A hajózó Szindbád második utja Ceylonba.

„Első utazásom után, – a mint szerencsém volt tegnap elbeszélni, – azt tökélém el, hogy napjaim hátralevő részét nyugalmasan töltsem Bagdádban. De nem sokáig tartott, s unni kezdém a henye életet; ismét kedvem jött a tengeren túl utazni és kereskedni; oly portékákat vásárlottam be, melyek a czélzott kereskedéshez alkalmasak valának, másodszor is olyatén kalmárokkal utaztam, kiknek emberségöket ösmerém. Egy jó hajón elindultunk, s minekutána istennek ajánlottuk magunkat, elkezdők tengeri utunkat.

Szigetről szigetre hajóztunk, s igen jutalmas cseréket tevénk. Egyszer ezen szigetek egyikére köténk ki, mely különféle gyümölcsfákkal volt befödve, de egyébiránt oly puszta vala, hogy rajta sem házakat, sem lakosokat nem találtunk. Járkáltunk rajta, szellőztünk a réteken s a csermelyek mentében, melyek azokat öntözék. Mig némelyek virágot, mások gyümölcsöt szedtek, én eleséget s bort vevék elő, s egy patak mellé szép magas fák árnyékába ültem. Meglehetős vendégséget csaptam, s utána elnyomott az álom. – Nem mondhatom meddig aludtam; de midőn fölébredék, már nem látám a hajót kikötve.

„Igen csodálkoztam, hogy a hajót nem látám kikötve, fölkelék, minden felé tekingettem, senkit sem láték a kalmárok közűl, kik velem a partra szállottak; csak a hajót látám oly messzire evezni, hogy nemsokára elvesztém egészen szemeim elől.

„Elképzelhetitek az elméleteket, melyeket ily szomoru állapotban tettem. Azt véltem, elveszek fájdalmamban, iszonyu orditásokat tettem, mellemet s fejemet vertem, s a földre vágtam magamat, a hol sokáig szomoru gondolatok halálos zavarában feküdtem. Százszor is szememre hánytam, hogy meg nem elégedém első útammal, melynek örökre ujra el kellett volna utazó kedvemet venni. De minden bánatom haszontalan, s minden törelmem idétlen volt.

„Végre megadám magamat isten akaratjába, s a nélkül hogy tudnám mi lesz belőlem, fölhágék egy magas fára, a melyről minden felé tekintgettem, nem látnék e valamit, a mi némi reménységet adhatna. A tengerre forditván szemeimet, csak vizet és eget láttam, de a száraz felűl valami fehéret vévén észre leszállék a fáról, s megmaradt kevés eleségemmel azon tárgy felé tartottam, mely oly távol vala, hogy meg nem ösmerhettem.

„Midőn elég közel jutottam hozzá, láttam hogy az egy bámulatos nagyságu fehér gömb. A mint egészen mellé értem, tapintám s igen simának találtam. Körüljártam, meglátni nincs-e nyilása. Nem találtam rajta, s oly sikos volt, hogy semmi módon föl nem mászhattam reá. Lehetett körben ötven lépésnyi.

„A nap épen nyugvó félben volt; s az ég hirtelen elsetétedék, mintha valami sürü felhő fogná el. De ha ezen setétségen elcsodálkoztam, még inkább bámultam, látván, hogy a mi ezt okozá, egy szertelen nagyságu madár vala, mely felém repült. Emlékeztem egy Roch nevű madárra, melyről a hajóslegényeket sokszor hallottam beszélni, s elgondoltam, hogy a nagy gömb melyet csodáltam, ezen madár tojása lehet. S valóban leszállott, s reá ült mintha azt ki akarná költeni. Midőn jőni látám, lelapultam a tojás mellé, úgy hogy egyik lába előttem volt, mely oly nagy vala, mint egy vastag faderék. Hozzá kötöttem magamat erősen egy lepellel, mely turbánom köré volt tekergetve, azon reménynyel, hogy a Roch ha másnapon elrepül, engemet is elvisz e puszta szigetből. S valóban a madár minekutána az éjjelt ez állapotban töltötte volna, virradatkor elröpüle s engem oly magasan fölvitt, hogy a földet sem láttam, s ismét hirtelen oly sebességgel csapott le, hogy elvesztettem eszméletemet. Midőn a Roch lebocsátkozott, s én a földre értem, hirtelen föloldoztam a csomót, mely lábához csatolt. Alig oldottam el magamat, s orrával azonnal egy hallatlan hosszaságu kigyóhoz vágott. Megragadá s tüstént elrepült vele.

„A hely, hol engem hagya, egy igen mély völgy volt, mindenfelől oly magas és meredek hegyekkel környezve, hogy a felhőket érék, s nem volt ösvény, melyen reájok mászni lehetett volna. Ez új baj volt reám nézve, s ha e helyet a puszta szigettel, melyet imént hagyék el, összehasonlítám, nem láttam nyereséget a cserénél.

„E völgyben járkálván láttam, hogy el volt hintve csodálatos nagyságu gyémántokkal. Igen gyönyörködtem ezeknek szemléletén; de nemsokára a távolban oly tárgyakat láttam, melyek a gyönyörködést igen kevesitették, s a melyeket nem nézhettem rémülés nélkül. Számtalan sok kigyók voltak, oly vastagok és hosszúk, hogy egy sem volt köztök, mely egy elefántot el nem nyelt volna. Naphosszat barlangjaikba vonultak, hogy ellenségök, a Roch előtt elrejtezzenek, s csak éjszaka jöttek elő.

„A napot azzal töltém, hogy a völgyben járkálék, s időről időre a legalkalmasabb helyeken kipihentem. Azon közben lenyugodott a nap, s az éjszaka kezdetével egy barlangba mentem, hol bátorságban véltem magamat. Szűk s alacsony száját egy kővel zártam be, mely elég nagy vala, hogy a kigyók ellen bátorságba tegyen, de még sem zárta be úgy, hogy némi világosságot ne bocsátana be. Megettem vacsorára egy részét eleségemnek, a kigyók süvöltéseinél, melyek elő kezdének jőni. Rettenetes sziszegésök szertelen félelmet önte belém, s nem engedé, – a mint elgondolhatjátok, – hogy az éjet nyugalomban töltsem. Virradatkor eltávoztak a kigyók; remegve léptem ki most barlangomból, s mondhatom, hogy egy darabig úgy járkáltam a gyémántokon, hogy legkisebb kedvem sem volt hozzájok. Végre leültem, minden hánykódásom daczára is, minthogy egész éjjel szememet sem hunytam be, minekutána eleségemből még egyszer ettem volna, elaludtam. De alig szunnyadtam el, midőn valami mellettem nagy zuhajjal leesett, s fölébresztett. Egy nagy darab fris hus vala, s ezen pillantatban több másokat láték különféle helyeken a kősziklákról lehengeregni.

„Mindig mesének tartottam, a mit hajóslegényektől s egyebektől a gyémánt völgyről, s azon ügyességről hallottam, melylyel él több kalmár, hogy e drága köveket onnét megszerezhessék, mostan látám, hogy valóságot beszéltek. Valóban e kalmárok ezen völgyhöz szoktak menni, oly időben, midőn a sasoknak fiaik vannak. Húst vagdalnak el nagy darabokra, s a völgybe hányják, s a gyémántok melyeknek hegyeire esnek beléjök ragadnak. A sasok, melyek e tartományban erősebbek mint máshol, lecsapnak a darab husokra, s elviszik azokat a légen keresztül a sziklák tetejére, fészkeikbe, fiaiknak eledelül. Erre a kalmárok a fészkekhez futván, kényszeritik a sasokat eltávozni, s kiszedik a húsra tapadt gyémántokat. Ezen csellel élnek, mivel nincs más mód a gyémántokat ezen völgyből megszerezhetni, mert oly mélység ez, hogy le nem lehet bele ereszkedni.

„Mind eddig azt hittem, hogy lehetetlen lesz e mélységből kimenekednem, melyet már ugy tekintettem, mint siromat; de most megváltozott gondolatom, s a mit épen láték, alkalmat nyújott egy módnak föltalálására életem megtartása végett…“

„Elkezdém most, a legnagyobb gyémántokat, melyek szemembe akadtak, összeszedni, s megtöltém velök azon bőrzsákot, mely eleségem tartására szolgált. Ezután fogám azon darab hust, mely leghosszabbnak látszott, s turbánom leplével derekamra kötöttem, s igy lefeküdtem hasmánt, minekutána a bőrzsacskót oly erősen övemhez kötöttem, hogy le nem eshettem.

„Alig feküdtem igy, midőn a sasok eljövének s mindenik egyegy darab húst foga föl s elvivé. Egy a legerősebbek közül, ki engem is fölemelt, azon darab hússal együtt melyet reám kötöztem, fölvitt a hegy tetejére, egész fészkéig. A kalmárok üvöltözének, hogy a sasokat elijesszék, s minekutána kényszeritették volna zsákmányukat oda hagyni, közelite hozzám egyik, de megrémült a mint megláta. Azonban neki bátorodott s a helyett, hogy tudakozná minő kaland által jutottam oda, elkezde velem veszekedni, kérdezvén miért fosztom meg vagyonától. „Ha jobban meg fogsz ismerni, – mondék neki, – majd emberiebben szólsz velem. Ne búsulj, – ezt vetém hozzá, – van nekem elég gyémántom számodra is, több mint a többi kalmároknak egyetemben. Ha ők valamit kaptak is, csak történetből nyerték; de én magam válogattam ki a völgy fenekén, melyeket ezen zacskóban felhoztam.“ Ezt mondván előmutattam neki. E közben oda gyülének a többi kalmárok is, s igen csodálkozának rajtam. Még neveltem bámulásukat történetem elbeszélésével. Kevésbbé csodálták cselem föltalálását, mint azon merészségemet, hogy azt végrehajtottam.

„Közös lakásukba vezettek, s midőn jelenlétökben zsacskómat fölbontottam, igen meglepettek gyémántjaim nagyságától, s megvallák, hogy minden udvarokban, a hol csak megfordultak, nem láttak egyet is ezekhez hasonlót. Kértem a kalmárt, a kié volt a fészek, melybe engem a sas vitt, (mert mindenik kalmárnak volt külön fészke), kértem mondom, hogy válaszszon annyi gyémántot magának, a mennyi tetszik. Megelégedett azzal, hogy egyetlenegyet, s még pedig nem a nagyobbak közűl, kiválasztott, s minekutána erőltettem, engedje meg, hogy többet is adhassak neki, s ne féljen, hogy az által igazságtalanságot tesz velem, azt felelé: „Nem, én ezzel is teljesen megelégszem, mert eléggé drága arra, hogy mostantól fogva megmentsen a fáradságtól, hogy szerencsém alapitása végett más utakat tegyek.

„Az éjszakát a kalmárokkal töltöttem, kik előtt másodszor is el kelle beszélnem történetemet, hogy azoknak is eleget tegyek, kik azt még nem hallották. Nem mérsékelhettem örömemet, ha meggondoltam, hogy azon veszélyekből, melyeket előttetek elbeszéltem, megszabadultam, az állapot, melyben valék, egy álomnak tetszett, s alig hihettem, hogy már többé semmitől sem kell félnem.

„A kalmárok már több nap óta hánytak húst a völgybe, s mivel mindenik megelégedett a neki jutott gyémántokkal, más napon mindnyájan egyetemben elindultunk, s magas hegyeken utaztunk által, hol iszonyú nagyságu kigyók valának, melyektől azonban szerencsésen megmenekedtünk. Elérkeztünk az első révbe, honnan Riha szigetre hajóztunk, a hol terem azon fa, melyből a kámfort szedik, s a mely oly vastag, s oly lombos, hogy árnyékában száz ember is könnyen megtelepedhetik. A nedv, melyből a kámfor készül egy a fán ejtett vágásból foly, mely valami edényben fölfogatik, ebben megaluván, azzá lesz, a mit kámfornak hínak. Ha a fának nedve ilyképen lecsapoltatik, elszárad s kivesz.

„Azon szigeten vannak szarvórruak is, oly állatok, melyek kisebbek az elefántnál, de nagyobbak a bivalnál, s orrukon mintegy rőfnyi szarvuk vagyon. Ezen szarv merő s középen végig van hasitva. Látni rajta fehér vonásokat, melyek egy ember alakját képezik. A szarvorru megharczol az elefánttal, hasába döfi szarvát, fölemeli s a fején elviszi; de mivel ennek vére és zsirja a szemébe folyván megvakitja, földre rogy; s a mi benneteket bámulásra fog ragadni, eljő a Roch, fölkörmöli mindakettőt, s elrepül velök fiait etetni.

„Elhallgatom e szigetek több más nevezetességeit, mert félek, hogy unatkoztatni foglak. Ott néhány gyémánton jó portékákat cseréltem. Onnan más szigetekre hajóztunk, s minekutána végre a száraz föld több kereskedővárosait megérintettük volna, Balsorában kikötöttünk, a honnan én Bagdádba jövék. Ott nevezetes alamizsnát osztogattam a szegényeknek, s becsületesen éltem gazdagságom maradványaiból, melyet oly sanyaruan szereztem, s oda takartam.“

Igy beszélé el Szindbád második útját. Hindbádnak ismét száz zecchinót adatott, s más napra meghivá, harmadik utjának hallgatására. A vendégek haza mentek, s más nap rendelt órára megjelentek, nem különben a teherhordó is, ki volt nyomoruságát egészen elfeledé. Asztalhoz ülének, s minekutána az ebédnek vége volt, Szindbád hallgatást kére, s következőleg beszélé el harmadik utját.