A hajózó Szindbád története.

Harun Arresyd Chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy szegény teherhordó, Hindbád nevezetü. Egy szerfelett hő napon nehéz terhet vitt a város egyik végéről a másikra. A hosszas útban már nagyon elfáradt, s még nagy ut volt előtte, midőn egy utczába ére, melyen enyhe szellő lengett, s melynek kövezetje rózsavízzel volt megöntözve. Mivel nem várhata kedvezőbb szelet, hogy kipihenjen s uj erőt gyüjtsön: letette terhét egy nagy ház előtt a földre, s reá üle.

Szagló idegei hirtelen valami válogatott illattól ingereltettek, mely aloétól s füstölő szerektől származván, egy ház ablakából jött, s a rózsavizével elegyedvén, a léget balzamozta. Ezenkivül a ház belsejében több hangszer játékát hallotta, kisérve fülmilék s más madarak zengzetes énekétől. Ezen kellemes ének, s több hus-étek szaglatos gőze azt gyanittatá vele, hogy ottan valami vendégségben mulatoznak. Kivánta tudni, ki lakik e házban, melyet nem ismert, mivel nem volt alkalma gyakran ez utczába jőni. Hogy ujságvágyát kielégitse, közelite néhány pompásan öltözött szolgához, kiket az ajtóban láta, s kérde egyet közülök, hogy híják a ház urát? „Hogy hogy? – felele a szolga, – hát Bagdádban lakol, s még sem tudod, hogy ez Szindbád ur lakása, a hajózóé, ama hires utazóé, ki minden tengereket beutazott, melyekre a nap süt?“ A terhhordó, ki hallott beszélni Szindbád gazdagságairól, nem állhatá meg, hogy egy olyan emberre ne irigykedjék, kinek állapotja szint oly boldognak látszott előtte, mint a magáé szánakodásraméltónak. Mivel lelke ez elméleteken elkeseredett, fölemelé szemeit az égre, s oly fenszóval mondá, hogy meghallhaták: „Mindeneknek hatalmas alkotója! fontold meg a különbséget köztem és Szindbád között; én naponkint ezer bajt szenvedek, s nagy fáradságomba kerül, magamat s családomat rosz árpakenyérrel táplálnom, mig a boldog Szindbád tékozolva pazarol véghetetlen kincseket, s kéjjel s örömmel telt életet él! mit tett ő, hogy tőled ily kellemes sorsot nyerjen, mit tettem én, hogy ily keményet érdemeljek?“ E szavaknál a földre topoga, olyatén emberként, ki egészen fájdalmának s kétségbeesésének adja oda magát.

Még e szomoru gondolatokkal foglalatoskodott, midőn a házból egy szolgát látott maga felé jőni, ki őtet hirtelen karon kapá, s ezt mondá neki: „Jövel, kövess engem, Szindbád ur, az én uram, akar veled szólani.“

Hindbád nem kevéssé csodálkozott a szolga szavain. A szerint, a mit ez mondott, attól félhetett, hogy Szindbád azért hivatja, hogy valami roszat akar vele, s avval akará magát menteni, hogy terhét nem hagyhatja az utcza közepén: de Szindbád szolgája azt fogadá, hogy vigyázni fognak reá, s annyira sürgeté, hogy a teherhordó kénytelen volt kéréseinek engedni.

A szolga egy nagy terembe vezeté, melyben számos személy ült egy mindenféle étkekkel rakott asztal körül. A főhelyen egy tekintélyes, szép alaku, s igen hosszu fehér szakállánál fogva tiszteletes személyt pillanta meg, a ki mögött temérdek sok minden rendü házi szolga állott, kik igen szorgoskodtak annak szolgálatjában. Ezen személy Szindbád volt. A teherhordó, kinek zavarodása ily sok ember s e pompás vendégség látására öregbedett, remegve köszönté a társaságot. Szindbád monda neki, jőjön közelebb, s minekutána jobbjára ültette volna, maga rakott elébe étkeket, drágalátos borral kináltatá, melylyel a pohárszék bőven meg volt rakva.

Minekutána az ebéd vége felé észrevette volna Szindbád, hogy vendégei már nem esznek, megszólamlék, Hindbádhoz fordula, és monda: „Hogy hínak atyámfia?“ „Uram, – felele emez, – Hindbád terhhordó nevem.“ „Igen örülök, hogy láthatlak – felele Szindbád, – s bizonyossá teszlek, hogy a társaság is örömmel lát; de magadtól szeretném hallani, a mit előbb az utczán mondottál.“ Szindbád tudniillik, minekelőtte asztalhoz ült volna, az ablakon által a teherhordónak egész beszédét hallotta, s ez adott neki alkalmat, annak fölhivatására.

E kivánságra Hindbád megzavarodva lesütötte fejét, s felele: „Megvallom uram, hogy fáradságom roszkedvüvé tett, s némely gondolatlan szavakat ejtettem, melyeknek bocsánatját kérem.“ „Oh ne hidd, – felele Szindbád, – hogy oly igazságtalan vagyok, ezért neheztelni. A te helyedben képzelem magamat, s a helyett, hogy zugolódásodat szemedre hányam, inkább sajnállak; de el kell oszlatnom tévedésedet, melyben irántam lenni látszol. Te kétségkivül azt képzeled, hogy én minden fáradság s munka nélkül jutottam ezen kényelmekhez, s nyugodalomhoz, melyben élni látsz; oszoljék el ámulásod: én e boldog állapotra csak azután jutottam, minekutána több esztendeig viseltem a testnek s léleknek mind azon inségeit, melyeket csak teremthet a képzelet. Igen uraim, – ezt veté hozzá, a társasághoz fordulván, – bizonyosokká tehetlek benneteket, hogy ezen inségek oly szertelenek, hogy képesek volnának a legtelhetetlenebb embert is leverni azon gonosz vágyásról, hogy kincsek szerzése végett a tengereket hajózza be. Talán csak homályosan hallottatok különös kalandjaimról, s a veszélyekről melyeket hét utazásom alatt szenvedtem; én hű tudósitást fogok tenni rólok előttetek, s ugy hiszem, nem lesz kedvetlen azt hallanotok.“

Mivel Szindbád, történetét főként a teherhordó miatt akarta elbeszélni, minekelőtte hozzáfogott, parancsolá, hogy annak terhét, melyet az az utczán hagyott, vigyék azon helyre, a hová Hindbád kivánta. Ez után következőleg kezde beszélni: