Marszaván története, s Kamaralszamán történetének folytatása.

A chinai herczegasszony dajkájának egy fia volt, neve Marszaván, kit ez a herczegasszonynyal együtt szoptatott és nevelt fel. Mindakettőnek oly nagy volt egymás íránt vonzódása és barátsága, hogy mint testvérek voltak és bántak egymással még akkor is, midőn már serdülő korok az együtt lakást tőlök tilalmazá.

Mindazon tudományok közül, melyekkel Marszaván kisded korától fogva elméjét mivelte, csillagjósolat, Geomantia, s egyéb ily titokkal teljes tudományok neki legjobban megtetszettek, s ő igen nagy előmenetelt tett ezekben. Nem elégedvén meg avval, a mit oktatói nyujtottak, mihelyt eléggé erősnek érzé magát a viszontagságok elviselésére, utnak indult; s nem volt nagy hirű férfi a tudomány és művészség akármely nemében, kit ő a földnek legtávolabb vidékein is fel nem keresett, s mindaddig nála nem mulatott volna, mig azt, a mit épen inye szerént talált, tőle el nem kapá.

Többévi künmulatása után végre megjöve Marszaván szülőföldére, China fővárosába, s nem kicsiny volt csudája a kapuk felett kitüzött fejeket szemléltében. Mihelyt hazaért, nem halasztá el kérdeni, miért van ez, de mindenek előtt a herczegasszony felől tudakozódott, kit épen nem felejte. Minthogy az első kérdésre nem felelhettek neki a nélkül, hogy a másikat is meg ne fejtenék: megérté s nem kevés fájdalommal, röviden, a mit kivánt, addig is, mig anyja a dajka az egész dolgot előtte elbeszélné.

„Ámbár a herczegasszony körül sok dolga volt épen a dajkának, Marszaván édes anyjának: mégis alig érté meg fia megjöttét, midőn alkalmat kapván, haza tére, hogy vele csak egy pár szót is válthasson.

Minekutána elbeszélé neki, omolván könyei, azon siralmas állapotot, melyben a herczegasszony sinlik s egyszersmind az okot, mi miatt atyja ekképen gyötri, kérdé őt Marszaván, nem lehetne-e azt véghezvinni, hogy ő a herczegasszonyt titkon láthassa, a nélkül, hogy ez a király tudtára essék. A dajka gondolkodék egy kevevet, s igy szóla hozzá:

„Fiam most erről bizonyost nem mondhatok; de várj reám holnap szint ezen órában, s akkor megkapod a választ.“

Minthogy pedig a királykisasszonyhoz az egy dajkán kivül senki sem közeledhetett a herélt engedelme nélkül, ki az ajtónál lévő őrt kormányzá; a dajka pedig jól tudta, hogy ez a herélt nem rég van szolgálatban s nem tudja azokat a mik a király udvarában ezelőtt történtek: legelébb is a dajka ehhez a herélthez fordult és igy szóla:

„Tudod talán, hogy a herczegasszonyt én szoptattam és én neveltem fel, de azt mégis nehezen fogod tudni, hogy én őt egy leányommal szoptatám együtt, ki vele egykoru, s a kit én nem régen férjhez is adtam. A kisasszony, ki őt még folyvást szeretetére méltatja, igen óhajtja őt látni, de ugy hogy senki őt menni vagy jőni ne lássa.“

Tovább akará szólani, de a herélt nem engedé. „Elég!“ ugymond „én mindenkor örömest megteszek mindent, a mivel a herczegasszonynak kedvét lelhetem. Hadd jőjön a leány, vagy hozd el magad éjjel, s vezesd be midőn már a király eltávozott: az ajtó nyitva lesz előttetek.“

Mihelyt az éj beállott, elmene a dajka Marszavánhoz, asszonyruhát ada maga reá, s beburkolá ugy, hogy senki a férfit ki nem ösmerhette, s elvezeté őt a palotába. A herélt semmit sem kételkedvén abban, hogy ez a dajka leánya, mindkettőjöket beereszté.

Minekelőtte Marszavánt a herczegasszonynak bemutatná anyja, közeledék a kisasszonyhoz s mondá „herczegné, az a kit itt látsz, nem asszony; hanem fiam, Marszaván, ki nem régiben tért meg utazásából, s én ezen álköntös alatt hozzád vezettem. Reménylem, nem tagadod meg tőle azon szerencsét, hogy mély tiszteletét irántad kimutathassa.“

Marszaván nevén nagy örömét mutatá a kisasszony „Jer idébb bátyám“ igy szóla hozzá „és vedd le a fátyolt; két testvérnek nem tilos egymáshoz fedetlen arczczal is járulniok.“

Marszaván igen nagy tiszteletadással köszönté, de a nélkül, hogy szót engedne neki, igy folytatá tovább a kisasszony: „Örvendek, hogy ily jó egészségben láthatlak oly sok esztendei távollét után, melyben egy betű hirt nem adtál magad felől, még saját jó anyádnak sem.“

„Herczegné“ monda most Marszaván „igen, igen lekötelez jóságod. De jobb hirt reménylettem én felőled, midőn visszatértem, mint azt, a melyet adtak, s a melyet ime, nagy bánatomra megvalósodva látok. Azonban nagy vigasztalásomra van az, hogy még elég jókor jövök arra, hogy annyi sikeretlen próba után, gyógyitást bajodnak én adhassak. Ha nem lenne szorgalmamnak és utazásaimnak egyéb gyümölcse, csak ez az egy, már eléggé megjutalmazottnak vélném magamat.“

Igy szólván egy könyvet huzott elé, s még egyéb szereket, melyeket anyjának tudósitása után magával hozott és szükségeseknek vélt.

A mint ezt a királykisasszony észrevevé „Hogy hogy bátyám?“ felkiált „s te is azok közül volnál, kik azt hiszik, hogy én megtébolyodtam? Szünjél csalódni és hallgass meg engem.“

Egyszersmind a következő verseket mondá: „Ők azt állitják: elvette eszemet a szerelem; én pedig ezt válaszolom; nem az-e az élet legszebb öröme, midőn eszünket veszi a szerelem?“

„Mutassátok ki dőreségemet, s hozzátok elé azt, a ki megfoszta eszemtől. Ha dőreségemben ő is részt veszen: oh, ne szidjatok engem egyedül.“

S elbeszélé a herczegasszony egész történetét, s legkisebb körülményt is el nem hallgatván, a gyürűváltással együtt, melyet Marszavánnak meg is mutata.

„Elmondtam“ ugymond berekesztve „mindent, másolás nélkül. Az való, hogy van valami a dologban a mit én nem értek, s a mi talán oka lehet, hogy engem tébolyodottnak tartsanak: de a többi nem gondolják meg eléggé, a mi azonban teljesen ugy vagyon, mint mondám.“

Marszaván csudálkozva és bámultan álla, s lesütött szemekkel jó ideig a nélkül, hogy egy szót szólt volna. Végre fölemelé fejét, szót kezde, s ezeket mondá a herczegasszonyhoz:

„Herczegné! ha való, a mit mondasz; miben és épen nem kételkedem; ugy van reménységem, hogy megadhatom még szivednek, a mi után sohajt. Csak addig várj kérlek türelemmel, mig egykét országot bejártam, melyeket még eddig nem láthattam; s ha visszajöttömet megérted: légy bizonyos benne, hogy a kit oly heven ohajtasz, nincs messze többé.“

Ezután bucsut vett Marszaván a herczegasszonytól, s mentében hallá őt még a következő verseket mondani:

„Vágyaim lelkemnek belsejébe festék képedet, ámbár régen mult, hogy egymást látogattuk. Valljon álomban történt-e csak ez a látogatás?“

„Koronként közelebb von hozzám a remény; mint villám, mely a szemekbe csap.“

„Oh, ne mulass tovább! te vagy az én szemeimnek világa; mig távol jársz, semmi sem derűl fel előttem!“

Mindjárt másnap reggel elindult Marszaván, városról városra, országról országra, szigetről szigetre járt, s mindenütt csak a chinai királyleányról halla, mindenütt a Badur történetét. (Ez vala tudniillik a királykisasszony neve.)

Négy hónap mulva Torfba13) érkezett, egy nagy és népes tengermelléki városba, holott többé nem a Badur történetét, hanem a Kamaralszamán beteg királyfiét kezdék beszélni s szinte azon körülményekkel, melyekkel elébb a chinai herczegasszonyét.

Marszaván ezen rendkivül megörült, s kitudá azonnal, a földnek melyik részét lakja ez a herczeg. Két uton lehetett eljutni a földre, egyike részint vizen, részint szárazon, a másika csupán vizen vezetett, s ez volt a rövidebb.

Marszaván az utóbbit választá. Felűle egy kalmárhajóra, s igen szerencsésen utazott egész a Sachszamán birodalmának fővárosáig. De itt a révnek ellenében a kormányos ügyetlensége miatt sziklához ütődött a hajó, megrepedt, s el is sülyedt, épen szemben azon kastélylyal, melyben Kamaralszamán tartózkodott s most a szultán is a nagy vezérrel együtt mulata.

Marszaván nem késett leugrani a hajóról, s mint jó uszó csak hamar el érte a partot a kastély tövénél; holott a király meghagyására s a nagyvezér rendeléséből azonnal segedelmére siettek, barátsággal fogadták. Száraz ruhát adtak reája, s eledelt bőven; s minekutána magát eléggé kinyugodta, a nagyvezér elébe vezeték, ki ezt különösen meghagyá.

Minthogy az ifju szép termetű s csinos alaku volt, nyájasan fogadá őt a miniszter, s nemsokára okos feleteinél fogva mind azokra, melyeket tőle kérdezett, becsülni is kezdé. Később észrevevé azt is, hogy ez ember igen sok és szép ösmeretnek birtokában van; minél fogva ezt mondá neki a többek között:

„Szavaidból látom, hogy nem vagy középszerű ember. Bárcsak egy szerre akadhattál volna hosszu utazásaidban, mely egészséget adna egy betegnek, ki régóta gyászban tartja udvarunkat.“

Marszaván azt felelé; hogy ha tudná azon személynek betegségét, talán akadna orvossága is. S a nagyvezér lefesté előtte a herczeg állapotját, s elbeszélé eleitől fogva a dolog folyamatját. Elmondá, mi forrón óhajtott a király örököst, s a herczeg születését és neveltetését; el a királynak azon óhajtását, hogy őt korán házasodva lássa, s a herczeg engedetlenségét az egész tanács előtt; továbbá ennek fogságát és csodálatos magaviseletét, végre forró szerelmét egy ösmeretlen leányzó iránt, melynek egyéb alapja nincs egy gyürünél, melyet a herczeg a nála volt kisasszonyénak mond, holott ez talán az egész világon föl nem található.“

Ezen beszéd alatt kimondhatatlanul örült Marszaván, hogy a szerencsétlenség, mely hajóját érte, őt épen azon helyre vezeté, hol az mulat, kit kerese. Mert nem vala többé semmi kétsége, hogy Kamaralszamán herczeg az, kiért a chinai herczegasszony ég, s hogy ez a herczegné a Kamaralszamán óhajtásának tárgya. Azonban a felől semmit sem gyanittatott a nagyvezérrel s csak azt mondá, hogy ha a királyi herczeget látná, bővebben fogná megitélhetni, mi módon lehessen baján enyhiteni.

„Kövess;“ monda a nagyvezér „nála fogod találni a királyt is, ki már értésemre adá, hogy téged látni kiván.“

A mi beléptekor legelébb is szemébe tünt Marszavánnak, a herczeg haldokló képe vala, ki ágyán elnyujtva, behunyt szemekkel feküvék. Ámbár a herczeg ily gyászhelyezetben volt, még sem tarthatá meg magát Marszaván, hogy minden tekintet nélkül a királyra, ki a beteg ágya mellett ült, sem magára a herczegre, kit ez a szabadság megsérthetett, fel ne kiáltson „Istenemre, semmi hasonlóbbat még nem láttam!“ Akará mondani, hogy őt a chinai herczegasszonyhoz igen hasonlónak találja. S valóban arczvonásaikban sokat is hasonlitottak egymáshoz.

Ezen szavai Marszavánnak fölébreszték a herczeg vizsgaságát, ki is fölüté szemeit s Marszavánnak szemébe nézett. Ez különben is igen elmés levén, használá a pillanatot, s tüstént versekben köszönté a herczeget, de oly titkos egyetértéssel, hogy a király és nagyvezér semmit sem értettek a dologból. Szavai ezek voltak:

„Bánatba látlak téged eltemetve, s a bu sohajait hallom ajkaidról.“

„Elfogott-e a szerelem? vagy nyilak találák szivedet? Mert a fájdalom, melyet rajtad látok, a sovárgó vágyban gyökerezik.“

„Ne szólj nekem éji látogatásokról; mert maga az elbeszélő szája szerelemféltővé tudna tenni.“

„Ah, mert irigye vagyok a ruhának, mely a szép testet környezi; s a pohárnak, mely ajakához ér.“

„Sértve vagyok, de nem kardok által: hanem azon pillanatok által, melyek mint nyilak, meghatottak.“

„A mint végre a hosszas elválás után ismét találkozánk, csodáltam: hogy ujjait piros festékkel festve láttam.“

„Ah, igy szólék hozzá, mikép festheted ujjaidat mig én távol vagyok? Ez-e jutalma a butól szorongatott, gyötrött szeretőnek?“

„Lelkedre esküszöm, ugymond, nem szin ez, melylyel ujjaim festettem; ne csaljon meg, a mi csak tetszik, s ne meritsen még nagyobb bánatba.“

„Tudd, hogy a mint tőlem távol valál, te, a ki mindenem vagy, ma, mert ki fogytak immár könyeim, vér folyt szemeimből, s a mint ezt letörlém, vérrel látám ujjaimat festve.“

„Oh ne bánts, hogy őt szeretem; mert ez a szerelem nekem sok kint okoz.“

„Mert páratlan szépség ékité arczáit; s hasonlót hozzá semmi vidéken nem találtam.“

„Szép alaku ő, s kellemes; arczai rózsák, szája bájillat.“

„Szépsége Józsefé, okossága Lockmané14), eszessége Dávidé, és szűz, mint Mária.“

„S én Jákób keservét, Jónás szorongását, Hiob kinjait, s Ádám bánatját érezem.“

Ezekkel festé Marszaván, a mi a herczeg s a chinai herczegasszony között történt, s oly elevenen: hogy ennek semmi kétsége nem maradt, hogy ösmeri őt, s hirt mondhat felőle. Ezen való öröme a herczegnek, szemein s egész arczán azonnal kitündöklött.

A herczeg, kit Marszaván költői köszöntése oly édesen lepett meg, szabadságot vőn magának jelt adni a királynak édes atyjának, hogy helyét az ágynál elhagyni, s azt Marszavánnak általengedni méltóztatnék.

A király megörülvén, hogy fiában olyan változást vőn észre, mely jó reménynyel kecsegteté, fölkele, s kezén fogva Marszavánt kényszerité, foglalná el a helyet, melyet ő épen elhagyott. Kérdé azután nevét és hazáját, s minekutána ez felele, hogy a chinai fejedelemnek jobbágya s annak birodalmából jő, igy szóla hozzá:

„Adná Isten, hogy fiamat borongásából kimenthetnéd; véghetetlenül le volnék kötelezve ez által, s hálám bizonysági oly szembetűnők lennének, hogy a világ meg fogná ösmerni: nem ért még soha szoglálatot szebb jutalom.“

Ezzel szabad beszélgetést engede fiának Marszavánnal, s maga azalatt a nagyvezérrel közlötte örömét ezen jó reményü történeten.

Marszaván közelebb hajlott a herczeg füléhez, s igy szóla hozzá susogó hangon: „Herczeg, ideje, hogy ezen nyomoru busongásból kivetkezzél. Én ösmerem a szépet, a kiért szenvedsz; Badur az, a chinai királynak Ghaiurnak leánya. Bizonyossá tehetem herczegségedet, mind azok után, melyeket a herczegasszony maga elbeszélt nekem kalandjáról, s a miket eddig herczegségedéről hallottam: hogy ő, nem kevésbbé szenved szerelmében miattad, mint te miatta.“

Itt elbeszélé mind azt, a mit a herczegasszony történetéből tudott, azon éjtől kezdve, melyen egymást, s oly csodálatoson először láták. Elmondá, miképen bánt a király azokkal, kik a tébolyodottnak vélt herczegasszonyt eszére akarák tériteni. „Egyedül herczegséged az“ ezt tevé hozzá „a ki őt meggyógyitani, s magát erre minden szerencséltetés nélkül ajánlani képes. De minekelőtte ily hosszu utra adhassa magát, szükség: hogy egészsége legyen; azután a többi szükséges rendeléseket megteszszük. Gondolkodjék tehát mindenek előtt egészsége helyreállitásán.“

Marszaván szavai erősen meghatották a herczeget, s ebből vett reménye annyira megerősité, hogy azonnal felkelt, s kéré atyját, engedné meg, hogy fölöltözködjék; oly vidám arczczal, mely a királyt kimondhatatlan örömre gerjeszté.

Megölelé a király Marszavánt köszönetének jeléül, s a nélkül, hogy kérdené, micsoda szerekkel vitt ily meglepő, váratlan változást véghez, kimene a nagyvezérrel együtt a teremből, hirül adni a kedves ujságot. Több napi örömünnepeket rendelt, tiszteinek és a köznépnek ajándékokat, a szegénynek alamisnát oszta; a foglyokat kiszabaditá. Szóval az egész fővárosban öröm és vigaság zengett, s nemsokára Schachszamán egész országában.

Kamaralszamán herczeg, jóllehet a sok virrasztás, s az eledeltől csak nem egész maga megtartóztatása igen elbágyasztá: rövid időn teljes egészségét visszanyerte.

Midőn már eléggé erősnek érzé magát az ut bajait és terheit elviselhetni, félrevoná Marszavánt, igy szóla hozzá: „Édes Marszaván, ideje, hogy azon igéretet, melyet nekem tettél, most teljesitsd. Azon nyugtalanságnál fogva, melylyel a gyönyörű herczegasszonyt látni, s hallatlan szenvedéseit miattam megszüntetni égek, igen is érzem: hogy ugyanazon szomoru állapotba fogok visszaesni, melyben találtál volt, ha azonnal el nem utazunk. Csak egy gyötör, s félek, akadályt fog tenni utunkban. Ez atyámnak szenvedélyes tapadása hozzám; ő nem fogja magát arra elszánni soha, hogy nekem engedelmet adjon hosszas távozásra. Ez engem, ha nem találsz módot a dologban, kétségbe ejt. Magad látod, hogy csaknem untalan rajtam van szeme.“ E szóknál a herczeg meg nem tarthatá könyeit.

„Uram“ ugymond erre Marszaván „ezen nagy akadályt, a melyről szólasz én már előre láttam, s gondom azt elháritani. Fő czélja utamnak az volt, hogy a herczegasszonyt szenvedéseiből kifejtsem; a mire engem kölcsönös barátságunk egymás iránt szinte születésünk óta birt, s azon készség és szolgálat, melylyel különben is iránta tartozom. Megszegném tartozásomat, ha enyhitésére s egyszersmind a magadéra is ezen jó alkalmat elszalasztanám, s nem járnék a dologban egész ügyességgel, mely tőlem kitelik. Halljad tehát, mit találtam azon akadály elháritására, mely tőlünk a király engedelmét, melyre oly igen szükségünk vagyon, elrekeszti. Te uram azóta, hogy én ezen udvarnál mulatok, még egyszer sem valál künn; jelentsd a királynál azon óhajtásodat, hogy uj levegőt szívnod bocsásson egy pár napi vadászatra velem: nem hihető, hogy ezen kérésedet megtagadja. Ha megengedi: rendelj kettőnk számára két-két lovat; egyikre ülünk, másikkal váltunk, a többi az én gondom.“

Más nap reggel kilesé idejét a herczeg, s jelenté atyjának azon óhajtását, hogy fris levegőt szivni egy vagy két napra vadászni mehessen Marszavánnal. „Megengedem“ szóla a király „és örömest: de az egy feltétel alatt, hogy egy éjnél többet künn nem maradsz. Nagy megerőltetés most még eleinte nem jó neked, s ha tovább kimaradnál, aggódnám; mert tudod, azon állapotban vagyok, melyről a költő ir:

„Ha körülölelne minden boldogság, s birnám a Chosroesek birodalmait, sőt az egész világot,“

„Mind ennek nem volna előttem annyi becse mint egy légyszárnynak, ha téged nem látnálak.“

Atyja a legjobb lovakat rendelé számokra, s maga rajta volt, hogy semmi ne hibázzék. Midőn már egészen felkészültek, áltöleli gyermekét s minekutána Marszaván figyelme alá különösen ajánlotta volna, utnak ereszté.

Szabadba jutván Marszaván s a királyfi, hogy a két lovászt, kik a vezetéklovakat vitték, elcsábitanák, szinre vadászni kezdettek, s a mennyire csak lehetett, eltávoztak a várostól.

Késő estve egy karavánszerályba tértek be, holott falatozván keveset, lefeküdtek s aludtak egész éjfélig. Marszaván kele fel legelőbb, s fölkelté a herczeget is, de nem a lovászokat. Kérte azután a herczeg, adná által neki ruháját, s venne magára mást, az egyik lovászét. Ez meglévén, felültek a tartaléklovakra, s Marszaván az egyik lovászét is kantáron fogván, sebes vágtatva elügettek.

Reggelre a két lovag egy erdőbe jutott s itt egy általutra. Marszaván kéré a herczeget: várná be; s belovaglott oldalt az erdőbe; itt leölé a lovász vezetéklovát, megáztatá a herczeg ruháját vérrel, s visszatérvén ehhez, az általut közepére veté.

A herczeg kérdé Marszavánt: mit akar ezzel? „Herczeg“ felele Marszaván, mihelyt atyád a király észreveszi, hogy ma estve sem érkezel meg, vagy a lovászok elbeszélik, hogy őket éjjel elhagytuk: kétségkivül azonnal utánunk fog küldeni. De ha majd ide jutnak emberei, s látják a vérrel ázott köntöst, azt fogják minden bizonynyal hinni, hogy téged eltépett egy fenevad, én pedig a király haragja elől megfutamlám. A király megértvén hiröket, azon hiedelemmel, hogy nem vagy többé az élők között, megszüntet kerestetni, s igy mi időt nyerünk utunkat minden akadék és félelem nélkül folytatnunk. Való hogy keményded az óvás, egy atyát forrón szeretett fiának halálával igy megijeszteni; de hiszen annál nagyobb lesz majd herczegséged édes atyjának öröme, ha megérti, hogy élsz és boldog vagy.“

„Derék Marszaván!“ ezt mondá a herczeg „nem lehet jóvá nem hagynom elmés találmányodat, s én ujra lekötelezve érzem magamat általa.“

A herczeg és Marszaván, drágaság elég lévén nálok költségeikre, folytatták szakadatlan utjokat szárazon és vizen, s nem találtak az ut hosszu voltánál egyéb akadályt, mely őket az óhajtott czéltól soká elrekeszté.

Végre elérték China fővárosát. Holott Marszaván a helyett, hogy saját házába vinné a herczeget, vele együtt egy fogadóba szálla. Itt három napot mulattak, pihenve az ut unalmaitól; s Marszaván ezalatt csillagászruhát készittete, melybe a herczeget akará átöltöztetni. Harmadnap mulva mindaketten fürdőbe mentek, s itt a herczeg felölté álruháját. Fürdő után elvezette őt Marszaván a király lakásáig, s itt elválék tőle, édes anyjának a chinai herczegasszony nevelőjének megjöttét hirül adni, ki erről a kisasszonyt tudósitani fogja.

Kamaralszamán herczeg, kit mindenre, a mit tenni kelle, előre megtanita Marszaván, el lévén mindennel készülve, a mi csillagászhoz s annak öltözetéhez tartozik, megálla a chinai királypalota ajtajánál s itt az őr és az ajtónállók hallatára ezt mondá fönszóval:

„Én csillagász vagyok; s Badurnak a magas királyi herczegasszonynak Ghaiur China leghatalmasabb királya leányának gyógyitására jöttem, az ő felsége által kiszabott feltételek alatt, t. i. hogy a királykisasszonyt nőűl veszem, ha sikerül; életemet vesztem, ha nem sikerül.“

Ez az ujság az őrön és ajtónállón kivül, egy pillantat alatt számtalan népet gyüjte a herczeg körül, mert jó ideje mult már, hogy sem orvos, sem büvös, sem csillagász nem jelenté magát, minekutána oly sokan szerencsétlenül jártak szándékokban, s ezeknek szomoritó példájok a többit elrettenté. Szinte azt hitték már a városban, hogy nincs is több ilyes ember, vagy legalább, a ki van, nem oly bátor.

A herczeg szerencsés képe, nemes magatartása, s a fiatalság, mely arczain kitetszett, minden embert szánakozásra inditott. „Mit gondolsz uram“ igy szóliták meg a hozzá legközelebb állók, „micsoda düh késztheti életedet, mely annyi szép reménynyel kecsegtet, bizonyos veszedelemre kitenni? Azok a lemetszett fejek a város kapuin nem ijesztének-e el? Az istenért, hagyj fel ezen vakmerő szándékkal, s menj, távozzál innen.“

Kamaralszamánt az ilyes előterjesztések meg nem renditék; s a mint látá, hogy senki sem érkezik őt a palotába fölvezetni, a helyett, hogy az intésnek engedjen, még egyszer ismétlé hirmondását, s oly meghitten, annyi elszántsággal, hogy elborzadtak, a kik hallgaták, s „veszni indult:“ igy szólának egymáshoz: „Isten legyen kegyelmes viritó korának és lelkének.“

Harmadszor ismétlé a herczeg felszólitását, s most maga jött le a nagyvezér a király nevében.

A miniszter fölvezeté Kamaralszamánt a király elébe. Mihelyt a herczeg ezt királyi székében megpillantá, leborult, s megcsókolá a földet lábainál. A király, ki még egyiket sem találá azok között, kik szertelen dicsőségvágyból fejöket lábaihoz tevék, figyelemreméltónak: szánakozásra indult Kamaralszamánon. Több becsülést is mutatott iránta, közelebb hivá s maga mellé leülteté. „Ifju“ igy szólott „alig hihetem, hogy eddig ért korodban elég tapasztalást szedhettél volna magadnak arra, hogy leányom meggyógyitásába ereszkedjél. Óhajtom: kivánt foganattal járj el a dologban, s megvallom őszintén, hogy nem csak ellenkezés nélkül adnám őt neked, hanem a legszivesb örömmel is, holott nem volt azok között, kik előtted ide jöttek egy is, a kinek őt undorodás nélkül engedhettem volna; de egyszersmind, noha fájdalommal, kinyilatkoztatom: hogy, ha a gyógyitást meg nem teszed, sem fiatal korod, sem nemes viseleted meg nem gátol, hogy fejedet levágassam.“

„Uram“ felele Kamaralszamán „véghetetlen köszönettel vagyok felséged iránt a becsületért, melyet irántam mutat s a jóságért, melylyel egy ösmeretlenhez hajolni méltóztatik. De oly messze földről, melyből talán nevem sem hatott át felséged országába, nem azért jöttem, hogy azon szándékommal, mely eddig vezetett, itt felhagyjak. Mit mondanának könnyelmüségemre, ha annyi elviselt fáradságok és veszedelmek után egy ily nevezetes merénytől elállanék? Nem vonná-e meg maga felséged is tőlem azon tekintetet, melyre eddig nem talált méltatlannak? Ha meg kell halnom uram, legalább azon vigasztalással halok meg, hogy ezen tekintetet el nem vesztettem. Esdem tehát, ne türtess tovább tanulmányom bizonyos voltát azon próbában kimutatnom, melyre minden pillanatban kész vagyok.“

A király most parancsolatot ada a herczegasszonynál őrző heréltnek, ki épen jelen vala, vezetné Kamaralszamánt a herczegasszonyhoz. Minekelőtte őt elereszté, azt mondá neki, hogy még szabadában áll a gyógyitással felhagyni. De a herczeg ezt már nem hallá, hanem bámulásraméltó eltökéléssel vagy inkább tüzzel a heréltnek utána lépett.

A herélt tehát elvezeté Kamaralszamán herczeget a kisasszony lakához, s a mint egy hosszu folyosóba értek, melynek végén a királykisasszony tereme volt, látván a herczeg, hogy végre ily közel és szinte hozzá jutott már a kegyeshez, kiért annyi könyet önte, annyi keserves sohajtása szakadt, megkettőzteté lépéseit, s elébe szaladt a heréltnek.

Ez utána sietett, de alig tudá elérni, „Hová szaladsz?“ igy szólitá meg karján fogva „hiszem oda nálam nélkül ugy sem mehetsz be. Kétségkivül nagy kedved van a halálhoz, hogy igy rohansz elébe. Még egy sem sietett ennyire mindannyi csillagászim közül, kiket eddig láttam és oda elvezettem, a hová te is korán bejutsz.“

A herczeg reá nézett; s Badur herczegasszonyon mulatván elméje, a következő verseket mondá:

„Ösmerem én szépségeidet! Szinte megfosztottak ezek elmémtől, elbájoltak s szókat alig lelek.“

„Ha teleholdnak nevezlek: tökéletlen a kifejezés, mert a teleholdak elfogynak; a te szépséged pedig változatlan marad mindenkoron.“

„Napnak nevezzelek? – Tudom, hogy szépséged nem fog eltérni szemeim elől; a nap pedig fogyatkozásakor elrejtezik.“

„Tökéletes, hiánytalan a te szépséged, melyet leirni a legékesb szóló is képtelen, a legértelmesebb is gyenge.“

„Barátom“ igy folytatá vezetőjéhez a herczeg, és tovább indult „azon csillagnézők, a kikről te szólasz, nem értették ugy mesterségeiket, mint én az enyimet. Azt tudták jól, hogy meg kell halniok, ha gyógyitásuk el nem sül; de azt nem, hogy gyógyitásuk elsül. Azért reszkettek ők annyira, közeledvén ezen helyhez, melybe most én megyek, azon csalhatatlan bizodalommal megyek, hogy itt szerencsémet találom.“

E szónál elértek az ajtóhoz. A herélt kinyitá s egy tágas terembe léptek be, honnan a kisasszony teremébe juthattak, mely csupán egy ajtólepellel volt elzárva.

Kamaralszamán herczeg itt megállott, s halkabban szólván mint ezelőtt, hogy a herczegasszony szobájába ne hallassék, monda a herélthez: „Hogy meggyőzzelek a felől, hogy tettemben sem kérkedés, sem önfejűség, sem ifjui hév nem uralkodik: szabad tetszésedre hagyom, ott benn gyógyitsam-e meg szemeid előtt a kisasszonyt, vagy itt távolról, a nélkül, hogy bemennék, a nélkül hogy látnám.“

A herélt rendkivül csodálkozott a herczeg meghitt hangján, melylyel őhozzá szóla; s nem csufolta többé, hanem komolyan ezt mondá: „Mindegy, akár itt, akár ott. Bár miképen viszed is azt végbe: halhatatlan nevet nyersz magadnak, nem csak ez udvarnál, hanem az egész emberlakta földön.“

„Jobb lesz tehát“ monda a herczeg, ha meggyógyitom, a nélkül, hogy látnám; s te tanuja lészsz szép ügyességemnek. Ámbár nagyon vágyok, látnom a dicső herczegasszonyt, ki nekem hitvesül van szánva: mégis kedvedért megfosztom magam egy pár pillanatra ezen boldogságtól.“

Minthogy mindene volt, a mit csillagászok magokkal vinni szoktak, kivoná irótábláját, s a következő levelet irá a chinai herczegasszonyhoz.