Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd Chalyf kedvencznéje Semsz El Nihár története.

„Harun Arresyd chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy Abulhasszán Ebn Thaher nevü fűszerárus, egy nagy gazdagságu, mivelt és kellemes személyü ember. Több esze s finomsága volt, mint rendszerint mesterségebeli embereknek szokott lenni; embersége, őszintesége s vidám kedve szeretetté s kedveltté tevé egész világ előtt. A chalyf, ki ismerte becsét, vak bizodalmat helyezett benne. Annyira becsülte, hogy egészen gondjaira bizá kedvencznéit mind azokkal ellátni, a mikre szükségök lenne. Ő volt tehát, ki számukra ruhákat, házi-eszközöket, s ékességeket választott, s ebben bámulásra méltó izléssel járt el.

Jó tulajdonai s a chalyf kegyelme az emirek s más első rendű tisztviselők fiait vonták házába, s ez volt az egész udvari nemesség gyülhelye.

De ezen ifju urak között, kik őt naponkint látogatták, volt egy, kit többre becsült, mint minden egyebeket, s a kivel különös barátságra lépett. Ezen urat Abulhasszán Aly Ebn Bekárnak hitták, s egy régi persa királyi házból származott, mely még állott Bagdádban, minekutána a muzelmánok Persiát fegyveres hatalommal meghóditották is. A természetnek öröme látszott benne telni, hogy ezen herczegben a test és lélek minden ritka tulajdonait egyesitse. Arcza tökéletes szépségü volt, termete karcsu, magaviselete könnyüd, s tartása oly lefoglaló, hogy az ember mihelyt rá tekintett, azonnal szerette is. Ha szólt, az mindig helyes s válogatott kifejezésekben történt, kellemes és uj fordulattal; szavának hangjában is volt valami, mely mindeneket elbájolt, kik hallották. Emellett nagy és éles esze volt, s mindenről bámulatraméltó helyességel gondolkodott és szólt. Oly tartózkodó és szerény vala, hogy semmit sem állitott anélkül, hogy a legnagyobb gonddal nem iparkodott volna azon gyanút elháritani, mintha véleményét másokra akarná tolni. Ezen dicséretes tulajdonainál fogva épen nem lehet csodálkozni, hogy Ebn Thaher őt az udvar minden egyéb urfiai fölött megkülönbözteté, kik nagyobb részint az ő erényeivel épen ellenkező hibákkal birtak.

Egykoron, midőn ezen herczeg Ebn Thahernél vala, megjelenék egy hölgy, fekete s fehértarka öszvéren, tiz rabnő közepett, kik őt gyalog kisérék, s mindnyájan igen szépek valának, a mennyire tartásukból, s a fátyolon keresztül, mely arczukat födözé, kivenni lehetett. A hölgy egy négy ujjnyi szélességü rózsaszinü övet visele, melyen rendkivülvaló nagyságu igazgyöngyök s gyémántok ragyogtak; s szépségére nézve könnyü volt észrevenni, hogy ugy mulja fölül kisérőnéit, mint a telehold a kétnapos ujholdat. Valami vásárlást tett, s mivel Ebn Thaherrel volt szólása, belépett ennek holtjába, mely csinos és téres vala, s ez őt a legmélyebb tisztelet jeleivel fogadá, s kérte, üljön le, kezével a főhelyet mutatván ki neki.

A persa herczeg, ki ily szép alkalmat finomsága s udvarisága kimutatására nem akart elszalasztani, helyre igazitá az arany-szövetből való vánkosokat, melyeknek a hölgy támasztékául kellett szolgálniok, s azután sietséggel félrevonula, hogy leülhessen. Azután üdvözlé őt, megcsókolván a szőnyeget lábainál, ismét fölkele, s megálla a szőnyeg végénél. Mivel a hölgy Ebn Thaherrel bizodalmasan volt, levevé fátyolát, s a persa herczeg szemeibe oly rendkivüli szépséget ragyogtatott, hogy ez attól egész szivéig megilletődött. A hölgy sem állhatá meg, hogy a herczeget ne szemlélje, kinek tekintete reá ugyanazon hatást tevé.

„Uram, – szóla hozzá nyájas arczczal, – kérlek ülj le.“

A perzsa herczeg engedelmeskedék, s leüle a szofa szélére. Szemei folyvást reá tapadtak, s hosszu kortyokban nyeldesé a szerelem édes mérgét. Mert szépsége oly nagy vala, hogy egy költőnek következő verseit lehete reá alkalmazni:

„Ő a nap, s lakhelye az ég; vigasztald tehát szívedet a legjobb vigasztalással;

Mert hozzá nem lehet fölemelkedni, s ő nem szállhat le hozzád.“

Észrevevé a hölgy, mi történt ennek lelkében; s ezen felfödözés egészen fölgyujtá iránta. Fölkele, közelite Ebn Thaherhez, s minekutána halkan szólott volna vele látogatása tárgyáról, kérdezé őtet a persa herczeg nevéről s honáról. „Asszonyom – felele neki Ebn Thaher, – ezen ifju urat, kiről szólsz, Abulhasszan Aly Ebn Bekárnak hiják, s királyi vérségü herczeg.“

A hölgy nagyon megőrült, értvén, hogy az, kit már is oly szenvedelmesen szeretett, oly főrendü volt. „Azt akarod kétségkivül mondani, – kezdé ujra, – hogy ő a persa királyoktól származik?“ – „Igenis asszonyom – felele Ebn Thaher, – az utolsó persa királyok ősei. Ezen ország meghóditása óta az ő házabeli herczegek mindig megkülönbözteték magukat a chalyf udvaránál.“ „Nagy örömet szerzesz vele, – monda erre, – hogy ezen ifju urral megismertetsz. Mihelyt ezen asszonyt küldöm, – ezt veté hozzá, egyik rabnőjére mutatván, hogy hozzám hivassalak, kérlek, hozd el őt is magaddal. Szeretném neki házam pompáját megmutatni, hogy dicsekedhessék avval, hogy a bagdádi főembereknél nem uralkodik fösvénység. Érted, mit akarok mondani. Ne feledd el; különben igen megharagszom reád, és életemben soha sem jövök ide többé.“

Ebn Thahernek sokkal élesebb esze volt, hogy sem ezen szavakból a hölgy érzelmeit ki ne ismerhette volna. „Fejdelemné, királyné, – felele, – isten mentsen meg, hogy neked valaha ellenem haragra okot adjak. Mindig törvényül fogom tenni magamnak, parancsaidat teljesiteni.“

Ezen feleletre bucsut vőn a hölgy Ebn Thahertől, fejhajtással köszönvén neki; s minekutána a persa herczegnek egy nyájas pillanatot vetett volna, fölüle öszvérére, s ellovagla…

A persa herczeg halálban szerelmes lett a szép hölgybe, szemeivel kiséré őt, a mig láthatá; s midőn már régen eltünt is pillanatai elől, szemeit mégis azon utra irányzá, a melyen az elmene.

Ebn Thaher figyelmezteté, hogy néhány ember szemmel tartja, s nevetni kezd helyzetén. „Ah, – monda neki a herczeg, – azon emberek és te szánakozni fognátok rajtam, ha tudnátok, hogy ama szép hölgy, ki tőled most elmene, énemnek jobb részét magával elvivé, s a többi rész arra törekszik, hogy amattól el ne szakadjon! Mondd meg, kényszeritlek reá, – ezt veté hozzá, – ki az a hölgy, ki az embereket szerelemre készteti, s nem hagy nekik időt az eszméletre?“

„Uram, – felele neki Ebn Thaher, – az a hires Semsz el Nihár, urunknak a chalyfnak első kedvencznéje.“

„Igazán viseli e nevet, – vága szavába a herczeg, mert szebb, mint a nap felhőtlen égen.“ – „Az való, felele Ebn Thaher, – de szereti is ám az igazhitüek uralkodója, vagyis inkább imádja. Világosan megparancsolá nekem, hogy neki mindent adjak, a mit tőlem kér, sőt a mennyire csak tehetségemben áll, minden kivánatait megelőzzem.“

Azért szóla igy hozzá, mert vissza akará tartóztatni, nehogy oly szerelembe keveredjék, mely csak szerencsétlen lehete: azonban ez csak arra szolgált, hogy őt még inkább fölgyujtsa. „Sejtettem kecses Semsz el Nihár, – kiálta, – hogy nem lesz szabad gondolatimat hozzádig fölemelnem, s még is érzem, noha reménytelenül tőled szerettetnem, hogy nem áll hatalmamban megszünnöm téged szeretni. Örökké foglak tehát szeretni, s áldani fogom végzetemet a legszebb lény rabszolgájának lennem, kire valaha nap sütött.“

Mig a persa herczeg igy szentelé szivét a szép Semsz el Nihárnak, ez haza tértében utakról s módokról gondolkodék, hogy a herczeget láthassa, s vele tartalék nélkül mulathasson.

Alig ért vissza palotájába, azonnal elküldé Ebn Thaherhez asszonyai közül azt, kit neki megmutatott s kiben egész bizodalmát helyezte, azt izenvén neki, hogy a persa herczeggel haladék nélkül hozzá menjen.

A rabnő azon pillanatban ére Ebn Thaher boltjába, midőn az még a persa herczeggel szóla, s a legerősebb okok által iparkodott a chalyf kedvencznéje iránt való szerelméről lebeszélni. Midőn mindkettőjöket együtt találá, igy szóla hozzájok: „Uraim az én tisztelt asszonyom Semsz el Nihár, az igazhitüek uralkodójának első kedvencznéje kéret benneteket, menjetek palotájába, a hol várakozik reátok.“

Ebn Thaher, hogy tüsténti engedelmességét megmutassa, azonnal fölkele, és semmit sem felelvén a rabnőnek, azt némi viszolgással követé. A herczeg ellenben nem is gondola a veszedelemmel, mely ezen látogatással össze volt kötve. Ebn Thaher jelenléte, kinek szabad járása volt a kedvencznéhez, fölmenté minden nyugtalanságtól. Mindketten követék a rabnőt, ki egy kissé előre ment a chalyf palotájába, s vele együtt Semsz el Nihár kis palotájának ajtajához értek, mely már ki vala nyitva. Mindeniköket egy nagy terembe vezeté, s kérte, üljenek le.

A herczeg azt vélte, hogy ama gyönyörteli palotáknak egyikébe tétetett által, melyeket a más világra igérnek. Semmit sem látott még, a mit ezen hely pompájával össze lehetett volna hasonlitani, hol mostan vala. A lábszőnyegek, támaszvánkosok, s a szófának egyéb tartozékai, a házieszközök, az épitő mesterség ékességei, bámulásra ragadó szépségüek s gazdagok valának.

Nemsokára, minekutána Ebn Thaherrel leült volna, egy csinos fekete rabnő egy asztalt hozott elejökbe, megrakva a legválogatottabb étkekkel, melyeknek drágalátos illata készitésök finomságát hirdeté.

Mig ettek, a rabnő, ki ide vezeté, nem hagyá el őket; nagyon szorgoskodott nekik azon étkeket ajánlani, melyeket legjobbaknak tartott; más rabnők az asztal vége felé jó bort töltögettek nekik. Midőn készek valának, mindeniknek különösen egy medenczét adtak, egy vizzel töltött arany edénynyel együtt, kezeiket megmosniok; ezután egy arany-szenelőt vittek nekiök égő aloefával, melylyel szakállukat s ruháikat megfüstölék. Jó illatu vizet sem felejtettek el, s különösen erre rendelt s gyémánttal és rubinnal rakott arany-edényben volt ez, s két kezeikre locsoltatott, melylyel a szokáshoz képest szakállukat s arczukat megnedvesiték.

Ismét letelepedének; de alig ültek le, kéré őket a rabnő, keljenek föl s kövessék őtet. Kinyitá a terem egyik ajtaját, melyben valának, s egy még nagyobb s bámulandóbb épületü terembe léptek: ékesb kupja vala, alabastrom-fehérségü száz márványoszloptól tartva. Ezen oszlopok fejezetei s lábai különféle nemü négylábu s szárnyas-állatok aranyozott képműveivel valának ékesitve. Ezen rendkivüli terem lábszőnyege egyetlen egy darab aranyszövetből állott, piros és fehér selyemmel himzett rózsapamatokkal, s a szintugy arab izléssel festett kuppal együtt bájos tekintetet adott. Mindenik oszloppár között egy hasonlómód ékesitett kis szófa állott, nagy porczellán, jáspis, gágát, porphyr, achát, s más becses kő-edényekkel, aranynyal, és drágakövekkel fényesitve. Az oszlopok közei mind megannyi nagy ablakok valának kihajló s a szofákként ékesitett támaszokkal, s a világon a legvarázsabb kertre tekintének. Ennek utai különféle szinü kövecsekkel a terem lábszőnyegét utánozták elannyira, hogy ha az ember be és kitekintett, ugy tetszék, mintha a terem és a kert minden bájaival egy szőnyegen állanának. A kilátás körösleg az utak hosszában két kristálytisztaságu vizcsatorna által határoztatott, melyek hasonló körben folytak a gömbölyeg teremmel, s melyek közül az egyik kissé magasabb, mintegy kiterjesztett ezüst lepel hullott az alantabba. Bizonyos távolságra aranyos ércz-edények voltak felállitva csemetékkel és virágokkal rakva. Ezen határok sugár és lombos fákkal beültetett nagy téreket vágának keresztül, hol ezer madár zengzetes karéneket hangoztatá, s a szemet ide s tova repdesésökkel s a légben tartó majd ártatlan, majd véres harczaikkal mulattatá.

A herczeg és Ebn Thaher sokáig késének e nagy pompa szemléleténél. Minden tárgynál, mely szemökbe tünt, hangos bámulásra s csodálkozásra fakadtak; kiváltképen a persa herczeg, ki soha sem látott valami olyast, melyet azzal, a mit most látott, össze lehetett volna hasonlitani. Ebn Thaher pedig, noha már néhányszor volt ezen pompás helyen, oly szépségeket födözött fel benne, melyek előtte még egészen ujaknak tetszének. Egy szóval nem győzték e sok ritka tárgyat csodálni, s még avval mulatának, a mint egy gazdagon öltözött asszonyi társaságot pillantának meg. Mindnyájan kün ülének egy kis távolságra a teremtől, mindenik ezüst sodorral ékesitett indiai juharfa széken, hangszerrel kezökben, s csak parancsot várának, hogy rajta játszanak.

Mindketten a támaszokhoz állának, a honnan ezen rabnők arczaikat lehetett látni: s innen jobbra tekintvén, egy nagy udvarra látának, melyből lépcsők menének le a kertbe, s a mely igen szép szobáktól volt körülvéve.

A rabnő ott hagyá őket, s maguk maradván egy darabig, együtt beszélgetének. „Mint okos ember, – monda a persa herczeg, – nagy gyönyörüséggel szemléled, tudom, te is a nagyság s hatalom ezen jeleit. Én részemről azt hiszem, hogy ennél a világon semmi sincs bámulatosabb; de ha eszembe jut, hogy ez a felettébb is szeretetre méltó Semsz el Nihár laka, s hogy a föld első fejdelme tartja őt itt fogva, megvallom, hogy magamat a legboldogtalanabb embernek érzem. Ugy tetszik, nincs kegyetlenebb végzet az enyémnél, oly tárgyat szeretnem, ki vágytársam kezében van, és pedig ott, hol vágytársam oly hatalmas, hogy e pillanatban sem vagyok bátorságban életem felől.“

Ebn Thaher igy hallván szólni a persa herczeget, ezt felelé neki: „Adná isten, uram, hogy szintoly bizonyossá tehetnélek szerelmed szerencsés sikeréről, mint életed bátorsága felől. Noha e pompás palota a chalyfé, ki ezt különösen Semsz el Nihár számára építtette, mint egyik részét ön palotájának.“ „Az örök örömek palotája“ neve alatt: tudjad mégis, hogy ezen hölgy evvel teljes szabadságban él. Nincs körülvéve heréltektől, kik tetteire vigyáznának. Saját házi cselédei vannak, kiken határtalanul uralkodik. Senkitől sem kér engedelmet, ha a városba akar kimenni; s akkor jő meg, mikor neki tetszik; és soha sem látogatja meg a chalyf a nélkül, hogy Mezrurt, a heréltek fejét erről való tudósitással hozzá ne küldené, hogy elfogadására elkészülhessen. Egészen nyugodt lehetsz tehát, s minden figyelmedet a muzsikára fordithatod, melylyel a mint látom, Semsz el Nihár meg akar tisztelni.“

Végezvén Ebn Thaher beszédét láták a kedvenczné biztos rabnőjét jőni, ki az előttök ülö nőknek parancsot ada, hogy énekeljenek s hangszereiken játszszanak. Azonnal mindnyájan egyetemben játszának mintegy bevezetésül; s minekutána egy darabig igy játszottak volna, elkezde egyik magánosan énekelni, s hangját egy lanttal kiséré, melyet bámulandó szépséggel játszott. Zengzetes szavával következő verseket éneklé:

„Oh szépség! ki iránt a szerelem minden pillantattal nő szivemben, uralkodjál fölöttem tetszésed szerint;

„S hűtsed közelitéseddel szivem lángjait, melyet távozásod megemészt.

„Végy jutalmul a mit akarsz; – de én nem adhatok más jutalmat, mint kinos halálomat!“

Mivel meg volt neki hagyva, micsoda tárgyról énekeljen, szavai úgy megegyeztek a persa herczeg érzelmeivel, hogy ez nem tartóztathatá magát, hogy az ének végével javalását ki ne jelentse. „Lehetséges-e, – kiálta, – hogy neked hatalmad vagyon a szivekbe látni, s arról való tudomásod, a mi az enyémben történik birt reá, hogy bájos szavadat velünk az énekben hallasd? önmagam sem birnám magamat másképen kifejezni.“

Az énekesné semmit sem felelt e megszólitásra. Folytatá énekét, s még következő verseket mondá:

„Szerelemre gyúladtam irántad a nélkül, hogy valaha tudtam volna, mi a szerelem.

„Szivemben, és keblemben oly láng dühödik, mely őrültté teszen.

„A könyhullatás szent tisztemmé leve; s az önkénytlen sohajtozást nem hagyhatom el.“

A herczeg ezen ugy megilletődött, hogy e szavakat könyes szemekkel ismétlé: a mi eléggé kijelenté, hogy azok értelmét magára alkalmazta. Midőn minden verseit elénekelte volna, fölkele kisérőnéivel, s mindnyájan ezen éneket mondák: „Most kel föl a tele hold teljes fényében, s majdan a naphoz fog közeliteni.“

Ez azt jelenté, hogy Semsz el Nihár mindjárt megjelenik, s a persa herczegnek szerencséje lesz őtet láthatni.

Valóban észrevevé Ebn Thaher s a persa herczeg, az udvar felé tekintvén, hogy közelit a biztos rabnő, tiz fekete nővel együtt, kik nagy bajjal emelének egy bámulandó mivü merő ezüst-thrónust, melyet bizonyos távolságra elejökbe letétetett, melyre a fekete rabnők egy ut kezdeténél a fák mögé vonták magokat.

Mindjárt ezután jöve husz, mind szépen, gazdagon, s egyenlőn öltözött hölgy, kettős sorban, mindenik egy hangszerrel, melyen játszottak, s mellé énekeltek, s igy a thrónus két oldalára állottak.

Mindezen dolgok annyival inkább lefoglalák a persa herczeg és Ebn Thaher figyelmét, mivel mindketten vágytak látni mivel fogna ez végződni.

Végre látának ugyanazon ajtónál, melyből a tiz fekete rabnő az ezüst-thrónussal, s a husz énekesné jött, tiz más egyaránt szépen s gazdagon öltözött hölgyet megjelenni, kik ott néhány pillanatig megállapodának. Asszonyukat várák, ki végre előjöve s közükbe lépett…

Könnyen kiösmerszett közülök mind termete s fennséges tartása által, mind pedig egy aranynyal szövött égszinü igen könnyüd palástnál fogva; ezt vállaira akasztva ruhája fölött viselé, mely a legcsinosb, izletesb és pompásb vala, a mit csak gondolni lehet. A gyöngyök, gyémántok és rubinok, melyek ékességéül szolgáltak, nem voltak felesleg alkotva, mind ez kis számmal vala, de válogatott s megbecsülhetlen értékü. Oly felséggel járdala, mint a nap a fellegeken keresztülmentében, mely fényét fölfogja, de el nem takarhatja, s felüle az ezüst-thrónusra, mely számára hozatott oda. A persa herczeg, mihelyt Semsz el Nihárt meglátá, csak érte voltak szemei. „Nem tudakozzuk többé, a kit kerestünk, mihelyt megpillantjuk, – szóla Ebn Thaherhez; – minden kétség elenyészik, mihelyt az igazság kinyilatkozik. Látod-e e bájos szépséget? ő oka kinaimnak: kinaimnak, melyeket áldok, és soha sem szünöm meg áldani, bármi kemények s hosszadalmasak legyenek is! E tekintetnél nem birok magammal; lelkem nyugtalankodik, s föllázad, s érzem, hogy el akar hagyni. Eredj el tehát oh lelkem, megengedem azt neked! de tedd azt e gyarló test javára s megtartására. Te vagy az kegyetlen Ebn Thaher, ki e zavart okozád: azt vélted, nagy örömet okozol nekem azzal, hogy ide vezetél; s látom, hogy vesztemre jöttem ide. – Bocsáss meg, – szóla tovább, magát ismét összeszedvén, – csalatkozom, örömest jöttem ide, s csupán magamat vádolhatom.“ E szavaknál könyekre fakada.

„Örvendek, – monda erre Ebn Thaher, – hogy igazságos vagy irántam. Midőn azt mondottam, hogy Semsz el Nihár a chalyf kedvencznéje, egyenesen azért cselekedtem, hogy e boldogtalan szenvedélyt megelőzzem, melyet kedvteléssel táplálsz szivedben. Mindennek, a mit látsz, vissza kell attól tartóztatnia, s csupán a hála érzeteinek szabad helyet engedned azon tisztességért, melyet Semsz el Nihár mutata irántad, megparancsolván nekem, hogy velem ide hozzalak. Hídd vissza tehát megzavarodott elmédet, s tedd magad oly állapotba, hogy előtte megjelenhessél, miként az illendőség kivánja. Ime itt jő. Ha ennyire nem ment volna a dolog, más módot vennék elő; de mivel már megtörtént, kérem istent, hogy meg ne bánjuk. – Azt kell még eszedbe juttatnom, – folytatá tovább, – hogy a szerelem áruló, s oly örvénybe buktathat, melyből soha többé ki nem szabadulhatsz.“

Ebn Thaher nem ért rá többet szólni, mivel Semsz el Nihár elérkezék. Fölüle a thrónusra, s mindkettőjöket fejhajtással köszönté. De szemei a persa herczegen veszének, s egymással néma és sohajtással kevert nyelven beszélének, mely által néhány pillanat alatt többet mondottak, mint szavakkal hosszu ideig mondhattak volna. Mennél tovább nézé Semsz el Nihár a herczeget, pillantatai annál inkább megerősiték a gondolatban, hogy ez nem idegen iránta; s meggyőződvén a herczeg viszonszerelméről, magát a világon a legboldogabb személynek érezé. Végre elforditá róla szemeit, s parancsolá a nőknek, kik először énekeltek, hogy közelitsenek. Ezek fölkelének, s mig oda menének, a fekete nők előjővén a fák mögül, utánok vivék a székeket s elrakák közel a terem kinyúló ablakához, hol Ebn Thaher és a persa herczeg ültek, oly móddal, hogy a székek a kedvenczné thrónusával, s a nőkkel oldalai mellett, előttök egy félkört képzének.

Midőn a nők, kik előbb a székeken ültek, Semsz el Nihár egy intésére mindnyájan helyükre ültek volna, kiválaszta közülök kecses asszonyuk egyet énekelni. Ezen nő megigazitván lantját, következő dalt éneklé:

„Két szerető, ki egymást igazán szereti, határtalan hajlandósággal viseltetik egymás iránt; szivök két különvált testben csak egy; ha akadály tolódik ohajtásuk ellen, ezt mondhatnák könyes szemekkel: „Ha egymást szeretjük, mert szeretetreméltónak találjuk, szabad-e azért bennünket szidalmazni? Szidalmazzák inkább a végzetet.“

Semsz el Nihár e szavakat pillanataival s mozdulataival oly nyilván magára s a perzsa herczegre magyarázá, hogy ez magát tovább nem tartóztathatá. Félig fölálla, kihajola az ablakból, s egyet azon nő legközelebbi társnői közül, ki akkor énekelt, oda hiván, ezt mondá neki: „Hallgass reám, s légy oly szives lantoddal azon éneket kisérni, melyet kezdeni fogok.“ Most egy dalt énekle, melynek forró s szenvedelmes szavai teljesen kifejezék szerelme hevét.

Mihelyt elvégzé, Semsz el Nihár követte példáját, s ezt mondá egyik nőnek: „Hallgass reám, s kisérd énekemet.“ Egyszersmind egy dalt énekle, mely a herczeg szivét méginkább lángba borítá; s ez ismét egy énekkel felele neki, mely még szenvedelmesebb vala, mint az először énekelt.

Midőn a két szerelmes igy jelenté ki énekeik által kölcsönös hajlandóságukat, Semsz el Nihár nem birt a magáé hatalmának ellenállani, egészen magán kivül fölemelkedék thrónusáról, s közelíte a terem ajtajához. A herczeg elértvén szándékát, azonnal fölkele s elébe siete. Mindketten az ajtó alatt találkozának, kinyujták egymás elébe kezeiket, s oly hévvel ölelék meg egymást, hogy mindketten elájulának. Lerogytak volna, ha a nők, kik Semsz el Nihárt követték, meg nem akadályozzák; ezek fölfogák s egy szófára vitték, hol ismét magukhoz hozák, jószagu vizet locsolván arczaikra s több más jó illatokat szivatván be velök.

Midőn mindketten felocsudtak, Semsz el Nihár legelső dolga is az vala, hogy mindenfelé tekintgetett, s Ebn Thahert nem látván, kérdezé hirtelen, hol van. Ebn Thaher tiszteletből távozék el, mig a nők asszonyuk körül foglalatoskodának; s méltán félt annak rosz következéseitől, a mit most látott. Mihelyt hallá, hogy Semsz el Nihár őtet kérdezi, közelítvén elébe lépe…

Semsz el Nihár megörült, hogy Ebn Thahert látá, s örömét következő lekötelező szavakkal jelenté ki neki: „Ebn Thaher, nem tudom, hogy mutassam ki hálámat azon véghetetlen lekötelezésekért, melyekkel neked tartozom. Nélküled sohasem ismertem volna meg a perzsa herczeget, s a legszeretetreméltóbbat, a mi a világon van, sohasem szerettem volna. Azonban légy meggyőződve, hogy nem halok meg háládatlanul, hanem hálám, ha lehet, megfelel a szolgálatnak, melyet neked köszönök.“

Ebn Thaher ezen udvarias megszólításra csak egy mély meghajlással felele és Semsz el Nihárnak minden vágyai teljesedését kiváná.

Semsz el Nihár most a perzsa herczeghez fordula, ki mellette ült, s egy kis zavarodással tekintvén reá a köztük történtek miatt, s igy szóla hozzá: „Kedvesem! bizonyos vagyok benne, hogy szeretsz; s bármily hévvel szeress is, nem kételkedhetel rajta, hogy szerelmem szintoly forró, mint a tied. De ne titkoljuk el magunk előtt, bármennyire megegyeznek is érzelmeid az enyéimmel, mégsem látok egyebet számodra is, mint a magaméra, gondnál, ohajtozásnál és halálos fájdalomnál. Nincs más szer szenvedéseink ellen, mint hogy egymást mindenha szeressük, magunkat az ég akaratjába megadjuk, s elvárjuk, mit végzend felőlünk.“ – „Asszonyom, – felele a perzsa herczeg, – a világon a legnagyobb igazságtalanságot tennéd velem, ha szerelmem tartósságában csak egy pillanatig kételkednél is; ugy van ez egyesülve lelkemmel, hogy annak jobbik részét teszi, s még holtom után is meg fogom azt tartani. Szenvedések, kínok, gyötrelmek, semmi sem képes meggátolni abban, hogy szeresselek.“ E szavakat mondván, szemeiből könyek csordulának és Semsz el Nihár sem tartóztathatá a magáéit.

Ebn Thaher használván az időt, igy szólt: „Asszonyom, – monda neki, – bocsáss meg, ha arra emlékeztetlek, hogy a helyett, hogy könyekben olvadoztok, inkább örülnötök kellene, hogy igy egyesülve vagytok. Nem foghatom meg fájdalmatokat. Hogy lesz majd akkor, ha a szükség kényszerít benneteket az elválásra? Már régóta vagyunk itten; s tudod asszonyom, ideje van, hogy visszavonuljunk.“ – „Ah be kegyetlen vagy! – felele Semsz el Nihár. – Te, ki ismered könyeim okát, nem szánakozol-e boldogtalan állapotomon, melyben látsz? Szomoru kénytelenség! mit vétettem, hogy alája kell vettetnem a kegyetlen törvénynek, mely tilt tégedet azzal megörvendeztetni, a mit egyedűl szeretek?“

Meg lévén győződve a felől, hogy Ebn Thaher csak iránta való barátságból szólt ugy hozzá, nem vevé tőle rosz néven, a mit mondott, sőt inkább hasznára fordítá. Valóban inte a biztos rabnőnek, s ez tüstént kimene, s nemsokára azután egy gyümölcscsel rakott kis ezüst-asztalt vivén be, asszonya s a perzsa herczeg közé állítá. Semsz el Nihár kiválasztván a legjavát, a herczegnek nyujtá, s kérte, egyék belőle az ő kedvéért. Elvevé ez, s azon helyen szájához érteté, melyet az illetett. Ő is nyujtott néhány gyümölcsöt Semsz el Nihárnak, melyet ez elfogada, s hasonlóképen megett. Nem feledé el Ebn Thahert is megkinálni, hogy velök egyék; de ez oly helyen látván magát, hol bátorságban nem vélé, jobb szeretett volna otthon lenni, s csak becsületből evett. Minekutána az asztalt fölszedték, egy ezüst-medenczét hozának s egy arany-edényt tele vizzel, s mindnyájan megmosák kezeiket. Ezután leülének helyeikre; a tiz nő közül hárman külön-külön egy csészét hozának hegyi kristályból, tele drágalátos borral, arany alsó-csészén, s letevék Semsz el Nihár, a perzsa herczeg és Ebn Thaher elébe.

Hogy inkább magokban legyenek, Semsz el Nihár csak a tiz fekete nőt fogá ott, kik énekelni és játszani tudtak; s minekutána a többieket mind elküldötte volna, vevé az egyik csészét, s kezében tartván, következő szerelmes szavakat éneklé, melyeket egyik a nők közül lantjával kisére:

„Éltemet adom azért, ki köszöntésemet oly nyájasan viszonzá; megujítá kéjemet s szerelmemet, midőn már minden reményről lemondottam.

Valahányszor megjelen ő, elárulja vágyásom, titkaimat, s kinyilatkoztatja annak, ki irigyli azt tőlem, a mi belsőmben történik.

Ő irigységből sir, én szerelemkéjből; a ki ezt látja, azt vélhetné, hogy mind ketten iránta való szerelmünkben sirunk.“

Ezt énekelvén, ivék, azután vevé a másik csészét, a herczegnek nyujtá s kéré, igya ki kedvéért. Ez elvevé a szerelem, öröm elragadtatásával; de minekelőtte innék, ő is a következő dalt éneklé, melyet egy másik nő kisére húrjátékával:

„Folynak könyeim, hasonlók boromhoz, s elegyülnek vele; kinek volt valaha szeme a pohara, mint nekem?

Valóban nem tudom, bor buzog-e szemeimből, vagy könyüimet iszom.“ S igy énekelvén, könyek csordulának ki szemeiből.

Semsz el Nihár végre a harmadik csészét Ebn Thahernek nyujtá, ki kegyét s a vele tett becsületet udvariasan megköszöné; s egy másik rabnő lantot fogván, következő verseket éneklé helyette:

„Egymást űzik a könyek orczáin, a szerelemtűz miatt, mely keblében dühödik.

Sir szerelmese közelében, „félvén távozásától. Távol s közel egyaránt özönlenek könyei.“

Ezután kivevé Semsz el Nihár a lantot egyik nő kezéből, s oly szenvedelemmel kiséré szavával, hogy egészen magán kivül látszék; s a perzsa herczeg merően reá szegzett szemekkel mozdulatlanul üle, mintha meg lett volna varázsolva.

E közben a biztos rabnő rémülten jött be, s ezt mondá asszonyának: „Nagyságos asszonyom, Mezrur s még két udvari tiszt, több herélttel együtt, az ajtónál vannak, s a chalyf nevében akarnak veled szólni.“ Midőn a perzsa herczeg s Ebn Thaher e szavakat hallák, elváltozának szinökben, s reszketni kezdének, mintha veszedelmök már bizonyos lett volna. De Semsz el Nihár, ki ezt észrevevé, megnyugtatta őket egy sohajtással…

Minekutána Semsz el Nihár a perzsa herczeget és Ebn Thahert megnyugtatta volna, azt bizá biztos rabnőjére, hogy menjen ki, s Mezrurral s a chalyf két más udvari tisztjével mindaddig beszélgessen, mig ő magát annyira rendbe fogja szedni, hogy őket elfogadhassa s neki meg fogja izenni, hogy vezesse be őket.

Azonnal megparancsolá, hogy a terem minden ablakait csukják be, s a festett kárpitokat a kert felől ereszszék le. S minekutána a herczeget s Ebn Thahert bizonyossá tette volna, hogy félelem nélkül ott maradhatna, kimene a kertbe nyiló ajtón, s azt maga után bezárá. De bármint biztatta is őket, hogy ne féljenek, mégis mindketten a legnagyobb nyugtalanságban hánykódtak, míg magok valának.

Mihelyt a kertbe ért Semsz el Nihár kisérőivel, elhordatá a székeket, melyeken a nők az ablakhoz közel a perzsa herczeg és Ebn Thaher előtt ültek s játszottak; s minekutána mindent ugy elrendeltetett volna, a mint kiváná, leüle ezüst-thrónusára. Ezután megparancsoltatá a biztos rabnőnek, hogy a heréltek fejét s a két altisztviselőt vezesse be.

Megjelenének ezek husz fekete herélt kiséretében, mindnyájan gazdagon öltözve, karddal oldalaikon, s négyujjnyi szélességü arany-övvel. Mihelyt megláták távolról a kedvencznét, mély tiszteletet tevének neki, melyet ő thrónusán viszonoza. A mint közelebb érének, fölkele s Mezrurnak, ki legelől volt, elejébe mene. Kérdezé, mi ujságot hoz; s ez igy felele: „Asszonyom, az igazhitüek uralkodója, ki hozzád küld, azt bizá reám, adjam értésedre, hogy nem élhet tovább látásod nélkül. Szándékozik ez éjjel meglátogatni; azért jöttem, hogy erről tudósitsalak, hogy elkészülhess elfogadására. Reményli, asszonyom, hogy te szint oly örömmel fogod őt látni, a mily nyugtalanul várja ő, hogy nálad lehessen.“

Mezrurnak ezen megszólítására Semsz el Nihár földre borula, hogy a chalyf parancsa iránt való engedelmességét kinyilatkoztassa. Midőn ismét fölkele, ezt mondá neki: „Kérlek, mondd meg az igazhitüek uralkodójának, hogy mindig dicsőségemnek fogom tartani ő fölsége parancsait teljesiteni, hogy az ő rabnője iparkodni fog őt minden illető tisztelettel fogadni.“

Egyszersmind parancsolá biztos rabnőjének, hogy a palotát az ezen szolgálatra rendelt fekete rabnők által a chalyf elfogadására készittesse el. Ezután a heréltek fejét következő szavakkal bocsátá el: „Tudod, hogy egy kis idő kivántatik arra, mig az ember mindent elkészit. Eszközöld ki tehát, kérlek igen nagyon, hogy magát egy kissé türtőztesse, nehogy ide érkeztével rendetlenségben találjon bennünket.“

Midőn a heréltek feje és kisérői eltávozának, Semsz el Nihár nagyon szomoruan tért vissza a terembe, mivel kénytelen volt a perzsa herczeget előbb elbocsátani, mintsem gondolta. Ismét könyes szemekkel közelite hozzá; a mi Ebn Thaher ijedségét, ki azt rosz előjelenségnek vevé, még inkább nevelte.

„Asszonyom, – szóla hozzá a herczeg, – látom azt jelenteni jösz, hogy el kell válnunk. Csak roszabbtól ne kelljen félnem, reménylem az ég fog annyi türelmet ajándékozni, a mennyire szükségem lesz távolléted elviseléséhez.“ – „Ah édes kedves szivem, édes kedves lelkem, – vága szavába a felettébb érzékeny Semsz el Nihár, – beh boldog vagy te, beh boldogtalannak érzem magamat, ha sorsodat gyászos végzetemmel össze hasonlitom! Te kétségkivül szenvedni fogsz, ha engem nem látsz; de csak ez lesz minden gyötrelmed, s vigasztalhatod magadat azon reménységgel, hogy engem ismét meg fogsz láthatni. Én ellenben, igaz egek, be kemény kisértetbe fogok tétetni! Nem csak annak tekintetétől fosztatom meg, kit egyedül szeretek, hanem még egy más tárgyét is kell türnöm, kit előttem gyülöletessé tettél! Nem fogja-e a chalyf érkezése távozásodat eszembe juttatni? s hogy mutathatnám, képeddel foglalatoskodván, e fejedelemnek azon örömet, melyet ekkorig, valahányszor látogatásomra jött, szemeimben látott? Lelkem el lesz szórva midőn vele beszélek; s a legcsekélyebb kedvezések mind meg annyi gyilkok lesznek, melyek szivemet szurdalják. Hogyan fognak még tetszhetni hizelgései, s enyelgései? Látod herczeg, mily gyötrelmeknek leszek kitéve, mihelyt nem látlak!“ Özönlő könyei s sóhajtásai nem hagyák többet szólni. A persa herczeg felelni akart neki; de nem volt hozzá ereje: ön fájdalma, és az, melyet szerelmese láttatott vele, megnémitották nyelvét.

Ebn Thaher, ki csak azon tünődött, miképen mehessen ki a palotából, kénytelen volt mindeniket vigasztalni, türelemre intvén. De a biztos rabnő belépvén, félbe szakasztá beszédét: „Asszonyom, – szóla Semsz el Nihárhoz, – nem lehet időt vesztenünk: a heréltek már jőnek, s tudod, hogy utánok nem sokára a chalyf is megérkezik.“ – „Oh egek be kegyetlen ez elválás!“ – kiálta a kedvenczné. – „Siess, – monda aztán a biztosnénak, – s vezesd ezeket a függő folyosóra, mely egyik felől a kertbe, s más felől a Tigrisre szolgál, s ha az éjjel legsűrübb sötétét terjeszti ki a föld felett, bocsásd ki őtet a hátulsó ajtón, hogy bátorságban mehessenek haza.

E szavakkal forrón megölelé a persa herczeget, egy szót sem szólhatván neki, s oly zavarban mene a chalyf elé, melyet könnyen képzelhetni.

Azonban a biztos rabnő a herczeget, s Ebn Thahert a folyosóra vezeté, melyet Semsz el Nihár neki megjegyezett; itt magukra hagyá őket, a rájok zárá az ajtót, s eltávozék, bizonyossá tévén előbb őket, hogy semmitől sem tarthatnak, hogy ő el fog jőni, s kibocsátja őket, ha ideje lesz…“

Midőn Semsz el Nihár biztos rabnője eltávozott, a persa herczeg és Ebn Thaher elfeledék ennek biztatását, hogy semmitől se tartsanak. Megvizsgálák az egész folyosót, s iszonyu rémülés fogá el őket, midőn semmi rést sem lelének, melyen kisuhanhatnának, ha talán a chalyfnak, vagy valamelyik emberének, eszökbe jutna oda menni.

Egy világos fény, melyet a kert felől a rostély ablakon által megpillantának, arra birá őket, hogy közelebb lépjenek megszemlélni, honnan jő. Ez száz fehér viasz fáklyától származott, melyet ugyan annyi fiatal fekete herélt tarta kezében. Ezen ifjakat száznál több idősb herélt követé, mindnyájan a chalyf palotájának nő-őrei közül, szintugy öltözve, s karddal fegyverkezetten, mint azok, kikről már szólottam. Utánok méne a chalyf, Mezrur a heréltek feje, és Vasszif azoknak második tisztjök között, amaz jobbja, s ez balja felől lévén.

Semsz el Nihár a chalyfot egy fasor végénél várá, husz nőtől kisérve, kik mind ritka szépségüek valának, s nagy gyémánt nyakkötőkkel, s függőkkel ékesitve, s egész fejök apró gyémánttal volt elboritva. Énekeltek hangszereik mellett, s igen szép zengeményt csináltak. Mihelyt megpillantá Semsz el Nihár a fejedelmet, azonnal elébe méne, s lábaihoz borula. De midőn ezt tevé igy szóla magában: „Ah persa herczeg, ha bus szemeid tanui ennek, a mit most cselekszem, itéld meg sorsom keménységét! Igen is előtted örömest megaláznám igy magamat; szívem nem fogna vele ellenkezni.“

A chalyf igen megörült, hogy Semsz el Nihárt látá: „Kelj föl asszonyom, – monda neki, – s jőj közelebb. Magam is haragszom magamra, hogy ily soká megfosztám magamat látásodtól.“ E szavakkal megfogá kezét, s untalan lekötelező szavakat szólván hozzá, oda mene, s fölüle az ezüst thrónusra, melyet Semsz el Nihár hozatott számára. Ő maga egy székre üle elébe, s a husz nő székeivel egy kört képze körülöttök mig az ifju rabszolgák fáklyáikkal egymástól bizonyos távolságra a kertben elszéledének, hogy a chalyf az alkony hüvét annál szabadabban éldelhesse.

Leülvén a chalyf, körültekinte, s nagy megelégedéssel látá a kertet számtalan világgal fényesitve a fiatal heréltek fáklyáin kivöl. De észrevevé, hogy a terem be volt zárva; csodálkozék rajta, s kérdezé okát. Készakarva történt az ő meglepetésére. Mert alig szólott róla, azonnal egyszerre kinyila minden ablak, s a teremet kivül s belül oly fényesen, s izletesen látá kivilágitva, a mint még soha sem látá.

„Kecses Semsz el Nihár, – kiálta e látványra, – értelek. Azt akarád értésemre adni, hogy vannak szintoly szép éjjelek, mint a legszebb nappal. E szerint a mit most látok, nem tagadhatom.“

De térjünk vissza a persa herczeghez, és Ebn Thaherhez, kiket a folyosón hagytunk. Ebn Thaher nem győze eléggé csodálni mindent, a mi szemei elébe akadt. „Nem vagyok már fiatal, – monda, – s láttam néhány nagy ünnepet életemben, de nem hittem volna, hogy ily bámulandó dolgot is lehessen látni, és a mi ily nagyságot mutat. Mind az, a mit előttünk türdérvárakról meséltek, nem hasonlitható azon bámulatos látványhoz, mely itt szemünk előtt fekszik. Mily gazdagság, s egyszersmind mily pompa!“

A persa herczeg meg sem illetődött mindazon fényes tüneményeken, melyek Ebn Thahernek oly sok gyönyört okoztak. Neki csak Semsz el Nihárra voltak szemei, s a chalyf jelenléte leirhatlan szomoruságba sülyeszté. „Kedves Ebn Thaherem, – monda, – adná isten, hogy oly könnyü vérem volna, hogy mint te, csak azon mulathatnék, a minek bámulásomat ingerlenie kell! De ah! én egészen más állapotban vagyok. Mindezen tárgyak csak arra szolgálnak, hogy gyötrelmemet öregbítsék. Lehet-e a chalyfot annál látnom, kit szeretek, a nélkül, hogy kétségbeesésemben meghaljak? Ah hogy ily forró szerelemnek, mint az enyém, ily hatalmas vágytárs által kell megzavartatnia! Oh egek beh különös, és kegyetlen az én végzetem! egy pillantat előtt még a legboldogabb szerető voltam a világon, s most oly csapás által érzem sebhedve szivemet, mely halálomat okozza. Nem állhatok tovább ellent kedves Ebn Thaherem, türelmemnek vége van; fájdalmam erőt veszen rajtam, s bátorságom elcsügged.“ Ez utósó szavakat mondván valamit láta történni a kertben, mi őt félbeszakasztá, s figyelmét magára voná.

A chalyf egyik közelében lévő nőnek parancsolá, hogy lantjához énekeljen, s ez elkezdé énekét. A szavak, melyeket énekle, nagyon szenvedelmesek valának; s a chalyf azt vélvén, hogy azokat Semsz el Nihár parancsából éneklé, ki gyakran tett neki e féle szerelem-nyilatkozásokat, azokat a maga részére magyarázá. De ez most ez egyszer nem vala szándéka Semsz el Nihárnak. Ő azokat kedves Aly Ebn Bekárjára érté, s azon tárgy látására, melynek jelenlétét tovább ki nem állhatá, oly erős fájdalom hatotta meg, hogy ájulásba esett. Hátra dőlt székébe, melynek nem valának karjai, s leesett volna, ha néhány hivei hirtelen segédére nem ugrának. Fölemelék, s a terembe vivék. Ebn Thaher a folyosón megijede ezen történetre, s fejét a herczeg felé forditá; de a helyett, hogy azt a rostélyhoz támaszkodva látná, hogy mint ő azon keresztül nézzen, legnagyobb bámulására mozdulatlanul szemlélé lábainál kiterülve. Erről ösmeré meg a szerelem hatalmát, mely a herczeget Semsz el Nihárhoz vonzá; s bámulta a szívrokonság ezen különös erejét, mely azonban őt a helyre nézve, melyen valának, halálos aggodalomba ejté. Megtette mindazáltal, a mi hatalmában vala, de minden siker nélkül. Ebn Thaher még ezen zavarban vala, midőn a folyosó ajtaja kinyilék, és Semsz el Nihár biztosnéja lélektelenül, s olyatén személyként, ki nem tudja hol vagyon, lépe be.“ „Jertek szaporán, – szóla hozzájok, – hogy kibocsássalak. Itt minden zavarban van, s félek, hogy ez utósó napunk.“ – „Igen, de hogyan menjünk el innen?“ felele Ebn Thaher oly hangon, mely egész szomoruságát festé. „Kérlek lépj közelebb, s lásd mely állapotban van a persa herczeg.“ A rabnő őt ájultan látván, nehogy a beszéddel időt veszessen, vizért szalada, s néhány pillantat mulva visszatért.

Végre magához tére a persa herczeg, minekutána vizet locsoltak képére. „Herczeg, – szóla hozzá Ebn Thaher, – veszedelemben forgunk, hogy mindketten elveszünk, ha még tovább is késünk itten; szedd össze tehát magadat, és fussunk el szaporán.“

A herczeg oly gyenge vala, hogy magától föl sem kelhete. Ebn Thaher, és a biztosné fölségelék, megfogák kétfelől hóna alatt, s egy kis vas ajtóhoz menének igy vele, mely a Tigrisre nyilék. Kimenének egész egy kis csatorna partjáig, mely a folyammal össze volt kötve. A biztosné tapsola kezével, s azonnal megjelenék egy kis csónak, s közelite hozzájok egyetlen egy evezővel. Aly Ebn Bekár, és társa bele lépének, s a biztos rabnő a csatorna partján marada.

A herczeg, mihelyt leüle a csónakban, kinyujtá egyik kezét a palota felé, a másikat szivére tévén, és gyenge szózattal monda:

„Bucsuzóul kinyujtom gyenge kezemet, s a másikkal a tüzet takargatom, mely szivemben dühösködik.

Vajha e látogatásom ne lenne utósó nála, s ez elválásom ne lenne utósó tőle!

Drága kincse lelkemnek, vegyed fogadalmamat e kézből, mig a másikkal bizonyosá teszlek, hogy szivem mindenha meg fogja őrízni a lángot, melyre lobbant irántad!…“

Azonban a hajós teljes erejéből eveze, és Semsz el Nihár biztos rabnője a persa herczeget, és Ebn Thahert a csatorna partján mindaddig kiséré, mig a Tigris folyóba értek. Itt már nem mehetett tovább velök, elbucsuzék tőlök, s visszafordula.

A persa herczeg még mindig nagy csüggedésben vala. Ebn Thaher vigasztalá, és bátoritá. „Gondold meg, – szóla hozzá, – hogy ha a partra érünk is, még jó darab utat kell házamig tennünk; mert nem tartom tanácsosnak, hogy ily későn, s ily állapotban lakodba vezesselek, mely sokkal messzebb van, mint az enyém; még az is megeshetnék rajtunk, hogy az őrök megfognának.“

Végre kiszálltak a csónakból; de a herczeg oly erőtlen vala, hogy nem járhatott. E nagy bajban eszébe jutott Ebn Thahernek, hogy egy barátja lakik ott közelében, s nagy bajjal oda hurczolá a herczeget. Barátja nagy örömmel fogadá őket; s leültetvén kérdezé hol járnak ily későn? Ebn Thaher igy felele: „Hallottam most estve, hogy egy ember, ki nekem nevezetes összeg pénzzel tartozik, hosszu utra készül; nem késtem tehát, s elindultam őtet fölkeresni; utközben összeakadtam ezen ifju urral, kit itt látsz, s a kinek ezerféle köteleztetésekkel tartozom; mivel adósomat ösmeri: oly szives vala, hogy elkisért. Nagy bajunkba került, mig emberünket észre birhatók; de végre még is czélt érénk, s ez az oka, hogy ily későn jöttünk el tőle. Visszajövet néhány lépésnyire innen ezen ur, ki iránt minden lehető tekintettel tartozom, hirtelen roszul leve; azért bátorkodtam ajtódon kopogni. Hizelkedem magamnak, hogy megteszed velünk a szivességet, hogy ez éjszakára szállást adj.“

Ebn Thaher barátja beéré e regével, szivesen látá őket, s a persa herczegnek minden segélyt igért, a mit csak kivánhatna. De Ebn Thaher felele a herczeg képében, s monda, hogy nyavalyája oly nemü, hogy csupán nyugalomra van szüksége. A barát jól látá, hogy mind a ketten le akarnak nyugonni; egy szobába vezeté tehát őket, s szabadságot engede nekik, hogy lefekhessenek.

Ha bár aludt is a persa herczeg, álma mégis nyugtalan vala, tele szorongató álomképekkel, melyek neki Semsz el Nihárt ájultan mutaták a chalyf lábainál, és szomoruságában megerősiték. Ebn Thaher alig várván, hogy haza érhessen, mivel nem kétlé, hogy az övéi otthon miatta halálos aggodalomban lesznek (mert soha sem történt, hogy házán kivül aludt volna) igen korán fölkele, s haza mene, minekutána barátjától elbucsuzott volna, ki szinte fölkele virradatkor, hogy imádságát elvégezze.

Végre haza ére a persa herczeggel, kinek legelső dolga is az vala, hogy mivel magát ezen utban igen megerőltette, egy szófára ledőle oly fáradtan, mintha hosszu utazást tett volna. Mivel nem birt haza menni, Ebn Thaher egy szobát készittetett el számára; s hogy rajta ne aggódjanak, megizené cselédjeinek a herczeg állapotját, s hollétét. Ezt azonban kéré, csendesedjék le, s házában mindennel tetszése szerint parancsoljon. „Örömmel elfogadom barátságos ajánlásodat, – felele a herczeg, – de ne csinálj magadnak alkalmatlanságot, s kérlek ugy tégy, mintha itt sem volnék. Egy pillantatig sem maradnék itt, ha tudnám, hogy jelenlétem legkisebb terhedre is vagyon.“

Mihelyt Ebn Thahernek egy pillantatnyi ideje jutott magát rendbeszédnie, elbeszéle az övéinek mindent, a mi Semsz el Nihár palotájában történt, s beszéde végén hálát ada istennek, hogy őt ily nagy veszedelemből kiszabaditá.

A herczeg előkelőbb házi-cselédei elmenének Ebn Thaher házához, hogy parancsolatot vegyenek tőle; nemsokára több barátjai is meglátogaták ottan, kiket betegségéről tudósitottak. A napnak nagyobb részét mindnyájan nála töltötték; ha beszélgetéseik a szomoru képzeleteket, melyek nyavalyáját okozták, el nem enyészthették is, legalább mégis egy kis mulatságot szerzének neki. Alkony felé bucsut akara venni Ebn Thahertől; de ezen hű barát látván erőtlenségét, kényszerité a jövő napnak elvárására. Hogy valamit tegyen fölvidulására, estve éneki s hurjátéki zengeményt tartatott neki. De ez csak arra szolgált, hogy a tegnap estvéli muzsikát emlékébe hozá, s megujitotta fájdalmait a helyett, hogy csillapitotta volna, ugy, hogy nyavalyája más napra roszabbulni látszott.

Most már nem ellenkezék tovább Ebn Thaher a herczeg akaratával, hogy haza térjen. Ő maga gondoskodott oda-vitetéséről, s el is kiséré. Midőn egyedül marada vele szobájában, ujolag elébe terjeszté, mely tanácsos légyen nemes erőltetéssel legyőzni azon szenvedélyt, melynek sem rá, sem Semsz el Nihárra nézve nem lehet jó vége. „Ah kedves Ebn Thaherem, – kiálta a herczeg, – beh könnyü neked e tanácsot adnod; de ugyan nehéz ám nekem azt követnem! elismerem egész nyomosságát, azonban még sem használhatom. Megmondtam már, hogy Semsz el Nihárhoz való szerelmemet a sirba viszem velem.“ Látván Ebn Thaher, hogy semmire sem mehet a herczeggel, bucsut veve tőle, s el akart távozni.

A persa herczeg visszatartóztatá. „Nemes barátom, – monda neki, – ha azt nyilatkoztatom is ki, hogy nem áll hatalmamban bölcs tanácsodat követni, kérlek, ne tulajdonitsd vétkemül, s azért ne vond el tőlem barátságodat. Nem adhatnád ennek nagyobb bizonyságát, mint ha szerettem Semsz el Nihárom sorsáról értesiteni fognál, ha valamit hallandasz felőle. A bizonytalanság, melyben iránta vagyok, s a halálos aggodalmak, melyeket ájulása támaszt bennem, tartanak ezen csüggedésben, melyet szememre vetsz.“ – „Uram, – felele neki Ebn Thaher, – reménylheted, hogy ájulásának nem volt rosz következése, s hogy biztosnéja haladék nélkül eljő engem tudósitani, miképen történt minden. S mihelyest tudni fogom, nem mulasztom el azonnal veled közölni.“

Ebn Thaher a herczeget ezen reménységben hagyá, s haza tére lakába, hol Semsz el Nihár biztosnéját egész nap hasztalanul várá. Sőt a következő napon sem látá azt. A herczeg egészsége iránt való nyugtalansága nem engedé, hogy tőle tovább távol legyen. Hozzá mene, hogy türelemre intse. Ágyban lelé, s szintoly betegen, mint előbb, körülvéve barátaitól, s néhány orvostól, kik minden mesterségöket elővették, hogy nyavalyája okát felfödözzék. Mihelyt Ebn Thahert meglátá, mosolyogva tekinte reá, mind érkezése miatt való örömében, mind pedig azért is, hogy értésére adja, mennyire csalatkoznak orvosai szemléikben, kik nyavalyája okát ki nem találhatják.

A barátok és orvosok egymásután eltávozának, s Ebn Thaher végre maga maradt a beteggel. Közelite ágyához, s kérdezé: hogy van, mióta nem látta. „Azt mondhatom – felele a herczeg, – hogy szerelmem folyvást erősödik, s a bizonytalanság szeretetreméltó Semsz el Nihárom állapotja iránt bajomat minden pillanattal öregbiti, s oly állapotba tesz, mely rokonimat, barátimat aggodalomba ejti, s orvosimat, kik azt meg nem foghatják, megtéveszti. Nem hiheted, – ezt veté hozzá, – mennyire terhemre van ennyi ember tolakodása, a kiket pedig becsülettel el nem űzhetek. Te vagy egyedül, kinek társasága enyhet ád: de kényszeritlek, ne titkolj el előttem semmi is. Mi ujságot hozasz szerelmesemről? láttad-e biztosnéját? mit mondott neked?“

Ebn Thaher azt felelé, hogy nem látta, s alig közlé a herczeggel e szomoru hirt, midőn ennek szemei könybe telének, s következő verseket mondá:

„Elrejtettem a szerelmet, mig fájt, s a legfelsőbb fokra hágott; ekkor, fájdalom, kijelenték könyeim, a mit eltitkolék.

De midőn ezek titkomat kinyilatkoztaták, futni akartam: igenis, csak a szaladásban lett volna üdvöm.

Könyeim hirdetik a szerelmet, mely kinoz; de a mit magamban rejtek, mégis sokkal több.“

Többet nem szólhatott, annyira elszorult szive. „Herczeg, – monda erre Ebn Thaher, – engedd azon megjegyzést tennem, hogy fölöttéb találmányos vagy magad kinzására. Az istenért, töröld le könyeidet; valamelyik cseléded be találhat lépni e pillanatban, s tudod mily gondosan kell rejtegetned érzelmeidet.“ De bár mit szólt légyen is ez értelmes barátja, lehetetlen volt a herczegnek könyeit tartóztatnia.

„Bölcs Ebn Thaher, – monda, minekutána ismét szólhatott, – nyelvemet ugyan megakadályozhatom, hogy szivem titkát föl ne födözze: de könyeimmel nem birok akkor, midőn a legnagyobb okom van Semsz el Nihárért rettegnem. Ha vágyaimnak ezen imádandó s egyetlen tárgya nincs többé a világon, ugy egy pillantattal sem fogom őt túlélni.“ – „Üzd el e gyászos gondolatot, – felele Ebn Thaher, – Semsz el Nihár még él, abban nem kételkedhetsz. Ha hirt nem adott magáról, ugy csupán alkalmat nem lelhetett arra; s reménylem, ezen nap sem fog eltelni anélkül, hogy róla valamit hallanál.“ Még más vigasztaló szavakat is szóla hozzá, s eltávozék.

Alig ért haza Ebn Thaher, midőn a kedvenczné biztosnéja megjelenék. Szomoru képe előtte rosz jelenségnek tetszék. Kérdezé asszonyáról. „Szólj előbb magatok felől, – monda a biztosné, – mert nagy aggságban voltam irántatok, hogy a persa herczeggel azon állapotjában indultál el.“

Ebn Thaher elmondá a mit tudni akart, s midőn elvégezé, megszólala a rabnő, ezt mondván: „Ha a persa herczeg szenvedett s szenved asszonyomért, ennek szenvedése sem kisebb érte. Minekutána benneteket elhagyálak, – folytatá tovább, – visszatértem a terembe, hol Semsz el Nihár még ájultan feküdt, bármint iparkodtak is segélyére kelni. A chalyf mellette ült a legvalóbb fájdalom minden jeleivel: kérdezé a nőket, s kiváltképen engemet, ha nem tudnók-e bajának okát, de mi megőrizők a titkot, s más egyebet mondottunk neki, mint azt, a mi előttünk nem vala ismeretlen. Mi azonban mindnyájan sirtunk, hogy őtet oly soká láttuk kinlódni, s mindent megtettünk, a mit csak kigondolhatánk, hogy rajta segélhessünk. Meg volt már éjfél, midőn végre magához jöve. A chalyf, ki elég türelmes vala e pillanatot elvárni, nagy örömet mutatott rajta, s kérdezé Semsz el Nihárt, mi okozhatta baját. Mihelyt ennek szavát hallá, megerőltetvén magát, fölkele, s megcsókolván lábait, előbb, hogysem ez megakadályozhatta volna, s igy szóla: „Uram, vádolnom kell az eget, hogy nem adá meg a kegyelmet felséged lábainál meghalhatnom annak kijelentésére, mennyire meg vagyok hatva kegyeidtől.“ – „Elhiszem, hogy szeretsz, – monda a chalyf neki, – de parancsolom, hogy irántam való szeretetből gondoskodjál megtartásodról. Ma nyilván valami rendetlenséget követtél el, s az okozta ezen gyengélkedésedet; vigyázz magadra, kérlek, tartóztasd magadat másszor az efféléktől. Örvendek, hogy megint jobb állapotban láthatlak, s tanácslom, hogy ez éjjel maradj itt, ahelyett, hogy szobádba mennél: félek, hogy a mozgás ártalmadra lehetne.“ E szavak után parancsolá, hogy egy kis bort hozzanak, melyet erősitőül beadott neki. Erre bucsut vevén tőle, visszatére palotájába.

Mihelyt a chalyf eltávozott, inte asszonyom, és én oda menék hozzá. Nyugtalanul tudakoza benneteket. Bizonyossá tevém, hogy már régóta nem vagytok a palotában, s e részről megnyugtatám. Óvakodtam a persa herczeg ájulásáról valamit szólani előtte, félvén, hogy megint azon állapotba döntöm, melyből fáradozásaink oly sok bajjal vonták ki. Megelégedtem avval, hogy előtte a herczeg által mondott verseket ismétlém; melyre egy Léhaszuluzsák nevü rabnőt szólita magához, s parancsolá neki, hogy vele a következő dalt énekelje:

„A mily igazán élek, az életnek tőled elválva semmi ingere sincs előttem. Ah miért nem szabad tudnom, milyen a te állapotod, tőlem távollétedben!

Méltó tisztem az, hogy vért sirjak, mivel nélküled kell lennem, ha te könyeket hullattál, hogy nélkülem kelle lenned.“

Gondoskodásom sikeretlen vala, a mint mindjárt hallani fogod. „Herczeg, – kiálta most, – lemondok mostantól fogva minden gyönyörüségről, a mig látásodtól meg leszek fosztva. Ha jól ismertem szivedet, példádat követem ebben. Te nem szünöl meg könyeket hullatni, mig ismét megtalálsz; s illő, hogy én is sirjak és szomorkodjam, mig ohajtásaimnak visszaajándékoztatandol.“

E szavakkal, melyeket szenvedelmének egész hevével monda ki, ujra ájultan dőle karjaimba…

Mi, társnéim és én, megint sokáig vesződtünk, hogy őt magához hozhassuk. Midőn végre fölocsúdék, ezt mondám neki: „Asszonyom! eltökéletted-e, hogy magadat megöld, s veled mi is mindnyájan meghaljunk? Esedezem előtted a persa herczeg nevében, kinek kedvéért óhajtanod kell az életet, gondoskodjál megtartásod felől. Az istenért, hagyd magadat megindittatni, s cselekedd azt, a mivel magadnak, a herczeg szerelmének s hozzád való hűségünknek tartozol.“ – „Nagyon köszönöm, – felele ő, – gondosságodat, buzgóságodat s jó tanácsodat: de ah! használhat-e az nekem? Nem kecsegtethetjük magunkat semmi reménynyel, s csak a sirban kell várnunk szenvedéseink végét.“

Egyik társném Fululmaghur nevü el akará vonni e szomoru gondolatoktól s lantjához következő dalt éneklé:

„Azt mondák nekem: „talán a türelem szerez neked megnyugvást.“ Pedig hogyan lehetséges a türelem, ha tőle el vagyok válva.

Mindig szorosabbra szorul a szövetség közte és közöttem, mióta minden reményem elenyészett, midőn őt utószor csókolám meg.“

De Semsz el Nihár parancsolá, hogy hallgasson s minden többiekkel együtt kimenjen. Egyedül magamat foga nála az éjjel. Mily éjszaka volt az, egek! könyekben és sohajtásokban tölté azt; és szüntelen a persa herczeg nevét emlegeté, panaszkodott végzete ellen, mely őt a chalyfnak szánta, kit nem szerethet, s nem annak, kit holtáig fogna szeretni.

Jövő reggel a teremből, hol nem vala meg egész alkalmassága, szobájába vittem. Alig ért oda, s azonnal az udvar minden orvosa a chalyf parancsából látogatására jött; s a fejdelem maga sem sokáig maradt el. A gyógyszereknek, melyeket az orvosok Semsz el Nihárnak rendeltek, annál kevesebb sikerök lett, mivel betegségének okát nem tudák; s az erőltetés, melyet neki a chalyf jelenléte okozott, még inkább öregbité azt. Ez éjjel azonban mégis nyugodott egy kicsinyt; s mihely fölébredt, megparancsolá, hogy hozzád jőjek, s a persa herczegről tudakozódjam.“

„Értesitettelek már ennek állapotjáról, – monda neki Ebn Thaher; – azért eredj vissza asszonyodhoz, s tedd bizonyossá, hogy a persa herczeg szintoly óhajtva vár róla tudósitást, mint ő erről. Intsed mindenek fölött, hogy magát mérsékelje s győzze meg, hogy a chalyf jelenlétében egy szót is ki ne szalaszszon, mely bennünket vele együtt veszedelembe dönthetne.“ – „A mi engem illet, – felele a biztosné, – én mindent rettegek szenvedélyétől. Szabadságot vettem magamnak neki megmondani, mint vélekedem e felől; s meg vagyok győződve, nem veszi balul, ha kedvedért még egyszer szólok vele róla.“

Ebn Thahernek, ki csak most jött volt a persa herczegtől, nem vala alkalmas oda tüstént visszamenni, mivel szorgos dolgai valának, melyek reá hazatértével várakoztak; csak estefelé mehete oda.

A herczeg egyedül vala, s nem volt jobban, mint reggel. „Ebn Thaher, – kiálta elébe, midőn jőni látá, – kétségkivül sok barátid vagynak, de ezek bizonynyal nem ösmerik ugy becsedet, a mint velem megismertetted, buzgóságod, szorgalmad és fáradságod által, melyeket nem kimélsz, valamikor szolgálatodra van szükségem. Meg vagyok szégyenülve azok miatt, a miket értem oly nagy magad megtagadásával tész, s nem tudom, miképen háláljam meg neked.“ – „Herczeg, – felele Ebn Thaher, – kérlek, ne szóljunk többé róla; kész vagyok nemcsak egyik szememet oda adni, hogy a tieid közül egyiket megtartsam, hanem életemet is éltedért föláldozni. De erről most nincsen szó. Azt jöttem jelenteni, hogy Semsz el Nihár biztosnéját hozzám küldé, hogy rólad hirt vigyen, s róla hozzon. Elgondolhatod, hogy semmit sem mondottam neki egyebet, mint a mi asszonya iránt való szerelmed nagyságát s azon állhatatosságot, melylyel őt szereted, bizonyíthatja.“ Ebn Thaher erre pontos és körülményes tudósítást tőn előtte mindazokról, miket a biztos rabnő beszélt neki. A herczeg őtet a félelem, féltékenység, szerelem és szánakozás mindazon egymást váltó indulataival hallgatta, melyeket beszéde támasztott benne; minden körülmény felett, melyet érte, azon szomorító vagy vigasztaló elmélkedésekre fakadván, melyekre csak egy oly szenvedélyes szerető, mint ő, képes lehet.

Beszélgetésök késő éjszakáig tarta, ugy hogy a persa herczeg kényszeríté Ebn Thahert a nála maradásra.

Másnap reggel, midőn ezen hű barát hazamene, egy asszonyt láta feléje jőni, kit Semsz el Nihár biztosnéjának ösmére meg. Midőn hozzá ére, ezt mondá neki: „Köszöntet asszonyom és kéret, hogy ezen levelet add által a persa herczegnek.“ A hű Ebn Thaher vevé a levelet s visszatére a herczeghez, a biztos rabnővel együtt…

A mint Ebn Thaher Semsz el Nihár biztosnéjával a persa herczeg házába lépe, kéré őt, hogy egy pillanatig maradna az előszobában, s várakoznék reá. Mihelyt őt a herczeg megpillantá, nyugtalanul kérdezé, hogy mi ujságot hoz. „A legjobbat, melyet hallhatsz, – felele neki Ebn Thaher, – szintoly forrón szerettetel, mint szeretsz. Semsz el Nihár biztosnéja előszobádban vagyon; levelet hozott neked asszonyától, s csupán parancsodat várja a bejövetelre.“ – „Ereszd be tüstént! – kiálta a herczeg elragadtatva. – S ezt mondván, fölüle ágyában, hogy őt elfogadja.

Mivel a herczeg emberei, mihelyt Ebn Thahert jőni láták, a szobából kimenének, hogy őt urokkal egyedűl hagyják, maga méne Ebn Thaher az ajtót kinyitni, s a biztosnét bebocsátá. A herczeg megösmeré, s igen nyájasan fogadá. „Uram, – monda ez neki, – tudom mindazon gyötrelmeket, melyeket szenvedtél, a mióta szerencsém volt a csónakhoz vezetnem, mely visszajöveteltekre várakozott; de reménylem, hogy e levél, melyet hozok, segíteni fogja gyógyulásodat.“ E szavakkal oda nyujtá neki a levelet. Elvevé, s össze meg összecsókolván, fölbontá, s következő szavakat olvasá: