Semsz El Nihár levele Aly Ebn Bekár persa herczeghez.
„Ezen levél vivőnéje többet fog rólam neked mondhatni, mint magam; mert én nem ösmérem magamat, mióta téged nem látlak. Jelenlétedtől megfosztva, midőn ezen roszul irt sorok által beszélgetek veled, ugyanazon gyönyörrel igyekezem magamat ámítani, mintha szerencsém volna veled szólani.
Azt mondják, a türelem hasznos szer minden szenvedés ellen: az enyéimet mégis nem hogy enyhítené, sőt inkább mérgesíti. Noha képed mélyen vagyon vésve szivembe, szemeim mégis szüntelen annak élőképét kivánják látni, s elvesztik minden fényöket, ha attól még sokáig meg kell fosztva lenniök. Szabad-e magamnak hizelkednem, hogy a tieid szintugy ohajtanak engem látni? Igenis szabad: gyengéd pillantásaikkal eléggé értésemre adák. Be boldog fogna Semsz el Nihár, s be boldog fognál herczeg te lenni, ha az én és te összehangzó vágyainknak felülmulhatlan akadályok nem állanának utjába! ezen akadályok engem annál mélyebben szomorítanak, mivel téged is szomorítanak.
Ezen érzelmek, melyeket kezem másolgat, s melyeket leirhatlan gyönyörrel öntök szavakba, gyakran ismételvén, szivem legmélyebb fenekéről áradnak, s azon gyógyithatlan sebből, melyet te ejtél rajta; azon sebből, melyet ezerszer áldok a halálos fájdalom mellett is, melyet távolléted okoz. Mindent semminek tartanék, a mi szerelmünket gátolja, csak azon kegyelem adatnék meg, hogy néha háboritatlanul láthatnálak: mig csakugyan fognálak birni; s többet mit kivánjak még?
Ne véld, hogy szavaim többet mondanak, mint gondolok. Ah bármely kifejezéseket válaszszak is, érzem, hogy még többet gondolok, mint mondok. Szemeim, melyek folyvást virrasztanak, s szünet nélkül könyeket hullatnak, mig viszont megláthatnak; megszomorodott szivem, mely egyedül téged óhajtoz; a fohászok, melyek keblemből valahányszor reád gondolok, azaz minden pillantatban kiszakadnak; képzeletem, mely nem állit más tárgyat előmbe, szerettem herczegemen kivül; az égre emelt panaszaim, sorsom keménysége miatt; végre búm, nyugtalanságom, gyötrelmeim, melyek soha sem szűnnek, a mióta tekinteted elvesztettem: mind ezek kezesei annak, a mit irok.
Nem vagyok-e felettébb boldogtalan, szerelemre lévén születve, remény nélkül, hogy szeretőm birtokának örülhessek? Ezen vigasztalatlan gondolat ugy lesujt, hogy meg fognék halni, ha nem tudnám, hogy szeretsz. De ily édes vigasztalás eloszlatja kétségbeesésemet, s az élethez lánczol. Irjad tehát, hogy mindenha szeretsz; leveledet legdrágább kincs gyanánt fogom őrizni; ezerszer elolvasom napjában; szenvedéseimet kevesebb békétlenséggel fogom viselni. Ohajtom, hogy az ég szünjék meg rám haragunni, s engedjen alkalmat lelnünk, hogy tartalék nélkül mondhassuk, hogy egymást szeretjük, s hogy soha sem szününk meg egymást szeretni. – Élj boldogul: köszöntöm Ebn Thahert, kinek mindketten oly sokkal tartozunk.“
A persa herczeg nem elégedék meg azzal, hogy ezen levelet egyszer elolvasá; ugy tetszett neki, mintha kevés figyelemmel olvasta volna. Újra halkabban olvasá; olvasás közben majd keservesen sohajtozott, majd könyeket hullatott, majd pedig öröm vagy szerelem elragadtatásra fakadt, a mint az által, a mit olvasott, gerjesztetett. Szóval, nem győzött szemeivel azon szerette kéz vonásain nyargalódzni: s készülőben volt azt harmadszor is elolvasni, midőn Ebn Thaher elébe terjeszté, hogy a biztosnénak nem lehet időt vesztenie, azért is a válaszról kell gondolkodnia.
„Ah, – kiálta a herczeg, – hogyan feleljek ily elragadó levélre? mely szavakkal fejezzem ki magamat e zavarban, melyben vagyok? Lelkem ezer kinos gondolatoktól vívatik, s érzelmeim a mely pillantatban támadtak, elenyésznek, hogy újaknak adjanak helyet. Mig még testem lelkem illetődéseitől reng, hogy tarthatom akkor a papirost, hogy vezethetem a tollat, hogy betüket rajzoljak?“
Ezt modván kiveve egy mellette lévő szekrényből papirost, egy metszett tollat, és tintatartót…
A perzsa herczeg minekelőtte elkezdene irni, Semsz el Nihár levelét Ebn Thahernek adá azon kérelemmel, hogy azt nyiltan tartsa elébe, hogy az irás közben bele tekinthessen, s jobban láthassa mit kelljen reá felelnie.
Elkezde most irni; de könyei, melyek a papirosra hullának, többször kényszeriték megállapodni, hogy azoknak szabad özönlést engedjen.
Végre elvégzé a levelet, s oda adá Ebn Thahernek, ezt mondván: „Olvasd el kérlek, s lásd ha lelkem háborodása megengedte-e, hogy illendő választ adjak.“
Ebn Thaher vevé azt, s olvasá, a mint következik:
