a reménységgel, hogy ott talán valahol helységre akad. Nemsokára egy völgyhöz jutottak, mely magas kősziklákkal körül volt véve s melynek mélyeiből az ég felé magas és vastag fák emelkedtek. A szél, mely a völgy felett keresztül zuhogott, meghomorítgatta ugyan e fáknak hegyeit, de törzsökeik szinte oly mozdíthatatlanok voltak, mint ama kőszirtek, melyek körülöttük függnek. A völgy az örök nyugodalom lakásának, a háboríthatatlan -228- békesség templomának látszott lenni. Az egymásba kapaszkodó különféle csemeték átszőtték magukat a vastag fáknak sorain és gallyaikból áthathatatlan falat csináltak. Itt bátorságban vagyunk, mondá a gróf s kivonván kardját, átvagdalta a fák között összenőtt gallyakat s a völgynek belsejébe nagynehezen behatolt. A gallyszövevények nem messze tartottak ugyan, de alig jutottak utazóink a völgynek mélyére, a kősziklákról azonnal egész patakok zuhogtak le, melyek a rettenetes záporesőből támadtak. Utazóink tehát kénytelenek voltak, a völgynek túlsó és magasabban fekvő oldalára feliparkodni, hol messziről egy gunyhót és ebben világosságot láttak.

Istennek hála! kimenekedtünk, mondá a gróf s a gunyhó felé sietett. Hű szolgája visszatartóztatván: Maradj! úgymond. Te idegen vagy. Hadd menjek én oda magam. Ki tudja, micsoda emberek laknak benne? Ezzel az indiánus bement a gunyhóba s egy szempillantás után ismét kitört belőle, fennszóval kiáltván a grófnak: szaladj, messze szaladj! itt Pária lakik.

A gróf kirántotta öve mellől a pisztolyt. Azt gondolta, hogy a gunyhóban vadállat tartózkodik. E helyett megjelent az ajtóban egy öreg ember, kinek tekintete nemcsak nem rémítő, hanem inkább kegyes volt. A gróf feléje indult; szolgája pedig teljes erejéből tartóztatta. Ne közelíts hozzá, úgymond, mert Pária.

Pária? kérdezé a gróf. Mit értesz te vajjon e név alatt?

Olyan embert, a kinek semmi hite sincsen s a ki erre való nézve nem is ember, hanem még az oktalan állatnál is alábbvaló. Akarod-e, hogy megöljem? Ezzel a szolga előrántotta a pisztolyt, melyet kezéből a gróf azonnal kiragadott. Van-e eszed? úgymond, egy fegyvertelen öreg embertől -229- félni! Nem bánt ő minket, abban bizonyos lehetsz. Jöjj, szólítsuk meg!

Én őhozzá az egész világért nem megyek, mert az én törvényem szerint kilencz egész hónapig volnék tisztátalan, ha vele készakarva csak egynéhány szempillantásig is egy hajlékban mulatnék. Még a Pagódba sem volna szabad mennem. A templomot az Indiabéliek Pagódnak nevezik.

Hiszen látod, mondá viszontag a gróf, hogy ember; nekünk pedig segítségre van szükségünk. De mind haszontalan volt a grófnak beszédje. A szolga megmaradt a mellett, hogy neki Páriához menni nem szabad.

Nekem pedig szabad! mondá a gróf s a gunyhó felé indult.

Élj tehát szerencsésen! felelé a szolga, mert azután teveled sem szabad társalkodnom.

Isten hozzád! mondá a gróf, ki el nem tudta magával hitetni, hogy őtet e szolga, ki egyébiránt jámbor ember és hozzá nagyon hű volt, a puszta erdőnek közepén e miatt elhagyhassa. A szolga azonban sebesen elszaladt, a nélkül, hogy a grófnak kiáltására figyelt volna, melylyel még egyszer marasztalta. Egy pár percz után a fák közt eltünt.

A gróf azután a gunyhóhoz közelített. Az öreg ember mély tisztelettel hátrább lépvén: Én, úgymond, csak egy szegény Pária és arra érdemetlen vagyok, hogy lakásomba lépj. De ha hozzám magadat megalázod, tiéd a gunyhóm, tiéd mindenem, tiéd vagyok még önnön magam is.

A gróf az öreg embernek orczáját, mely a kezében lévő fáklyától megvilágosíttatott, közelebbről vizsgálván, vonásaiban oly szelídséget, jámborságot és nyugodalmat talált, hogy lehetetlen volt hajlandóságot hozzá nem éreznie. Oda nyujtotta neki kezét, melyet az öreg szemeiben nyilván ragyogó és kimondhatatlan jószivűséggel melléhez szorított. -230- Te, amint látom, ember vagy, mondá a gróf; az vagyok én is. Engedd meg, hogy ezen éjszakát hajlékodban töltsem. Az öreg keresztül tévén mellére kezeit, mélyen meghajtotta magát; a gróf pedig a gunyhóba bement.

Erre a gazda egy nyaláb vágott fát hóna alá, egy kosár gyümölcsöt egyik kezébe, a fáklyát pedig a másikba vévén, az erdőbe sietett. De minekutána itt egynéhányszor nagyokat kiáltott volna, kosarával s fájával együtt komoran visszajött.

A grófnak kérdésére, kit kiáltott légyen: Uti társadat, felelé a Pária. Eledelt akartam neki vinni és fát, hogy a vadállatok ellen tüzet rakhasson. Az én hajlékomba be nem mer jönni, mivel Pária vagyok.

Jószívű öreg, mondá a gróf, még egyszer odanyújtván neki kezét; te azokkal jót teszel, a kik tégedet gyűlölnek s megbántanak! Ezt mondván, illetődéssel teljes szemeit az égre emelte.

Orczádnak szinéről és ruházatodról látom, hogy te indiánus nem vagy, mondá az öreg. Reménylem tehát, hogy hajlékomban éhségedet sem átallod megenyhíteni. Ezzel az asztalt bambusznádból font gyékénynyel megterítvén, megrakta különféle kosarakra osztott kókuszdióval, indiai fügével, mandulával, narancscsal, ananászszal és egy tál rizskásával kókusztejben, maga pedig mély alázatossággal félre ült.

A gróf az asztalhoz vonta maga mellé és kérte, hogy vele egyen. Az öregnek könnybe borultak szemei. Istenem! úgymond, nem hittem volna, hogy életemben még egyszer ember lehessek!

A szélvész még háborgott és a gróf egynéhányszor kinézett az ajtón, ha szolgája nem tért-e talán vissza? De a szolga valóban eltünt. A gróf csak a Páriának szavára nyugodott meg, a ki őtet bizonyossá tette a felől, hogy a völgyön kívül nem -231- messze egy falura akad, a hol minden veszedelmen kívül lesz.

A gunyhó rezzenthetetlen volt. Ott állott ez, a hol a völgy legszűkebb volt. Egy pagodafa alatt volt építve, melynek fiútörzsökeiből a gunyhónak négy szöglete állott. E fának ágai és levelei oly sűrűek voltak, hogy csak egy csöpp eső nem hathatott át rajtok. Azonkívül a gunyhónak oldalai bambusznáddal voltak beszőve, teteje pedig indiai fügefalevéllel befödve. Jóllehet a szélvész a mennydörgéssel együtt még nagyon háborgott, a lámpás mégis a gunyhóban minden lebegés nélkül égett.

A gróf nem győzött az öregnek nyugodalmán e rettenetes mennydörgésnél álmélkodni. Csendesebb volt ő még gunyhójánál is. Azalatt az öreg ember egy cseréphűtőben, mely Indiában garpulettának neveztetik, két edényt hozott, melyek kókuszdióból voltak készítve s melyeknek egyikében pálmavíz, a másikában pedig kókusztej volt. Kérte a grófot, hogy italait ne vesse meg; a gróf pedig jobb kedvű volt asztalánál, mintsem ha pompás vendégségnél ült volna.

Mondd meg nekem öreg, mondá a gróf mosolyogva, minekutána a Páriának homlokát megcsókolta volna, mondd meg nekem, mikép lehetsz te ennél a rettenetes égi háborúnál oly nyugodt elmével. Csak egy fa föd be tégedet ágaival; a fák pedig a mennykövet magukhoz vonják.

Pagódafába a menykő még soha sem ütött, felelé az öreg. E fák alatt az ember nincs veszedelemben.

A gróf megvizsgálván a fát, hihető, úgymond lassúbb szózattal, mintha csak magával szólott volna, hihető, mivel gyantássága fogyatkozó.

Ezt én nem értem, mondá az öreg. Hitvesem azt mondja, hogy Bráma, az indiánusoknak Istene, mikor e földön járt, a mennydörgés elől egyszer -232- pagódafa alá vonódott. Én pedig azt tartom, hogy az Isten a pagódafáknak azért adott oly sűrű és leveles ágakat, hogy az emberek ebben a tartományban, hol a rettenetes mennydörgések oly szörnyen uralkodnak, az égi háborúk elől alájok vonódhassanak és hogy erre való nézve nem engedi meg, hogy azokat a mennykő megüthesse.

Tégedet tehát az Istenben való bizodalom tesz nyugodt szívünek?

Az Istenben való bizodalom és jó lelkiismeretem.

Mond meg nekem, édes jó apám! melyik indiai felekezethez tartozol te? Hol van a Páriáknak a temploma?

Mindenütt, felelé az öreg. A mi templomunk az egész természet. Mikor a napot völgyemre támadni látom, térgyre esek és a napnak alkotóját mély alázatossággal imádom; utolsó sugarának alkonyodásánál pedig mennyei jótevőmet áldom. A szerencsétlentől soha sem tagadom meg segedelmemet. Feleségemet és leányomat oly boldogoknak teszem, a minőknek tehetem. Még ebemet sem hagyom el szükségében. Így éldegélvén napról-napra, életemnek végén úgy várom halálomat, mint esténkint az álmot.

A gróf érzékeny és tisztelettel teljes tekintettel vizsgálta az öreget. Majd azután felkelt, s a gunyhóban vagy kétszer fel s alá sétált. Ki volt a te oktatód? kérdezé egyszerre hirtelen.

A természet, felelé az öreg.

A grófnak azonnal eszébe tünt ama szent mondás: hogy az egek az Isten dicsőségét értelmesen beszélik, remek munkáit nyilván hirdetik. De kicsoda tanított tégedet arra, úgymond tovább, hogy a természetnek szavát megértsed?

Szerencsétlenségem, boldogtalan sorsom, felelé az öreg. A Páriáknak útálatos és megvetett neméből -233- származván, Indiánus nem lehettem. Kénytelen voltam tehát, ember maradni. A társaság, mely az indiai népekből áll, számkivetett. Mit tehettem tehát egyebet, hanem hogy a természethez folyamodtam?

Áldott jó öregem! felkiáltott a gróf érzékeny szózattal. Mondd meg nekem kérlek, micsoda könyveket olvastál?

A teremtőnek ama nyílt könyvét, a természetet, melynek betüit minden ember ismeri. Más könyveket nem olvashattam; mert én sem írni nem tudok, sem olvasni.

Óh kedves Atyám! mondá a gróf. Látom én, hogy itt a természetnek és az erkölcsnek lakóhelyébe jutottam. Ha valahol, itt valóban az igazságot legkönnyebb feltalálni!

Én legalább tiszta és egyenes szívvel kerestem, mondá az öreg, mellére bocsátván kezét.

S feltaláltad-e? kérdezé a gróf. Nincs e világon, nem mondom, két nemzet, vagy két familia, hanem csak két ember is, a ki egy dologról egészen egyformán gondolkozna. Érzékenységeink elcsábítanak bennünket; eszünket pedig az érzékenységek vezérlik. Mikép keressem tehát az igazságot?

Azt tartom én, hogy azt egyenes és tiszta szívvel kell keresni, mondá az öreg. Az érzékenységek megcsalhatnak bennünket, valamint az ész is; de az egyenes és jámbor szív csalárd nem lehet, és így minket el nem csábíthat.

A gróf egybe kúlcsolván kezeit: Igaz! úgymond. Az emberek mind egyformán éreznek, a mellett, hogy kiki közülök, a mint különös haszna kívánja, külön-különféleképen okoskodik. Az egyenes tiszta és jámbor szív soha sem mondja, hogy valamit így ért, a mit máskép ért, vagy hogy azt hiszi, a mit nem hisz, sőt nem is hihet. A jámbor szív képes -234- egyedül arra, hogy az igazságot illendőképen keresse és voltaképen feltalálja.

Az igazság, mondá az öreg, hasonló az égnek harmatjához. Ha azt akarjuk, hogy tisztán maradjon, tiszta edénybe kell azt felfognunk.

Nekem egyenes, jámbor és tiszta szívem van, mondá a gróf; de mivel az igazságot emberektől kell tanulnom, mikép ösmerhetem én ki e sok mester közül azokat, a kiknek hasonló szíveik vannak? Az embereket nem vakítják-e el többnyire különféle előitéleteik? nem vesztegetik-e meg haszonkereső vágyakodásaik? Én a földnek nagy részét megjártam, de az embereknek vélekedései között nagyobb különbséget leltem, mint még nyelveik között is. Mirevaló tehát nekem e két színű és csalárd nemzetségnél jó szívem? Azt te nekem már megmondottad, mikép kerested az igazságot; mondd meg most azt is, hol találtad azt fel?

Saját szívemben és a természetben: az embereknél ritkán. A természetnek nyelve változhatatlan; az embereké pedig vagy több értelmű vagy érthetetlen.

A természetben? mondá a gróf. Hisz ebben az állatok egymással szüntelen harczolnak. A természet tele van öldökléssel, háborúsággal, viszálykodással. Még az elementumok is szüntelen küzködnek egymás közt. Ezeknek példáját kövesse tehát az ember?

Nem! nem! mondá az öreg undorodással. Kérdezd meg szívedet és ha jámbor, tiszta és egyenes, azt fogja neked mondani: hogy te másoknak azt cselekedd, a mit tőllök magad kívánsz és hogy azt rajtok el ne kövesd, a mit te tőlük nem örömest szenvedsz. Szívünk tanít minket kötelességeinkre, a természet pedig nekünk az Istent olyannak mutatja, a minőnek gyengeségünk ismerheti és sorsunk kivánhatja, hatalmasnak, jónak és bölcsnek. -235- Imádom én őtet, szeretem és már könyörgésemmel kérlelem, már meg háladásimmal tisztelem, a nélkül, hogy azt nyomozzam, mikép lehet ő az, a minek a természet lenni kiáltja.

A gróf könyökére támasztván fejét és szemeiből a könnyek kigördülvén, az igazságot tehát, úgymond, nem csak egyenes és tiszta szívvel, hanem benne is kell keresni. De mi vezérelheti, mi birhatja még a jó szívű embert is arra, hogy ezen igazságokat saját szívében és a természetben keresse?

A szerencsétlenség, a viszontagságok, felelé az öreg.

Ezek az embert lenyomják, elméjét meghomályosítják, szívét lealázzák.

Csak egy bizonyos pontig, mondá az öreg; de azután, ha egyszer a szerencsétlenség felette nagyon megsúlyosodik, az ember összeragadja minden erejét, az elmehomálynak köteleit lerázza magáról, s a hol eddig sötétséget és tévelygést tapasztalt, ott egyszerre világosságot és igazságot lát.

Egész nemzeteknél ez talán megtörténhet, mondá a gróf, homlokára szögezvén újját; de magányos embereken nem hiszem.

Én magányos ember vagyok, mondá az öreg és én így találtam fel nyugtomat.

De te talán ebben ritka jelenés is vagy? Hány Páriát találni, a ki úgy gondolkodjon, mint te? És hány ezer indiánus van, a kiket a szerencsétlenség arra nem bir, hogy sziveiket meghallgassák. Amaz igazságokat pedig és kötelességeket, melyekkel tégedet szíved és szerencsétlen sorsod megismerkedtetett, minden embernek kellene tudni.

Az öreg Pária vállat vonva elhallgatott.

A gróf e különös öreg embert sokáig vizsgálván, végre lesütötte szemeit, s az isteni kinyilatkoztatásnak -236- szükségéről, mely az embereket kötelességeikkel megismertesse, mély gondolatokba merült.

Ezekből végtére felserkenvén, hallod-e öreg! úgymond; a mely igazságokat te a természetnek és a szerencsétlenségnek iskolájában tanúltál, azokra van építve az én keresztény hitem is, melyet édes atyámtól tanultam. Az embernek fő kötelessége minálunk is, hogy másoknak azt megtegye, a mit tőlük kiván és hogy azzal őket meg ne bántsa, a mit tőlük nem örömest szenved.

Tinálatok tehát mind jámborok az emberek? kérdezé az öreg.

Azok volnának, ha a keresztény hitnek törvényeit megtartanák.

Egyik szó a másikat adván, elbeszélte az öregnek rövideden a gróf a religiónak történeteit. Lerajzolta neki az emberi nemzetnek gyermekkorát a világ teremtésétől fogva Mózesig, ki előtt az emberek az Istent a természeti religiónak törvényei szerint szolgálták. Leírta azután az ó testamentomnak szolgákhoz illő törvényeit; végtére pedig Krisztusnak új testamentomát, melyben a fiúi szeretetnek törvénye alatt az Isten, mint köz atya tiszteltetik.

Az öreg ember csupa fül volt, s minekutána egy nehány kérdéseire a gróf szelid és elégítő feleleteket adott volna, kikérte magának, hogy ezeket neki más nap még egyszer elbeszélje.

Szívesen, felelé a gróf. De mondd el nekem, édes apám! te is a te életedet; mert neked felette szerencsétlennek kellett lenned.

Elmondom holnap; mert ma már késő volna bele kezdeni. Az éjfél közelget. A nyugodalomra szükségünk van mind a kettőnknek.

Ezzel ágyat vetett a grófnak pálmalevelekből és jó illatú füvekből, kezet fogott vele, s nyugodalmas -237- éjszakát kívánván, bement egy bambusnád ajtón a hátulsó kunyhóba.

A gróf lefeküdt. Álomképnek látszott neki, a mi vele történt. Az öreghez mély tiszteletet érzett magában. A kunyhót az Istenség templomának nézte, s a legderültebb gondolatok között nyugodt elmével édesen elaludt.

-238-