„Az igaz úton vezérlő határtalan hatalmu kalauz nevében a hatalmas és boldog szultánnak, Abdallah Harun Arresyd, kit isten boldog emlékü elődi után fő polczra állitott, üdvözletét.

„Örömmel vettük leveledet, s ezt küldjük kapunk tanácsüléséből, a fennebbi szellemek kertjéből származottat. Reméljük, mihelyt szemedet reá veted, jó szándékunkat kedvesen fogadandod. Isten veled!“

„A serendybi király nagyon örvendett, hogy a Chalyf iránta mutatott barátságát viszonozta. Egy idő mulva ezen kihallgatás után, egy másodikat kértem, hogy elbucsuzhassam. Megnyertem végre, s a király a mint elbocsáta, igen gazdagon megajándékoza. Tüstént hajóra szállottam, oly szándékkal, hogy Bagdádba visszatérjek; de nem volt szerencsém reménységem szerint oda jutni és isten máskép végezé.

„Harmad vagy negyed nap mulva elindulásunk után tengeri kalózok támadának meg bennünket, kik annál könnyebben elfoglalák hajónkat, mivel épenséggel nem valánk védelmi állapotban. Néhányan a legénység közül ellent akartak állani; de életökbe került; a mi engem s egyebeket illet, kiknek eszünk volt a tengeri rablókkal nem ellenkezni, mi rabszolgákká tétettünk.

„Minekutána a tengeri rablók bennünket kifosztottak, s rosz ruhákat adtak a magunkéi helyett, egy nagy s igen messze szigetre vittek, s ott eladtak.

„Én egy gazdag kalmár kezébe estem, ki mindjárt mihelyt megvett, lakába vitt, s ott jól tartván, rabszolgai öltözetet adott. Néhány nap mulva, mivel még nem igen tudakozá, ki vagyok, kérdezett, nem tudok-e valami kézi munkát. Én a nélkül, hogy magamat közelebbről megismertetném, azt felelém neki, hogy mesterségemre nézve nem vagyok kézműves, hanem kalmár és hogy a tengeri rablók, kik neki eladtak, mindenemet elvették. – De hát, – mondá ő, – nem értesz-e az ijászathoz? Felelém, hogy ez egy volt ifjukori gyakorlataim közül, s hogy azóta nem feledtem el, erre ijjat és nyilakat ada, s maga mögé elefántra ültetvén, kimentünk egy, a várostól néhány mérföldnyire fekvő igen nagy erdőre. Mélyen bele mentünk, s midőn jónak látá a megállást, parancsolá, szálljak le. Ezután egy nagy fát mutata. – Mászsz ezen fára, – monda, – s lövöldözz az itt elmenő elefántokra, kik nagy számmal tartózkodnak ez erdőségben. Mihelyt egy elesik, tudósíts róla. – Ezt mondván, eleséget hagya számomra, s visszament a városba, én pedig egész éjszaka a fán lesben maradtam.

„Ez idő alatt egy elefántot sem vettem észre, de mihelyt a nap fölkelt, egész csordát láttam jőni. Több nyilat lőttem reájok, s végre egyet elejtettem. A többiek tüstént eltávozának, s szabad utat engedének uramhoz mennem, s őt vadászatomról tudósítnom. Ezen hir áldomásául igen jól megvendégele, dicsérte ügyességemet, és mindenképen kedvezett. Ezután együtt kimenénk az erdőre, a hol egy gödröt ástunk, melybe a megölt elefántot eltemettük. Uram szándékozott ismét eljönni, ha az állat rothadásba fog általmenni, hogy annak fogait a földből kivegye és eladja.

„E vadászatot két hónapig folytatám, s egy nap sem mult el, melyen egy elefántot meg ne öltem volna. Nem mindig egy fán ültem lesben, hanem majd egyikre, majd másikra mentem. Egy reggel, midőn az elefántok érkezésére várakoztam, nem kevéssé bámultam el, hogy a helyett, hogy szokás szerint mellettem az erdőben elmentek volna, megállottak, s iszonyu ordítással, s oly számosan, hogy a földet egészen ellepték, s ez szinte rezgett alattok, egyenesen nekem jöttek. Közelítettek azon fához, melyre másztam, s körülfogák azt mindnyájan kinyujtott orral s reám függesztett szemmel. Ezen irtózatos látványra egészen elképedtem, s oly rémülés fogott el, hogy az íj és nyil kezemből kihullottak.

„Félelmeim fölöttébb alaposak voltak. Minekutána az elefántok egy ideig figyelemmel szemléltek volna, egyik a legnagyobbak közül átalfogá orrával a fa derekát, s oly erősen, hogy azt gyököstül kirántá s ledönté. Én a fával együtt leestem; de az állat megfoga orrával, hátára emele, a melyre a nyakamba akasztott puzdrával együtt inkább halva, mint élve ültem. Ezután a többiek előtt, kik őt csoportosan követék, egy helyre vitt, melyet minekutána ottan a földre letett volna, a többiekkel együtt elhagyott. Képzeljétek, ha lehetséges, állapotomat; azt hittem aluszom, s nem vagyok ébren. Végre, minekutána egy ideig a földön feküdtem volna, s nem láték elefántot, fölkeltem, s látám, hogy egy hosszú és széles halmon vagyok, mely egészen el volt borítva elefántcsontokkal, s elefánt fogakkal. Megvallom, hogy e látvány igen sok elméletekre nyujtott alkalmat. Csodáltam az állatok ösztönét. Nem kétlettem, hogy ez az ő temetkező helyök, s csak azért vittek oda, hogy azt nekem megmutassák, hogy szünjem meg őket üldözni, a mi különben is csak fogaik végett történik. Nem késtem a halmon, hanem a városnak indultam, s minekutána egy nap s egy éjszaka mentem, végre uramhoz értem. Minthogy utamban egy elefánttal sem találkoztam, azt következtettem belőle, hogy ők belebb mentek az erdőbe, hogy az utat a halomhoz előttem szabadon hagyják.

„Mihelyt uram megpillantott, kiálta előmbe: „Ah szegény Szindbád, igen aggódtam megtudni, mi lett belőled. Voltam az erdőn, s egy ujonnan tövestül kidöntött fát s íjat és nyilakat leltem a földön, s minekutána hiába kerestelek, kétségbe estem, hogy viszont megleljelek. Beszéld el, kérlek, mi történt veled, s mely szerencsés eset által maradtál életben. Teljesítém kivánságát. Másnap mindketten a halomra menénk, s most nagy örömmel győződék meg annak valóságáról, a mit neki mondottam. Annyi fogat raktunk az elefántra, melyen kimentünk, a mennyit csak elbirhatott, s midőn haza térénk, mondá a gazdám: „Édes atyámfia, – mert azon öröm után, melyet nekem felfedezéseddel, mely engem meg fog gazdagítni, okoztál, nem akarlak rabszolgának nevezni, – az isten tetézzen mindenféle boldogsággal és javakkal! Előtted nyilatkoztatom ki, hogy szabaddá teszlek. Eltitkoltam tőled, de most tudtodra adom, hogy az elefántok a mi erdőnkben minden évben számos rabszolgát megöltek, kiket elefántcsontért küldöttünk. Bármi tanácsot adtunk is nekik, előbb-utóbb életöket veszték, ezen állatok ravaszsága miatt. Isten téged megmentett dühöktől, s egyedűl veled éreztette e kegyelmet. Ez bizonysága, hogy ótalmában vagy és szüksége van rád e földön, itt lenn jót mívelni. Te nekem hihetlen hasznot szerzesz; mind ekkorig nem szerezhettünk más módon elefántcsontot, mint ha rabszolgáink életét koczkáztattuk, s most egész városunk meggazdagul általad. Ne hidd, mintha azt vélném, hogy szabadságod visszaadásával eléggé megjutalmaztalak; ez ajándékot még más nevezetes adományokkal is meg fogom toldani. Az egész várost arra birhatnám, hogy szerencséssé tegyen, de ez oly dicsőség, melyet magamnak tartok fenn.“

„E nyájas szavakra felelék neki: „Uram, az isten tartson meg téged: szabadságom, melyet visszaadtál, elégséges arra, hogy irántam minden kötelezéstől feloldozzon, s nem kivánok más jutalmat azon szolgálatért, melyet szerencsés voltam neked s városodnak tenni, az engedelemnél, hogy honomba térhessek.“ Jól van, – mondá ő, – a Musszou nemsokára hoz oly hajókat hozzánk, melyek elefántcsonttal rakodnak: majd velök elküldlek, s módot szerzek a hazamenetelre.“ Ujolag hálat adtam neki az adott szabadságért, s irántami jó érzeteiért. Nála maradtam a Musszoura várakozván, s ezalatt annyiszor fordultunk ama halomról, hogy rakhelyeit tele töltöttük elefántcsonttal. A városnak minden azzal kereskedő kalmára is ugyanazt tevé, mert a dolog nem sokáig maradt előttök titokban.

„Vége elérkeztek a hajók, minekutána uram kiválasztotta azt, melyen haza fogok menni, megraká elefántcsonttal, fele részben az én számomra. Nem feledkezett el szükséges eleséggel is ellátni, s még ezen fölül nagy becsü ajándékok, s nevezetes belföldi termékek, elvitelére is kényszeritett. Minekutána minden velem közlött jótéteményeiért a lehetőségig hálákat adtam volna, hajóra szállottam; eleveztünk, s mivel azon kaland, mely szabadságomat visszaszerzé igen különös vala, lelkem szüntelen avval volt eltelve.

„Kikötöttünk néhány szigetnél, hogy frisitőket vegyünk be. Mivel hajónk az indiai száraz föld egyik révéből indult, ugyan ottan szállottunk ki is, s hogy a Balsoráig való tengeri ut veszedelmeit elkerüljem, az engem illető elefántcsontot kirakattam, eltökélve utamat szárazon folytatni. Elefántcsontomból nevezetes pénzt árultam és sok ritka dolgot vásárlottam, hogy azokat elajándékozzam, s midőn holmimmel az indulásra készen valék, egy kalmárokból álló karavanhoz csatlódtam. Sokáig utaztam és szenvedtem, de türelemmel; mert eszembe jutott sokszor, hogy sem vésztől sem tengeri rablóktól, sem kigyótól, sem más kiállott veszedelmektől nem lehet tartanom.

„Utoljára vége lett mindezen bajoknak; mert szerencsésen Bagdádba értem. Tüstént udvarlására mentem a Chalyfnak, s jelentést tettem követségemről. A fejedelem azt mondá, hogy utazásom hosszas volta ugyan nyugtalanitotta, de mind e mellett is mindig volt reménysége, hogy Isten engem el nem fog hagyni. A mint az elefántokkal való kalandomat elbeszéltem, szörnyen álmélkodott rajta, s nem fogott volna hitelt adni neki, ha igazságszeretetemet nem ismerte volna. Ezen történetet és a többieket, melyeket előtte elbeszéltem, oly nevezeteseknek lelé hogy egyik irnokára bizta azoknak arany betükkel leendő leirását, hogy kincstárában megtartassanak. Én a tisztességgel, melyet irántam mutatott, s az ajándékokkal melyeket adott, nagyon megelégedve tértem haza, s ettől fogva, csupán családomnak, rokonimnak és barátimnak éltem.“

Igy végezé Szindbád hetetik és utósó utja elbeszélését, s ezt veté hozzá Hindbádhoz fordulván: „No barátom hallottál-e valaha akármi halandót is, ki ennyit szenvedett, s ily szorongató veszélyeknek lett volna kitéve mint én? Nem méltó és illő-e, hogy én ily sok nyomoruság után kellemes és nyugalmas életet éljek?“ A mint e szavakat mondá, hozzá járula Hindbád s kezét megcsókolván monda: „Való, uram hogy irtózatos veszedelmeket állottál ki, s hogy bajaim a tiedhez nem is hasonlithatók. Ha szomoritanak is, addig mig azokat szenvedem, megvigasztalódom rajtok, azon kis haszon által, melyet belőlök veszek. Nem csak nyugalmas életet érdemelsz, de méltó vagy azon javakra is, melyeket birsz, mivel oly jól, és nagylelküleg használod azokat. Vajha halálod órájáig örömben élj!“

Szindbád ismét száz zecchínót adata neki, barátjává fogadá, s mondá neki, hagyjon föl a terhhordósággal, s ezentuljárjon hozzá enni, hogy a hajózó Szindbádról egész életében megemlékezzék.