A chinai királykisasszony történetének folytatása.

Mig ezek Sachszamán király fővárosában ekkép történtek, azalatt Kaskas és Dánes a chinai herczegasszonyt palotájába vivék, melybe őt atyja zárta vala, és csendesen az ágyba visszatevék.

Reggel, ébredtekor körültekinte a kisasszony jobbra és balra; s a mint észrevevé, hogy Kamaralszamán herczeg nincs többé körüle, oly hangosan kiáltá asszonyait, hogy ezek hirtelen betoppanván, ágyánál termettek. Dajkája az ágyfőhöz sietvén kérdezé, mit kiván? és mi érte?

„Mondjátok meg nekem“ szóla a kisasszony „hol az az ifju, kit én szeretek, s a ki az éjjel itt nálam volt?“ „Kisasszony“ mondá a dajka „nem értjük e beszédet, fejezd ki magad világosabban?“

„Csak gondoljátok;“ ugymond „a legszerelmesb ifju hált ma nálam, s én sokáig nyájaskodám vele, és mindent elkövettem, hogy őt felébreszszem: de nem boldogultam; azt kérdem tőletek, hol van ő?“

„Herczegném“ szóla a dajka „te játszol velünk; nem tetszik fölkelned?“

„Én komolyan beszélek“ monda a herczegné „s akarom tudni, hol mulat?“

„Ugy de kisasszony“ monda a dajka „hiszen magadat fektettünk le az estve, és senki be nem jött ide az éjjel, a mint én tudom, s ezek az asszonyok.“

A chinai királykisasszony elveszté minden türedelmét, megragadá hajánál a dajkát s megpofozá és megöklözé. „Valld ki te vén boszorkány“ ugymond „valld ki, különben megöllek.“

A dajka mindenkép igyekvék kifejleni; végre csakugyan kirántá magát, s egyenesen a királynéhoz ment a kisasszony édes anyjához. Könyes szemekkel és kékfoltos arczczal jelent meg a királyné előtt, a ki elcsodálkozva kérdé, ki bánt vele ily kegyetlenül?

„Asszonyom“ felele a dajka „im látja felséged, mikép bánt velem a herczegasszony: s megölt volna kétségkivül, ha magamat kezéből ki nem ragadom,“ s elbeszéli a történet okát és körülményeit, melyeken a királyné szint annyit busult, mint csodálkozott. „Láthadd asszonyom“ igy végzé a dajka „hogy a herczegasszony eszét elvesztette. Vagy itélj ön magad, s méltóztassál hozzá fáradni.“

A királyné, ki leányát szivéből szerette, szerfölött aggódott a történeten, s magát azonnal elvezetteté…

Eljutván a királyné azon terembe, melyben leánya zárva ült, leüle melléje, s tudakolván elébb egészsége felől, azt kérdé tőle, mi panasza lehet dajkája ellen, kivel oly kegyetlenül bánik. „Ez, édes leányom épen nem illik“ igy szóla „s egy királykisasszony, mint te vagy, soha sem fogja magát ennyire elragadtatni.“

„Édes anyám“ monda a kisasszony „már látom, hogy felséged is csak csufolódni akar, de én előre kimondom, hogy addig nincsen nyugtom, mig az a kellemes ifju, ki nálam volt az éjjel, férjem nem lesz. Te tudod bizonyosan, hol van; kérlek igen szivesen, hidd vissza ismét.“

Egyszersmind a következő verseket mondá:

„Ah mely igen nagy vala szépsége! – De a szépség az ő tulajdoninak csak igen kis része.

Sugár termete, mely hasonló a hajlongó ághoz, nem kevésbbé kecses: mint arcza fris rózsái.

Ezen orczák rózsaszin levelek, melyeken a kis folt, mely neki oly igen jól áll, pont a j felett12), melyet fekete tintával vont szemölde ábrázol.

Nem szünném meg, visszajöttét kérni az időtől; oh, bár jőne! – De távol lenni, ugy látszik, sajátja.

Örömest feledném akkor az idő szivtelenségét, sürü fátyolt vonnék el felette.

Ölelkezve töltők el az éjet, az ölelkezés a mi társunk lőn. Őt megrészegité zergetermetem, s engem az ő ajakának kelyhe.

Erősen szoritám keblemre, mint a fösvény tartja a maga kincsét; féltemben, hogy valamelyik szépségét elragadják tőlem.

Ugy tartám ölemben, mintha zerge volna, melynek szivreható pillanatától rettegek.“

„Leányom“ monda a királyné „nagyon csodálkozom feletted, s én a te beszédedet nem értem.“

Ekkor a kisasszony felede minden tartózkodást, s „Asszonyom“ ugymond „te és atyám mindig azon voltatok, hogy engem házasságra birjatok, mikor erre semmi kedvem nem volt: most van kedvem, s nekem adjátok ide azt az ifjut, kiről szólok, különben megölöm magamat.“

A királyné lágyan akara bánni leányával, „hiszen leányom ugymond „tenmagad tudod, hogy csak magad vagy ebben a szobában, s ide semmi férfi be nem jöhet.“

De a herczegasszony a helyett, hogy kihallgatná, közbeszóla, s türhetetlenül viselé magát, hogy anyja kénytelelen volt nagy szomoruan eltávozni, s hirt vinni a királynak e történtek felől.

A király maga akará a dolgot látni, elmene a herczegasszonyhoz, leányához, s kérdé, igaz-e a mit hallott? „Atyám“ szóla a hölgy „hagyjuk ezt; csak te légy oly kegyes s add vissza nekem férjemet, a ki az éjjel itt velem hált.“

„Mit?“ monda a király „s valaki hált veled itt az éjjel?“

„Hogy hogy atyám, s még kérdheted, hált-e itt valaki? Mintha te nem tudnád, hogy a leggyönyörűbb ifju, kire a nap sütött, volt itt nálam! De hogy ne kételkedjék felséged“ igy szóla tovább „hogy én őt láttam, ő itt volt, én ölelgettem, ébresztgettem, a nélkül hogy fel ébredt volna – ime itt van, tessék ezt a gyürüt megnéznie.“

Erre kinyujtá kezét, s a chinai király nem tudta mit szóljon, látván, hogy az csakugyan férfi-gyürü. De minthogy a dolgot semmikép meg nem foghatta, s elébb is azt hitte, hogy leánya tébolyodott, most is csak a mellett maradt, hogy nincs eszén; s féltében, nehogy vagy őt magát, vagy más valakit megtámadjon, minden további szó nélkül lánczot adatott leányára, s még sorosabban elzáratván, csupán dajkáját hagyta meg mellette, s az ajtó elébe kemény őrt állitott.

A király szerfelett busult a szerencsétlenségen, mely a herczegasszonyt érte, minthogy, a mint hitte, eszét igy elveszté, s azon gondolkodott, mikép lehetne őt meggyógyitani. Egybehivatá a tanácsot, s minekutána a beteg állapotát előterjesztette „ha valaki közületek“ ugymond „annyi ügyességgel és tudománynyal bir, hogy leányomat meggyógyithatja és meg is gyógyitja: feleségül adom őt neki, s országom és koronám örökösévé teszem.“

A vágy, hogy ily szép herczegasszonyt birhasson, s annak reménye, hogy egykor oly hatalmas országon fog uralkodni mint China, fölingerle egy elaggott emirt, ki benn a tanácsban üle; s minthogy értett valamit a büvöléshez, vig szerencsével kecsegteté magát, s ajánlkozék a királyleány meggyógyitására.

„Ám legyen“ mondá neki a király „de tudd meg előre a feltételt, a mely részemről ez, hogy fejedet levágatom, ha próbád el nem sül. Méltatlan dolog volna ily nagy jutalmat elvenned, a nélkül hogy részedről valamit szerencséltess. A mit itt mondok, mondom egyszersmind mind azoknak, a kik, ha te a feltételt el nem fogadod vagy próbád el nem sül, utánad ajánlkozni fognak.“

Az emir elfogadá a feltételt, s a király maga vezeté őt a beteg kisasszonyhoz.

Ez elfödé arczát, mihelyt az emirt jönni látta, s igy szóla atyjához: „Atyám! felséged engem igen meglep, midőn oly férfit vezet hozzám, kit én nem ismerek, s a ki előtt arczom felfödöznöm a vallás tilt.“ „Leányom“ felele a király „ennek látásán nincs mit megütköznöd; emireimnek egyike, ki téged feleségül kiván.“ „Édes atyám“ monda a herczegné „ez nem az, kit már nekem szántál, s kinek jegygyürüjét is viselem; ne neheztelj, ha máshoz nem megyek.“

Az emir, ki nem várt egyebet, mint hogy a herczegné rettenetes dolgokat fog beszélni és tenni, igen elbámult látván, mely csendes és értelmesen beszél. Azonnal átlátta, hogy ennek egész eszelőssége nem egyéb forró szerelemnél, melynek valódi s igen természetes okának kell lenni. De nem merte ezt a király előtt ily tisztán kimondani, mert félt: a király neheztelni fog, ha megérti, hogy leánya másnak adta szivét, mint a kit ő fog majd hozzája vezetni. Tehát lábaihoz veté magát a királynak, s „Uram“ ugymond „a szerint a mit most hallottam, egészen haszontalan volna a herczegasszony gyógyitásához kezdenem. Betegsége ellen nincs szerem, s életem felséged kezeiben!“

A király boszonkodván az emir tehetetlenségén s azon, hogy őt ily hasztalan fárasztá, fejét vetette.

Néhány nap mulva, hogy magának semmi elmulasztást a beteg meggyógyittatásán szemére ne vethessen, a fönebbi tervet kihirdetteté a király az egész fővárosban, hogy ha valami orvos, varázsló, csillagász bizik magában, hogy a királykisasszonyt eszére tériti, de oly feltétel alatt, hogy ha a gyógyitás el nem sül, fejét veszti. Ugyanezt bocsáta kihirdetés végett az ország népesb városaihoz s a szomszéd fejedelmek udvarainak.

Egy varázsló s egyszersmind csillagász volt az első, a ki ajánlkozott; s a király egyik heréltjével vezetteté őt a herczegasszonyhoz. A csillagász kihuzott zsákjából egy Astrolabiumot, egy kisded égtekét, szenelőt, füstölő fűszereket, s még egy réz-edénykét, és több más ilyes eszközt, s tüzet parancsolt.

A kisasszony kérdé, mirevaló ez a sok jószág? „Herczegné“ felele a csillagász „ez arravaló, hogy azt a rosz lelket, mely tégedet gyötör, ide ebbe a rézedénybe bezárjuk, s a tenger fenekére meritsük.“

„Átkozott csillagleső“ szól a királyleány „tudd, hogy ezekre a készületekre nekem nincs szükségem; tudd, hogy eszem helyén van, de te, te megőrültél. Ha van annyi hatalmad, hozd ide azt, a kit én kedvelek; ez az egy, ez a legnagyobb jó, melyet velem tehetsz.“

„Kisasszony; ha igy van a dolog, ne tőlem várd azt, hanem egyedül a királytól, édes atyádtól.“

Ezzel betömé ismét a csillagász minden eszközeit zsákjába, nagy boszusan, hogy ily könnyedén neki eredt egy képzelt beteg meggyógyitásának.

A mint a csillagász a herélttől vezettetve ismét a király elébe lépe, nem hagyá a heréltet szólani, hanem maga nagy bátran igy kezdé: „Uram, a hirdetés értelme után s a mit nekem önmaga felséged mond vala, a kisasszonyt tébolyodottnak kelle tartanom, s én bizonyos valék, hogy ő a hatalmamban lévő titkok ereje eszéhez visszatériti. De im: a kisasszonyt más baj nem leli, mint a szerelem: s orvosságim ez ellen nem hatnak; felséged legjobban segithet e bajon, ha t. i. a kivánt férjet a herczegasszonynak megadja.“

A király felpattant az ember szemtelenségén, mert annak nézte a dolgot, s fejét levágatta.

Százötvén csillagász, orvos és büvmester ajánlá még magát, s valamennyit ugyanegy sors érte. Fejeik a város kapuira széjjel kiszegeztettek.“