A fekete szigetek ifju királyának története.

„Tudd meg tehát uram“ szóla tovább, „hogy atyám, kinek Mahmud vala neve, e birodalom királya volt. Ez a fekete szigetek országa, mely nevezetét ama négy közelében lévő halomtól veszi; mert ezen halmok előbb szigetek valának; s a főváros, melyben atyám udvarát tartá, azon helyen álla, hol most a tó van, melyet láttál. Történetem folyamatja mindezen elváltozásokat fel fogja világosítani.

Atyám a király hetven éves korában hala meg. Mihelyt helyébe léptem, megházasodám; s az, kit kiválaszték, hogy királyszékemet vele megoszszam, unokahugom vala. Minden okom vala szerelme jeleivel, melyeket irántam mutatott, megelégedni; s én részemről oly szerelmet éreztem iránta, hogy semmi sem látszék egyességünkhöz hasonlitani. De öt esztendő eltelte után megsejditém, hogy már nem leli bennem kedvét.

Egykor ebéd után, midőn fürdőben vala, nagy kedvem volt alunni s egy szófára vetém magamat. Ketten az ő asszonyai közül, kik szobámban valának, leültek, egyik fejemhez, másik lábamhoz, mindenik egy legyezővel kezében, mind azért, hogy hűset hajtsanak, mind pedig hogy a legyeket, melyek szunyadásomat háborgathatták volna, rólam elverjék. Azt vélék, hogy elaludtam s halkan beszélgetének maguk között; de én csak szemeimet hunytam be, s egy szót sem veszték el beszédökből.

Egyik ezen asszonyok közül monda a másiknak: „nem tesz-e balul a királyné, ily szeretetre méltó fejedelmet, mint a mienk, nem szeretni?“ – „Bizonynyal“ felele a másik. „A mi engem illet, nem foghatom meg s nem tudom, miért kel föl minden éjjel, s miért hagyja ezt magát: vajjon nem veszi-e ez észre?“ – „Ej hogyan venné?“ – monda a másik. – „Hiszen minden estve bizonyos fűnedvet elegyít italába, mely által egész éjszaka oly mélyen aluszik, hogy ő rá ér menni, a hova neki tetszik; s hajnalban ismét visszatér, melléje fekszik; s ekkor bizonyos illat által ébreszti föl, melyet orra alá tart.“

Gondold el uram bámulásomat e beszélgetésen s az érzelmeket, melyeket bennem támaszta. De bármely felháborodást okoza is, eléggé ura valék magamnak magamat tetetni: ugy tevék mintha felébredtem és semmit sem hallottam volna belőle.

A királyné kijöve a fürdőből, együtt vacsorálánk, s minekelőtte lefeküdtünk volna, maga nyujta egy csésze vizet, melyet szoktam inni: de én a helyett, hogy számhoz vittem volna, egy nyilt ablakhoz menék s oly ügyesen kiöntöttem a vizet, hogy észre nem vette. Erre visszaadám kezébe a csészét, hogy ne kételkedjék, hogy megittam.

Ezután lefekvénk: de nemsokára, midőn vélé, hogy már elaludtam, ismét felkele, oly kevés vigyázattal, hogy alkalmas fönszóval mondá: „Alugyál s bár soha fel ne ébredj,“ szaporán fölöltözék s elhagyá a szobát.

Mihelyt feleségem, a királyné, kiment vala,“ monda tovább a fekete szigetek királya „fölkelék hirtelen, felöltözém s oly sietve menék utána, hogy nem sokára előttem hallám menni. Most nyomban követém, de halkkal lépegeték, hogy meg ne halljon.

Több ajtón mene keresztül, melyek bizonyos varázsszók hatalmára, melyeket elmonda, maguktól kinyilának; s az utósó, mely igy kinyilék, a kertajtó vala, melybe most kilépe.

Én ez ajtóban megállottam, hogy meg ne pillantson, mig egy virágtáblán mene által; addig követém szemeimmel, mig a homály engedé, s észrevevém, hogy egy kis erdőcskébe megy, melynek utai sürü bokrokkal valának beszegve. Én egy más uton szintén oda menék s egy alkalmas hosszu séta-ut bokrai mögé suhanván, látám őt azon egy férfival sétálni.

Nem mulasztám el beszédökre figyelmetesen hallgatózni, s következőket értém belőle:

„Nem érdemlem“ monda a királyné szeretőjének „szemrehányásaidat, melyekkel illetsz, hogy jobban nem siettem: jól tudod okát, mi gátolt benne. De ha szerelmemnek mindazon jelei, melyeket eddig adtam, nem elégségesek téged forró hajlandóságomról meggyőzni, kész vagyok annak még szembetünőbb bizonyságait adni: csak parancsolj; ismered hatalmamat, ha kivánod, e nagy várost, s e szép palotát még nap fölkelteig borzasztó rommá változtatom, melyben csak farkasok, baglyok és hollók tanyáznak. Tul tegyem-e Kaukazus-hegyén, a lakott világ határain kivül, ez erős falaknak minden köveit? Csak egy szót szólj s ez egész hely el lesz változva.“

Midőn a királyné e szavakat mondá, kedvesével együtt a fasor végéhez ére, s egy másik utba csavarodának, s mindketten előttem mentek el. Már kihuztam kardomat; s mivel a férfi felemen ment, nyakban vágám, s földre terítém. Azt vélém, hogy megöltem, s ezen véleményben hirtelen eltávozám, anélkül, hogy magamat a királynéval megismertettem volna, kit kimélni akarék, mivel rokonom vala.

Azonban a vágás, melyet rajta ejték, minden bizonynyal halálos vala, de feleségem megtartá életét varázsa hatalmával, oly módon ugyan csak, hogy azt lehet róla mondani, hogy sem élő sem holt.

Midőn a kerten által a palotába tértem, hallám, hogy a királyné hangos jajgatásra fakadt: ebből elképzelém fájdalmát s nagyon elégedett valék magammal, hogy életét meghagyám.

Minekutána szobámba visszaérkeztem, ismét lefekvém; s megelégedvén, hogy a vakmerőt, ki megsérte, megbüntetém, elaludtam.

Más nap reggel felébredtemkor a királynét mellettem fekve találám…“

„Nem mondhatom, aludt-e vagy sem; de én halkal kelék fel, szobámba menék s egészen felöltöztem. Ezzel tanácsgyülésembe menék.

Visszatértemkor a királyné gyászruhában jelenék meg előttem, elszórt s részint megtépett hajjal. „Uram“ szóla hozzám „könyörögni jöttem felségedhez, ne csodálkozzék ez állapoton, melyben lát. Három szomoru hir, melyeket egyszerre vettem, méltó ok e mély fájdalomra, a minek ezek csak gyenge jelei.“ – „S mi hirek azok asszonyom?“ kérdém. „Anyám, a királyné halála egyszerre atyáméval, a királyéval, ki egy ütközetben esett el, s egyik testvéremével, ki egy mélységbe zuhant.“

Nem volt ellenemre, hogy ez ürügyöt kapá fel szomorusága igaz okának elrejtésére, s ebből megtudám, hogy engem nem vett gyanuba szeretője megöléséért.

Asszonyom – mondék neki – távol legyen tőlem, hogy fájdalmadat gáncsoljam, sőt bizonyossá teszlek, hogy mindazon részt veszem benne, melyet vennem kell. Nagyon is csodálnám, ha érzéketlen maradnál a veszteségnél, melyet szenvedtél. Sirj: könyeid csalhatlan jelei egy felséges jó szivnek. Mindemellett reméllem, hogy az idő s okosság mérsékelni fogják fájdalmadat.

Elvonula szobájába, hol tartalék nélkül oda engedé magát fájdalmának, s egy egész évet sirással s jajgatással tölte.

Ezen idő lefolyta után engedelmet kére tőlem, hogy a palota körében számára temetőhelyet épittethessen, hol, a mint mondá, akar halála napjáig lakni. Megengedém neki s egy pompás palotát épittete egy kúppal, melyet onnén láthatni: s könypalotának nevezé.

Midőn elkészüle, szeretőjét bele viteté, kit azon éjjel, melyen megsebesitém, egy neki alkalmas helyre tett el. Mindeddig italokkal akadályozta halálát, melyeket neki be adott; s nem szünt meg neki továbbad is effélét adni, s maga vivé el minden nap számára, mióta a könypalotában vala.

Azonban minden bűvölései által sem birá e szerencsétlent meggyógyitani. Nem csak járni s fönállani nem tudott, hanem szólását is elveszté, s nem volt más életjel benne látásán kivül. Jóllehet most már a királynénak az a vigasztalása vala, hogy őt láthatá, s mind azt mondhatá neki, a mi nyájast s szerelmest balgatag szerelme sugalt, még sem mulasztá el naponkint két alkalmas hosszu látogatást tenni nála. Én mind ezt jól tudám, de ugy tettetém magamat, mintha semmit se tudnék róla.

Egyszer elmenék a könypalotához, vágyván megtudni, miben foglalatoskodik ott tulajdonképen a királyné; s egy helyről, hol nem láthatott, következőleg hallám őt kedveséhez beszélni: „Kétségbe esem rajta, hogy téged ily állapotban kell látnom, melyben vagy: én szintugy érzem égő fájdalmaidat, melyeket szenvedsz…; de kedves lélek, én mindig beszélek hozzád s te soha sem felelsz. Meddig fogsz e hallgatásban megátalkodni? Ah éltem legédesb pillanatai azok, melyeket itt töltök, hogy kínaidban osztozzam. Nem élhetek nélküled, s a gyönyört, téged szüntelen láthatni, fölebb becsülném a világegyetem uradalmánál.“

E hosszu beszédet e következő versekkel zárá be: „Az az üdvösség napja, melyen közeledet éldelem; s a veszedelem és halál napja az, melyen tőlem elfordulsz.

Ha az éjjelt távol töltöm tőled, ugy tetszik, mintha minden ijedelmek fenyegetnének; de közeled édesb nekem a bátorságnál!“

Végre még következő verseket adá hozzá:

„Ha minden boldogságtól körül volnék is véve, ha az egész világot s a chozroek országát birnám is:

Nem érne előttem annyit mint a szunyog szárnya, ha szemem téged nem látna!“

Ezen panaszokon, melyeket fohászkodásai s zokogásai többször félbeszakasztának, végre elvesztém türelmemet, előlépve közeliték hozzá, s mondám: „asszonyom, már eleget sirtál: ideje határt vetni e fájdalomnak, mely mindenikünket megbecstelenite; szörnyüség elfeledned, mivel tartozol nekem, mivel tartozol magadnak.“

„Uram“ felele „ha még valami tisztelettel, vagyis inkább szivességgel viseltetel irántam, esedezem, hogy ne kényszerits. Engedd magamat halálos fájdalmamnak adnom, lehetetlen, hogy azt az idő kisebbitse.“

Midőn látám, hogy szavaim a helyett, hogy őt tisztére téritenék, még inkább dühét ingerlék, nem szólék többet, hanem visszavonultam.

Ő tovább is minden nap folyvást látogatá szeretőjét, s két egész esztendőn által szakadatlan csüggedtségben vala.

Még egyszer elment a könypalotába, midőn ő benn vala, ismét elrejtezém, s következőt hallám kedveséhez mondania:

„Már három éve, hogy egyetlen egy szót sem szólál hozzám, s hogy semmit sem felelsz szerelmem jeleire, melyeket beszédemmel és sohajtásaimmal adok: érzéketlenség-e vagy megvetés? Oh temetőhely, te enyésztetted el azon szertelen szerelmet, melylyel irántam viseltetél? te zártad-e be e szemeket, melyek nekem oly sok szerelmet hirdetének, s melyek minden örömemet magokba foglalák? Nem, nem, azt nem hihetem. Mondd meg inkább mi csoda által lettél te a legdrágább kincs megtartója, mely valaha létezett!“

Megvallom uram, hogy e szavakon igen megboszankodám, mert végre is e drága kedves, ez imádott halandó nem olyan vala, mint képzelhetnéd, hanem egy fekete indus vala, e tartománybeli származat. Mondom, hogy ugy megboszankodtam e beszéden, hogy zajosan előlépék; s szintugy a temető helyhez intézvén szavaimat, felkiálték: óh temetőhely; miért nem nyeled el e szörnyeteget, kitől a természet elborzad.

Alig mondottam ki e szavakat, midőn a királyné dühösen felugrék: „Hah kegyetlen“, kiálta, „te vagy, ki fájdalmamat okozod! ne véld, hogy azt nem tudom: már is soká tetettem magamat. A te gyilkos kezed tette szerelmem tárgyát e siralmas állapotba, s még oly kegyetlen vagy, hogy ide jösz egy szerelmest elcsüggedtében gunyolni.“

„Igenis, én vagyok,“ esém szavába, magamon kivül ragadtatván haragomtól, „én vagyok, ki e szörnyeteget megbüntettem, mint azt érdemlé; veled is szintugy kellene bánnom, és bánom, hogy nem cselekedtem, már is régen élsz vissza jóságommal.“

Ezt mondván, kirántám kardomat s felemelém kezemet, hogy megbüntessem. De ő nyugodtan nézé mozdulatomat s gúnymosolygással szóla: „Mérsékeld haragodat!“ Egyszersmind néhány szavakat monda, melyeket nem érték, s ezt veté hozzá: „Varázslataim hatalmával parancsolom neked, hogy nyomban félig márványnyá változzál, s félig ember maradj.“

Azonnal az lettem, a minek itt látsz uram, „már holt az élő, s élő a holtak között.“

„Minekutána a kegyetlen boszorkány, méltatlan egy királyné nevezetére, igy elváltoztatott, s egy más varázslata által e szobába helyezett, elrontá fővárosomat, mely igen virágzó s népes vala; pusztítá a házakat, az árhelyeket és vásárállásokat, s helyettök e tavat s puszta mezőt tünteté föl, melyet látál.

A négyszinű halak, melyek a tóban vannak, a négyféle lakosok, különböző hitök szerint, kik benne valának: a fehérek muzulmánok, a vörösek persák, tűzimádók, a kékek keresztények, s a sárgák zsidók. A négy domb körösded négy sziget volt, melyektől e birodalom nevét vevé. Mind ezt a varázsnőtől hallottam ki kínaim tetézésére dühének munkáit hirül adá. De még itt nincs vége, dühe nem elégszik meg országom elpusztitásával s elváltoztatásommal: eljő minden nap s meztelen vállaimra százat vág bikacsökkel, mely vérbe fagyba borit. Ha ezt elvégezé, betakar egy durva kecskeszőrszövettel, fölé e bibor ruhát adja reám, nem tisztesség okáért, hanem hogy kigúnyoljon.“

E helynél nem tartóztathatá a fekete szigetek ifju királya könyeit, s a szultán ugy meg volt hatva a szánakozástól, hogy egy szót sem hozhata elő vigasztalására.

Ezután az ifju király fölemelé szemeit az égre s monda: „mindeneknek hatalmas teremtője! alávetem magamat itéletednek, áldom bölcs gondviselését végzeteidnek! békével tűröm minden szenvedéseimet, mivel ez akaratod, de reménylem, végetlen kegyelmed meg fog érte jutalmazni.“

A szultán ellágyulva e különös történet által s a kivánságtól lelkesülve, hogy e szerencsétlen fejedelemért boszút álljon, monda neki: „mond meg nekem, hol tartózkodik a hitetlen boszorkány, s hol lehet semmirekellő szeretője, ki már élvén eltemettetett.“

„Uram“ felele neki a fejedelem, „szeretője, a mint már mondám, a könypalotában van, egy kúpos temetőhelyben; s e palota ezen várnak homlokfelével össze van kötve. A mi a varázsnőt illeti, nem mondhatom bizonyosan, hol tartózkodik; de minden reggel eljő napkeltével szeretője látogatására, minekutána velem a véres vereséget, melyről szóltam, elvégezte; s látod, hogy én e kegyetlen bánásmódtól nem tudom magamat mególtalmazni. Ekkor az italt viszi neki az egyetlen szert, mely ekkorig életét tartogatá; s nem szünik hallgatásán panaszkodni, melyben folyvást vesztegel, mióta megsebesitettem.“

„Legboldogtalanabb fejedelem“ felele a szultán, „nem lehet mélyebben megilletve lenni szerencsétlenségidtől, mint én vagyok. Soha sem történt senkivel is ily rendkivülvaló dolog; egy hiányzik csak még hozzá, tudniilik a téged illető boszú; de semmit sem hagyok kisérletlenül, hogy azt számodra megszerezzem.“

Valóban, mig a szultán e tárgyról az ifju fejedelemmel beszélgete, minekutána megmondta, ki volna s miért jött e várba, egy módot gondola ki annak megboszúlására, s közlé vele. Megegyezének az eszközökben, melyeket választaniok kelle, hogy szándékuk elsüljön, s minek végrehajtását holnapra halaszták.

E közben, mivel már késő éjszaka vala, a szultán egy kissé lenyugvék, de az ifju király szokása szerint azt örök álmatlanságban tölté; mert elvarázsoltatása óta soha sem alhatott; most mindazonáltal némi reménynyel, hogy nem sokára meg fog szabadulni szenvedéseitől.

Másnap reggel, mihelyt virrada, felkele a szultán; s hogy szándékát azonnal végrehajtsa, felső ruháját, mely akadályára lett volna, eltevé egy rejtekhelyre s elmene a könypalotába.

Azt temérdek sok fehér viasz fáklyákkal kivilágitva találá, felséges illat árada szét több finom arany, s csodálatos mivü füstölőkből, melyek a legszebb renddel valának helyezve.

Mihelyt megpillantá az ágyat, melyen a fekete fekvék, kivoná kardját, s minden ellenkezés nélkül elvevé e nyomorék életét, s annak holttestét a várudvarra vonszolá, s ott egy kutba veté. E tett után visszamene, a fekete ágyába fekvék, kardját maga mellé a paplan alá rejté, s ott marada munkáját teljesiteni.

A varázsnő azután nem sokára megjelenék. Első dolga volt a szobába menni, hol férje, a fekete szigetek királya vala. Levetkezteté s a bikacsökkel százat vága vállaira példátlan kegyetlenséggel. A szegény fejedelem bármint hangoztatá jajaival a palotát, s bár a legesdeklőbb módon kérte, viseltetnék iránta könyörülettel, a kegyetlen nem szünt csapdosni, mig a százat el nem verte rajta. „Nem viseltetél könyörülettel kedvesem iránt, felele neki, te sem várhatsz tőlem azt.“

Minekutána a varázsnő urán, a királyon, a százat bikacsökkel elverte, ismét azon durva kecskeszőrruhába öltözteté, s fölébe a bibor-köntöst adá.

Ezután a könypalotához járula, s minekutána belépe, megujitá sirását, üvöltését, s jajgatásait; ezután az ágyhoz közelite, hol még kedvesét vélé fekünni, s felkiálta: „Mily kegyetlenség ily módon zavarni meg egy ily szerelmes s szenvedélyes szerető boldogságát, mint én vagyok! Oh te, ki feneséggel vádolsz, midőn haragomat éreztetem veled, kegyetlen fejedelem, nem múlja-e fel sokkal ádázságod boszúmat? Áruló! midőn annak életére törtél, kit én imádok, nem rablád-e el akkor az enyémet? – Ah!“ ezt veté hozzá s szavát a szultánhoz intézé, a feketéhez vélvén szólni, „én napom, én életem, meg akarsz-e örökre átalkodni e hallgatásban? kivánod-e, hogy meghaljak azon vigasztalás nélkül, hogy még csak egyszer mondanád, hogy szeretsz? Szólj, lelkem, legalább csak egy szót, kényszeritlek.“

Ekkor a szultán ugy teteté, mintha egy mély álomból ébredne fel, s a fekete szavát utánozván, komoly hangon igy felele a királynénak: „Nincs más erős hatalom, csak egyedül istenben, ki a mindenható.“ E nem várt szóknál a varázsnő szertelen örömében nagyot sikolta: „Édes kedves uram,“ kiálta, „nem csalatkozom-e? Hát való, hogy hallak, hogy hozzám beszélsz?“ – „Boldogtalan!“ szóla tovább a szultán, „érdemled-e, hogy feleljek beszédidre?“ „És miért,“ felele a királyné, „teszed nekem e szemrehányást?“ – „Férjed jajgatása, könyei és sohajtásai,“ felele ez, „kivel minden nap oly méltatlanul s kegyetlenül bánol; éjjel s nappal háborgatnak álmomban. Már régen meggyógyultam s szavamat visszanyertem volna, ha varázslatát megoldozád vala: ez oka hallgatásomnak, melyben veszteglek s mely miatt panaszkodol.“ – „Jól van,“ monda a varázsnő, „hogy megnyugtassalak, megteszem a mit parancsolsz: akarod-e, hogy visszaadjam előbbi alakját?“ – „Igen,“ felele a szultán, „és siess őt szabaddá tenni, hogy jajgatása többé ne háborgasson.“

A varázsnő azonnal kimene a könypalotából. Egy csésze vizet veve, nehány szókat monda el fölötte, melyek ugy felforralák, mintha tűzön lett volna. Azután a terembe mene, melyben férje az ifju király vala: meghinté vizzel s monda:

„Ha a minden dolgok teremtője ugy alkotott, mint vagy jelenben, vagy haragszik reád, el ne változzál: de ha csak büvölésem ereje által vagy ez állapotban, vedd fel eredeti alakodat, s légy ismét, ki előbb valál.“

Alig mondá ki e szavakat, midőn a fejedelem előbbeni állapotjába állittatva, szabadon fölkele, mind azon örömmel, melyet csak képzelhetni, s istennek hálát ada érte. A varázsnő megszólamlék ismét s monda neki: „Eredj, távozzál e várból és soha se jőjj többé ide, különben életedbe kerül.“

Az ifju király engedvén a szükségnek eltávozék a varázsnő elől, a nélkül hogy felelt volna, s félremene, hol békével várá a szultán azon merészlete sikerét, melynek végrehajtását a szultán oly szerencsésen kezdé.

Ezalatt a varázsnő visszatére a könypalotába s beléptekor monda, még mindig a feketéhez vélvén szólnia: „Kedves szerelmesem, teljesitettem, a mit parancsolál: semmi sem gátol már fölkelned.“

A szultán tovább is utánozá a fekete szavát, durczás hangon felele: „A mit most tevél, még nem elég meggyógyitásomra; csak egy részét háritád el a gonosznak, gyököstül ki kell annak irtatnia.“ – „Kedves szeretetreméltó feketém,“ folytatá amaz, „mit értesz a gyökön?“ – „Boldogtalan“ felele a szultán, „nem tudod-e, hogy a várost lakosaival, a négy fekete szigetet értem, melyeket elpusztitál varázslataiddal? Minden nap éjfélkor fölemelik a halak fejeiket a tóból, s boszut kiáltanak reám s reád. Ez az igazi oka gyógyulásom késedelmének. Menj szaporán mindezeket előbbi állapotjokba helyezni; s megtérteddel kezemet fogom nyújtani s te segélni fogsz nekem fölkelnem.“

A varázsnő eltelve reménynyel, melyet e szavak öntének belé, s elragadtatva örömében, felkiálta: „Oh szivem! oh lelkem! tüstént vissza fogod nyerni egészségedet, mert teljesitem, a mit parancsolsz.“

És valóban tüstént kimene s midőn a tó partjára ére, kezével merite a vizből s kihinté fölötte…

„A varázsnő alig monda ki nehány szókat a halak és tó fölött s a város azonnal előbbi helyére álla. A halakból férfiak, asszonyok, gyermekek, muzelmánok, keresztények, persák és zsidók, szabadok, és rabszolgák váltak: egy szóval mindenik természeti alakját vevé föl. A házak s boltok ismét megtelének lakosaikkal, kik minden portékáikat azon helyen s renden találák, melyben az elvarázsláskor valának.

A szultán számos kisérete, mely épen a nagy piacz közepén táboroza, nem kevéssé álmélkodék, magát egy pillantat alatt, egy szép, nagy, s népes város közepében látván.

Midőn a varázsnő e csodás elváltozást végrehajtotta volna, sietve a könypalotába tére, ennek gyümölcseit aratni. „Édes kedves uram,“ szóla beléptekor, „azért jövök, hogy egészséged megtértén, veled együtt örüljek; mindent megcselekedtem, a mit tőlem kivánál: kelj föl tehát, nyujtsd kezedet.“ – „Jer ide,“ monda neki a szultán, még mindig a fekete szavát követvén. Közelite. „Még nem elég,“ mondá, „jer közelebb.“ Engede. Ekkor fölugrék s oly hirtelen karon kapá, hogy nem volt ideje eszméletre jőni; s kardjának egy csapásával derékon ketté szelé.

Midőn ez megtörtént, holttestét ott hagyá, kimene a könypalotából s a fekete szigetek ifju királyához siete, ki őt nyugtalanul várá. „Fejdelem,“ monda neki, megölelvén, „ne félj már semmit is: kegyetlen ellenséged nincsen többé.“

Az ifju fejdelem oly módon köszöné a szultánnak, mely mutatá, hogy szive el van telve háladatossággal; s a neki tett fontos szolgálat jutalmául hosszu életet kivána neki teljes boldogságban.

„Ezután már,“ monda neki a szultán, „nyugton lakhatol fővárosodban, ha csak kedved nincs az enyimbe jőni, mely hozzá oly közel fekszik: örömmel foglak benne látni s nem kevésbbé fogsz benne tiszteltetni s becsültetni, mint szinte a magadéban.“

„Hatalmas szultán,“ felele a király, „azt hiszed tehát, hogy igen közel vagy fővárosodhoz?“ – Igen felele a szultán, „ugy vélem, nincs több négy – öt órányi járó földnél.“ – „Egy esztendei ut kivántatik oda“ monda a király. „Elhiszem, hogy fővárosodból oly rövid időn jöttél ide mint mondod, mivel az enyim meg volt büvölve; de mióta már nem az, igen megváltoztak a dolgok. De ez nem fog engem tartóztatni, hogy el ne kisérjelek, habár a világ végeig kellene is. Te vagy szabaditóm, s hogy háladatosságomat éltem fogytáig bizonyithassam, elkisérlek, s bú nélkül hagyom itt országomat.“

A szultán fölötte meglepetett, megértvén, hogy oly messze van birodalmától, s nem fogá meg, mint történhetett ez. De a fekete szigetek ifju királya ugy meggyőzé e lehetségről, hogy többé nem kételkedék felőle. „Semmit sem tesz,“ monda erre a szultán, „haza menetelem fáradsága eléggé meg van jutalmazva az által, hogy neked szolgáltam, s magamnak benned egy fiat nyertem; mert mivel te a tisztességet akarod nekem tenni, hogy elkisérj, s gyermekeim nincsenek, fiam gyanánt tekintlek, s mától fogva örökösömmé s utódommá nevezlek.“

A szultánnak a fekete szigetek királyával tartott beszéde egy érzékeny öleléssel végződék, melyre az ifju király csak elutazása készületeiről gondoskodék. Ezek három hét alatt megtétettek egész udvarának s minden alattvalóinak nagy fájdalmára, kik tőle egy közel rokonát fogadák királyuknak.

Szóval, a szultán s az ifju herczeg utra indulának száz tevével, melyek megbecsülhetlen kincsekkel valának az ifju király kincstárából megterhelve; s ezt ötven jól készült lovag követé a legjobb paripákon. Utjok szerencsés vala s midőn a szultán, ki gyors követeket külde előre, hogy távollétéről s a kalandról, mely ennek oka vala, hirt adjon, fővárosa közelébe juta, a legelső tisztviselők, kiket otthon hagya elfogadására elébe jövének, s bizonyossá tevék, hogy hosszas távolléte semmi változást sem okoza a birodalomban. A lakosok is csoportonként kisereglének, hangos örvendéssel fogadák s örömünnepeket rendeltek, melyek több napokig tartának.

Hazaérkezte után reggel a szultán minden egybegyült udvarnokainak igen körülményes jelentést teve a történtekről, melyek távollétét várakozása ellen igy meghosszabbiták, kinyilatkoztatá nekik továbbá, hogy a négy fekete sziget királyát fiává fogadá, ki örömmel hagya el egy nagy országot, hogy őt elkisérje s nála maradjon. Végre, hogy hűségöket, melyet iránta mindnyájan bebizonyitottak, megjutalmazza, gazdag ajándékokat oszta ki közöttök, azon ranghoz képest, melyben álla mindegyik udvaránál.

A mi a halászt illeti, ki első ok vala az ifju király megszabaditására, azt a szultán javakkal halmozá el, s egész háznépével együtt szerencséssé tevé egész hátralévő életére.