A hajózó Szindbád első utja Szumátrára.

„Nemzetségemről nevezetes örökség szállott reám, melynek nagyobb részét ifju korom kicsapongásaiban eltékozoltam; de magamba térvén, eloszlott ámulásom, s általlátám, hogy a gazdagság mulékony, s hamar végére lehet járni, ha oly roszul gazdálkodnak vele, mint én. Ezenfölül meggondoltam azt is, hogy én a rendetlen élettel szerencsétlenségre az időt is elpazarlottam, mely a világon a legdrágább portéka. Azt is fontolóra vettem, hogy szegénység az öreg korban a legsajnálatosabb nyomoruság. Eszembe jutottak nagy Salamonnak ama szavai, melyeket egykor atyámtól hallottam emlittetni: „Kevésbbé szomoru eltemetve, mint szegénynek lenni.“

„Mind ezen elméletek által indittatva, összeszedtem örökségem romjait. Közönséges piaczon eladtam minden ingó javaimat. Azután néhány kalmárhoz szövetkeztem, kik tengeri kereskedést üztek. Azokkal tanácskoztam, kiktől jó tanácsot várhaték. Végre eltökéltem magamban, kevés megmaradott pénzemet használni, s mihelyest e szándékban megállapodtam, nem késedelmeztem annak végrehajtásával. Balsorába mentem, a hol több kalmárral együtt egy hajóra szállottam, melyet közös költségen készitettünk föl.

„Vitorlát ereszténk, s utunkat Keletindiának vevők a persa tengeröblön által, melyet jobbról az arab, balról a persa partok képeznek, s melynek legnagyobb szélessége a közönséges vélemény szerint hetven mérföldet tesz. Ezen tengeröblön kivül a Keletitenger, melyet Industengernek is hínak, igen kiterül; egyfelül Abyssinia partjai által határoztatik, s a Vakvak szigetekig négyszer ötszáz mérföldnyi. Először meglepett az ugynevezett tengeri nyavalya; de egészségem csakhamar helyreállott, s az időtől fogva mindig mentes maradtam e nyavalyától.

„Utazásunk közben több szigetnél kikötöttünk, a hol portékáinkat eladtuk vagy elcseréltük. Midőn egykor vitorláznánk, szélcsend lepett meg bennünket, egy kis szigethez igen közel, mely a viz szinével csaknem egyenlőleg fekütt, s zöldségére nézve réthez hasonlék. A hajóskapitány bevontá a vitorlákat, s megengedte, hogy a kinek a legénység közül kedve van, kiszállhasson. Én is ezekhez tartoztam. De mig evéssel s ivással mulattunk s a tenger bajaitól pihenénk, hirtelen megrendült a sziget s erősen megrázott bennünket.

„Észrevették a sziget rázkódását, s kiáltottak, hogy hirtelen szálljunk csolnakba, mert különben mind elveszünk, mivel a mit mi szigetnek tartottunk, czethalnak háta. A legügyesbek a csolnakra szaladának, mások a tengerbe ugráltak, hogy uszással menekedjenek. A mi engem illet, én még a szigeten, vagy is inkább a czethalon valék, midőn az a tengerbe bukott, s csak annyi időm jutott, hogy egy darab fába fogózkodhattam, melyet tüzre-rakás végett a hajóról vittünk magunkkal. E közben a hajós kapitány, minekutána a csolnakban levőket fölvette, s az uszók közül néhányat kihalászott volna, használni kivánván egy épen keletkező fris szelet, fölvonatá a vitorlákat, s megfoszta a reménytől, hogy a hajót elérhessem.

„Én tehát a habok martalékául hagyattam, s ide s tova hányatva, az egész hátra levő napon, s jövő éjjelen küzdöttem velök. Más nap reggelre elfogyott minden erőm, s kétségbe estem hogy a halált elkerülhessem, midőn szerencsére egy hullám egy szigetre vetett. A part magas volt és meredek, és sok fáradságomba kerűlt volna annak megmászása, ha némely fagyökerek nem segitettek volna, melyeket szerencsére a végzet ott tartogatott. Elnyújtóztam a földön, a hol félholtan maradtam fekve, mig fényes nappal lett, s a nap fölkele.

„Noha a tengeri munkában igen elfáradtam, mivel a mult nap óta semmi táplálékot sem vevék magamhoz: még is elvánczorogtam, hogy valami megehető növényeket keressek. Találtam némelyeket s oly szerencsés voltam, hogy egy igen jó vizforrásra is akadtam, mely nem keveset segitett megfrisülésemre. Midőn ismét erőhöz jöttem, belebb mentem a nélkül, hogy valami bizonyos irányt tartanék.

„Egy szép sikra értem, melyen egy legelő lovat lá ték. Félelem s remény közt habozva erre forditottam lépteimet, mert nem tudám, nem vesztemnek megyek-e inkább elébe, mint valamely alkalomnak, éltem megtartására. Midőn közelebb értem, látám, hogy a ló, egy karóhoz kötött kancza vala. Szépsége magára vonta figyelmemet, de mig őt vizsgálám, egy a föld alatt szóló ember szavát hallottam. Egy pillantat mulva előbukott, s nekem jött, kérdezvén ki vagyok. Elbeszéltem neki kalandomat, melyre kézen fogván, egy barlangba vezetett, hol több ember vala, kik szint ugy álmélkodtak engem látni, mint én őket ott találni.

„Ettem némely étkekből, melyekkel kináltak, s midőn ennek utána kérdeztem őket, mit csinálnak e helyen, mely előttem oly sivatagnak tetszék, azt felelék, hogy ők Maharadzsa királynak e sziget uralkodójának lovászai, s hogy minden esztendőben, azon évszakban, oda szokták vezetni a király kanczáit, hogy egy a tengerből kijövő tengeri csődörrel megugrassák: hogy a tengeri csődör minekutána a kanczát megugorja, elakarja nyelni, de ők kiáltozásokkal megakadályozzák, s a tengerbe visszatérni kényszeritik; ha a kanczák megvemhesednek, visszavezetik őket, s az ezektől vemhezett lovak a király számára vannak rendelve, s tengeri lovaknak neveztetnek. Azt veték még hozzá, hogy a jövő nap volt elindulásokra határozva, s ha egy nappal későbben érék oda, elkerülhetlenül el kelett volna vesznem; mivel igen távollévő lakaikhoz kalauz nélkül el nem juthattam volna.

„Más napon a kanczákkal a főváros felé útnak indulának s én követém őket. Megérkeztünkkor kérdeze Maharadzsa király, kinek bemutattak, ki vagyok, s micsoda kaland hozott birodalmába. Midőn újságvágyát teljesen kielégitettem volna, azt mondá, hogy nagy részt veszen szerencsétlenségemben: egyszersmind megparancsolá hogy gondoskodjanak rólam, s minden szükségesekkel ellássanak. Parancsai oly módon teljesittettek, hogy nem volt okom nagylelküségével, s tisztjeinek pontosságokkal meg nem elégednem.

„Mivel kalmár valék, meglátogattam kereskedő társaimat. Leginkább keresém az idegeneket, hogy általok Bagdádból hirt vehessek, s valakit találjak, kivel oda visszautazhassam. Maharadzsa király fővárosa a tengerparton fekszik, s igen szép réve van, melybe naponkint több hajók eveznek, különféle világtájakról. Kerestem az indus bölcsek társaságát is, s örömest hallottam őket beszélni, de ez nem akadályozott abban, hogy a királynál rendesen udvaroljak, s fő tisztjeivel, s a neki adózó királyokkal, kik személye körött valának, mulatozzam. Ezer kérdést tevének honom felől, s mivel részemről én is értesittetni kivántam, az ő tartományaik szokásai s törvényeiről, mindenről kérdezősködtem tőlök, a mi újságvágyamra érdemesnek tetszék.

„Maharadzsa király birodalmában van egy Kasszel nevü sziget; azt mondák róla, hogy ottan minden éjjel dobszó hallik, a mi a hajósoknál azon véleményre adott okott, hogy Dégal ottan tartózkodik. Kedvem jött ezen csoda tanujává lennem; s utamban száz – két száz rőfnyi halakat is láték, melyek ijesztőbbek mint veszedelmesek. Oly félénkek, hogy azonnal elszaladnak, mihelyt az ember csak fa-darabokat ver is. Láttam még más, csak egy rőfnyi hosszú halakat is, melyeknek fejök a bagolyéhoz hasonlott.

„Visszatértem után egy napon, épen a révben valék, midőn egy hajó kötött ki. Mihelyt horgonyokat hányt, elkezdék a portékákat kirakni, s a kalmárok, kikéi voltak, a rakhelyekre hordaták. A mint szemeimet egy némely csomókra s a rajtok lévő, s a tulajdonos nevét jegyző irásra vetettem, a magamét látám rajtok. Minekutána figyelmesen megvizsgáltam, nem kétlettem többé, hogy ugyanazok, melyeket azon hajóra rakattam, melyen Balsorából elindultam. Megismertem a hajóskapitányt is; de mivel bizonyos voltam benne, hogy holtnak tart, kérdém tőle, „kiéi azon csomók, melyeket látok.“ „Volt a hajómon, – felele, – egy bagdádi kalmár, kit Szindbádnak hittak.“

„Egykor, midőn – a mint látszott – egy sziget közelében valánk, több utassal együtt, ezen vélt szigetre kiszállott, mely nem egyéb volt, egy, a víz színén szunnyadó rettenetes nagyságú czethalnál. Alig kezdé ezt a hátán rakott tűz melegiteni, midőn mozogni kezdett, s a tengerbe bukott. A rajta levő emberek nagyobb része belefuladt a vizbe, s a boldogtalan Szindbad is ezek között volt. Ezen csomók az övéi voltak, s azt határoztam, hogy eladjam, s mihelyt nemzetségéből valakire akadok, annak a tőkepénzből vett nyereséget kezébe szolgáltassam.“

„Kapitány, – mondék neki erre, – én vagyok Szindbád, kit te holtnak tartasz, s a ki nem az. Ezen csomók az én vagyonom s portékáim.“

„Midőn a hajóskapitány igy halla szólani, fölkiálta: – kinek higyjen az ember mai világban? nincs már sem hűség, sem hitel az emberek között. Önnön szemeimmel láttam, midőn ezen Szindbád elveszett, az utazók is, kik hajómon voltak, szintugy látták, s mégis azt bátorkodol mondani, hogy te vagy ezen Szindbád! Minő vakmerőség! rád nézve emberséges embernek lehetne tartani, s mégis oly förtelmes hazugságot mondasz; hogy oly vagyont tulajdonithass el, mely nem a tied. – Légy egy kis türelemmel, – felelék a kapitánynak, – s hallgasd meg a mit mondani fogok. – No jól van, – felele ő, – hát mi mondanivalód van? Szólj, én hallgatlak. – Erre elbeszélém neki, mi módon menekedtem meg, s mi kaland által találkoztam Maharadzsa király lovászaival, s hogyan vezettettem általok annak udvarába.

„Megütközött szavaimon, s nemsokára meggyőződött, hogy nem vagyok ámitó; mert olyan emberek érkeztek, kik megismertek, örvendezve köszöntöttek, s örömüket jelenték, hogy viszont láthatnak. Végre ő is megismert, s monda, nyakamba borulván: „dicsértessék az ur érte, hogy ily nagy veszedelemből szerencsésen kimenekedtél; nem fejezhettem ki eléggé az örömet, melyet a fölött érzek. Itt van vagyonod, vedd, ez a tied; tedd vele a mit tetszik.“ Megköszöntem neki, dicsértem emberségét, s hogy azt megjutalazzam, kértem, venne el némely portékákat, melyekkel megkináltam: de el nem fogadá.“

„Kiválogattam csomóimból a legdrágább portékákat, s Maharadzsa királyt megajándékozám velök. Minthogy ezen fejedelem értesítve volt szerencsétlenségem felől, kérdeze, hol vettem ily ritka dolgokat. Elbeszéltem neki, minő történet által jutottam birásokhoz; oly kegyes volt, hogy ezen örömét jelentené; elfogadá ajándékomat, s helyette sokkal több értéküt ajándékoza. Ezután elbucsuzám tőle, s ugyanazon hajóra szállottam; de előbb megmaradott portékáimat ezen országbeli termékekért elcseréltem. Áloét, szantalfát, kámfort, szerecsendiót, szegfűvet, borsot és gyömbért vittem magammal. Több sziget mellett hajóztunk el, s végre Balsorába értünk, honnan mintegy ezer zecchinó értékkel haza tértem e városba, s nemzetségemet egy való s őszinte barátság érzeteivel láttam viszont. Mindkét nemű rabszolgákat vásárlék, szép mezei jószágokat vettem, s nagy házat tarték. Ily módon rendeztem dolgaimat, eltökélve a szenvedett bajokat elfeledni, s az élet örömeit éldelni.“

Minekutána Szindbád itt megállapodott volna, parancsolá a hangművészeknek, hogy a beszéde által félbeszakasztott concertet ismét kezdjék el, folytaták az evést ivást estig, s midőn ideje volt az eloszlásnak, Szindbád egy száz aranyos erszényt hozata elő, s azt a teherhordónak adván, monda neki: „Nesze Hindbád, eredj haza, s jőj el holnap megint, hogy kalandjaim folytatását halljad.“ A teherhordó eltávozott, igen megütközve a tisztességen és ajándékon, melyben részesült. A tudósitás, melyet erről odahaza tett, feleségének s gyermekeinek igen kedves vala, s nem mulaszták el istennek hálát adni azon jóért, melyet gondviselése Szindbád által rájok arasztott.

Hindbád más napon csinosabban öltözött, mint az előbbin, s visszatért a bőkezü utazóhoz, ki őt szives arczczal s ezer nyájassággal fogadá. Mihelyt minden vendég összegyült, tálaltak és sokáig vendégeskedtek. Ebéd végeztével fölszólamlék Szindbád, a társasághoz fordulván: „Uraim, kérlek hallgassatok meg, s halljátok második utam kalandjait, ezek érdemesebbek figyelmetekre, mint az elsőéi.“ Mindnyájan vesztegének, s Szindbád következőleg hallatá magát: