Kamaralszamán a chaledáni királyfi, s Badur chinai királykisasszony szerelmi története.

Mintegy husznapi messzeségre a persa tengerpartoktól van a nagy tengeren egy sziget, melyet Chaledánnak neveznek. Ez a sziget több téres tartományokra oszlik el, melyeken több népes város van, s mindegyütt egy hatalmas királyságot alkotnak. Itt uralkodék hajdan egy király, neve Schachszámán, kinek négy törvényes felesége, ugyanannyi királylány, s hatvan ágyasa volt.

Schachszámán a legboldogabb uralkodónak vélé magát a földön, mert országa csendes és gazdag volt. De egy dolog zavará boldogságát, t. i. hogy koros és, gyermektelen vala, mindannyi hitvese s ágyasai mellett. Nem tudta kinek tulajdonitsa ezen magtalanság okát, s bánatjában azt tartá legnagyobb szerencsétlenségnek, ha meg kellene halnia a nélkül, hogy örököst hagyhasson saját nemzetségéből.

Sokáig titkolá a forró fájdalmat, s annál többet szenvede, mennél inkább erőlködék keservét nem mutatni. Végre megtörte a hallgatást; s minekutána egy napon a nagyvezér előtt panaszát négy-szemközt kiöntötte, kérdé ezt, nem tudna-e valamely módot, mely rajta segitene.

„Ha az, mit felséged óhajt“ felele az igen bölcs miniszter, az emberi okosság rendes törvényeitől függene, rövid időn teljesedve látná felséged kivánságát. De megvallom, hogy ez a kérdés ismereteimen s tapasztalásomon tul vagyon, s az ilyenekben egyedül Istenhez kell folyamodnunk. Közepette minden boldogságnak, melyben róla gyakran megfeledkezünk, tetszik neki, valamely oldalon bántani bennünket, hogy ismét reá eszméljünk, mindenhatóságát imádjuk, s tőle kérjük a mit egyedül tőle várhatunk. Vannak uram, jobbágyaid, kiknek saját foglalatosságok őt tisztelni, neki szolgálni, s érette szigoru életet viselni: tanácsom tehát ez, oszszon felséged ezek között gazdag alamisnát s szólitsa fel őket, hogy imádásaikat a felségedével egyesitsék. Talán valamennyi között lesz egy kedves és eléggé tiszta Isten előtt, a ki kérésed kihallgattatását kinyerhesse.

A király szerfelett jónak találá ezen tanácsot, s megköszöné a nagyvezérnek. Bőv alamisnát osztata azután azon Istennek élő emberek között felekezetenkint, sőt előljáróikat magához hivatá, s egyszerű asztalánál megvendégelvén tudtokra adá szándékát, és kéré, hogy társaikat a felől tudósitanák.

Schachszámánnak megadá az ég a mit kivánt. Megtetszett ez egyik hitvesének viselősségén, ki neki kilencz hónap telve egy fiat szűlt. Köszönetül az ajtatos barátoknak uj s hatalmához és felségéhez illő alamisnát oszta; a királyfi születését pedig a fővárosban s a birodalom minden részeiben közünnepléssel ülték meg nyolcz napig.

Mindjárt születése után elébe hozák a kisded herczeget, kit ő oly szépnek talála, hogy neki Kamaralszámán, azaz: a kor holdja vagy szépsége nevét adná.

S a mint a kisded negyedik évét elérte, oly nagy volt kelleme és szépsége, hogy egyik költő a következő verseket dallaná felőle:

„Mihelyt rátekintek, igy szólok: áldott legyen Isten, ki őt képzé és alkotá.

Te vagy a szépek fejedelme, s ők megvallják, hogy alattvalóid.“

A királyfi minden gondolható szorgalommal nevelteték, s mihelyt az ahhoz való kort elérte, Schachszámán szultán, az atyja, bölcs nevelőt ada melléje, s ügyes tanítókat. Ezen tehetségeik által kitünő férfiak hajlékony és fogékony elmét találtak benne minden oktatásban, melyet erkölcseire vagy herczeghez illő tudományára nézve adának eleibe, s később szintazon ügyességgel forgott a testgyakorlásokban, melyekben annyi kecscsel, s oly csudálatos ügyességgel birt, hogy minden embert s különösen atyját a szultánt, elbájolá.

A mint a herczeg tizenötödik évébe jött, szépsége teljesen kifejlett ugy annyira, hogy rá a következő verseket alkalmaznák:

„Sugár termetü volt, hajai oly feketék, homloka oly csillogó fehér: hogy a mint az ember ezt vagy azt szemlélte, mintha a homályos éjbe, s ismét a világos napba nézett volna.

De ne gyalazzátok a foltot orczáján, mert kevésbbé szép-e fekete pontjai miatt a kökörcsény-levél?“

A szultán, ki őt szivből szerette, eltökélé magában, ennek legfőbb bizonyságát adni iránta, azt t. i. „ hogy maga a királyi székről leszáll s az ifju herczeget ülteti helyébe. Közlé ezen szándékát a nagyvezérrel, s monda nekie: „Félek, – ugymond, – hogy fiam ifjonti henyéltében nemcsak azon tulajdonokat elveszti, melyekkel őt a természet gazdagon felruházá, hanem azokat is, melyeket az általam gondosan reá fordított nevelés által önmagának szerze. Minthogy már azon korhoz értem, melyben a magam megvonásáról kell gondolkodnom, el vagyok határozva átadnom neki a kormányt, s részemről végső napjaimban azzal elégedni meg, hogy őt uralkodni lássam. Elég hosszu ideig izzadtam, most már nyugalomra van szükségem.“

A nagyvezér nem akará a szultánnak mindazon okokat előhordani, melyek őt szándékától elvonni képesek valának, sőt inkább egyetérteni látszék, s ezt mondá: „Uram, a herczeg, a mint látom, még sokkal fiatalabb, hogysem oly nehéz terhet adhassunk vállaira, mint a milyen egy hatalmas ország kormányzása. De méltán tart felséged, hogy a henyeség neki ártalmára leend. Vajjon, hogy ettől megmentessék, nem tartaná jónak felséged őt megházasítani? A házasság leszorítja s a szórakozástól megmenti az ily fiatal herczegeket, e mellett bejárást engedne neki felséged a kormányszéki tanácsba, holott megtanulná lassankint a korona fényét s méltóságát fentartani, melyet azután érette letehetne felséged, mihelyt őt saját tapasztalása által arra érdemesnek itélné.“

Schachszamán igen okosnak találá első minisztere tanácsát, s mihelyt őt elbocsátotta, hivatá Kamaralszamánt.

A herczeg, ki eddig naponkint a nélkül, hogy hivatnék, bizonyos órákban meg szokta látogatni édes atyját, ezen parancsolat által meg volt lepve. A helyett tehát, hogy szokott könnyüséggel jelennék meg atyja előtt, most mély alázattal köszönté, s lesütött szemekkel álla meg előtte.

A szultán észrevevé ezen feszültséget, s enyhitő szóval igy szóla hozzá: „Nos fiam, tudod-e, miért hivattalak?“ – „Uram, – felele a herczeg szerényen, – egyedűl az Isten lát be a szivekbe; örömmel fogom felséged akaratját hallani.“ „Azt akarám mondani, hogy neked nőt szándékozom adni; mit vélsz a dologhoz?“

A királyfi megütközve hallá e beszédet, zavarba jött, homlokát cseppek boríták el, hirtelen nem tudta, mit feleljen. Néhány pillanat mulva igy szólt a szultánhoz: „Kegyes Uram, bocsánatot kérek, ha elébbi kinyilatkozásán felségednek valamennyire megütközni látszom; igen ifju korom velem ezt még épen nem váratá. Sőt még azt sem tudom, fogom-e valaha magam a házasság kötelékeire elszánhatni, s nemcsak azért, mivel az asszonyok bajt és nyugtalanságot szereznek, a mint ezt igen jól ellátom, hanem azért, mivel a mint iróinknál olvasom, többnyire fondorok, gonoszok és hűtelenek:

„Kérdezz engem az asszonyok felől? tudok választ adni; ismerem én az ő hibáikat.“

„Ha a férj megőszül vagy pénztára megfogy: nincs többé része az ő szerelmökben.“

Talán nem mindig maradok ezen gondolattal; de mégis azt érzem, hogy darab időre van szükségem, mig magam arra elhatározhatom, a mit felséged tőlem ohajt.“

A herczeg feleletét nehezen vevé édes atyja, a szultán. Ez a fejedelem valóban fájlalá azt, hogy annyi ellenkezést talált fiában a házasság iránt. Azonban nem akará ezt ugy tekinteni, mint engedetlenséget, s nem is éle atyai hatalmával, hanem elégnek vélé neki csak ezt mondani: „Fiam, én nem kényszerítelek, engedek neked időt a meggondolásra, s annak megfontolására, hogy oly herczegnek mint te, kire egy kiterjedett ország birodalma vár, legelébb is arról kell gondoskodnia, hogy magának követőt szerezzen. Midőn te magadnak ezen megnyugtatást adod, adod azt egyszersmind nekem is, ki igen fognék örvendeni magamat gyermekeidben föléledve látni.“

Többet a szultán nem szóla. Belépteté Kamaralszamánt a tanácsba, s nem mulaszta el semmit, a mi őt boldoggá teheté.

Esztendő telvén, ismét magához hivatá, s a mint kettecskén valának, igy szóla hozzá: „S tehát fiam megemlékeztél-e egy évvel ezelőtt kifejtett szándékomról, s gondolkodtál-e azalatt felőle? Megtagadod-e most is azon engedelmességet, melyet tőled várok, s halni hagysz a nélkül, hogy házasságod örömét megérjem?“

A herczeg most nem jött semmi zavarba, nem akadozott, s elhatározottan imígy felele: „Nem mulattam el uram az illő megfontolást; de miután jobban meggondoltam a dolgot, méginkább megerősödött azon szándékom, hogy megházasodni nem fogok. Ugyanis az a számtalan rosz, melyet az asszonyok mindenha a világon okoztak, a mint történetkönyveinkben olvasom, s a mit még naponkint gonoszságaikról kell hallanom, elég ok nekem arra, hogy minden szövetkezést velök egész életemben elkerüljek. E szerint megbocsát nekem felséged, ha azt bátorkodom előterjeszteni, hogy egészen haszontalan lesz velem többé a házasulásról értekezni.“

Ennél maradott, s elhagyá hevesen atyját a nélkül, hogy szavát bevárta volna.

Minden más fejedelem, kivévén Schachszamánt fiának ilyen merészségén, melylyel ez hozzá szóla, megharagudott, s azt megboszulta volna: de Sachszamán szivelé gyermekét, s minden szelidebb utat meg akart próbálni, minekelőtte őt kényszerítené.

Közlötte a nagyvezérrel ez uj keservet, melyet neki Kamaralszamán okozott, s igy szóla: „Követtem tanácsodat, de Kamaralszamán most még kevésbbé hajlik a házasságra, mint midőn először adám elébe a dolgot; e mellett oly merész kifejezésekkel élt, hogy egész mérsékletemre volt szükségem ellene haragra nem lobbannom. Az atyák, kik oly buzgón esdenek gyermek után, mint én ezután esdettem, valóban oktalanok, s magukat akarják megfosztani azon nyugalomtól, melynek zavartalan éleménye csupán csak tőlök függe. Szólj kérlek, mikép vonhatok egy ily akaratos lelket saját tetszésemre?“

„Uram, – monda a nagyvezér, – békés türéssel az ember sok dologban czélt ér; ez talán nem oly eset, melyben szinte ezen móddal lehetne czélt érni; de megmenti magát felséged a hirtelenkedéstől, ha még egy évet enged a herczegnek maga meggondolására. Ha reá áll ezalatt kötelességére: annálinkább fog ezen örvendhetni felséged, minthogy az atyai jóságon kivül más hatalommal nem élt reábirásában. De ha a makacsság esztendő multán is szivében megmarad: akkor azt tartom, méltán tudtára adhatja felséged a tanács előtt, mikép az ország java kivánja, hogy megházasodjék. Nem hihető, hogy ily fényes gyülekezet előtt, melyet felséged jelenlétével megtisztel, engedetlen fogna maradni.“

A szultán oly igen ohajtá fiát házasodva látni, hogy egy ily hosszas elhalasztás órái neki esztendőknek tetszettek, s csak bajjal tudá magát arra határozni, hogy eddig elvárjon. Azonban engedett a vezér okainak, melyeket nem roszalhata…

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a herczeg anyjához fordula a szultán, kinek már régen kinyilatkoztatá, hogy Kamaralszamánt házassá akarja tenni. Elbeszélvén azután, mi módon tagadta meg a herczeg ujra kivánságát, és milyen lágyságot fog még egyszer iránta mutatni. „Tudod asszonyom – ugymond – hozzád nagyobb a bizodalma, mint énhozzám s szavaidra szelidebben hallgat: kérlek tehát, keresd ki az időt vele komolyan szólanod, s add értésére, hogy ha makacsságában megmamarad, engem végre kénytelenit, a végső eszközökhöz nyulnom s ez ugyan nekem fájni fog, de neki is egyszersmind okot ád engedetlenségét megbánnia.“

Fatime, ez volt a herczeg anyjának neve, mindjárt a legelső találkozáskor előhozá a herczegnek: hallá, hogy ő, a herczeg, ismét megtagadá atyjának kérését a házasodás iránt s mely igen búsul azon, hogy a herczeg ily igen nagy okot ada a szultánnak a haragra. „Asszonyom“ felele Kamaralszamán, kérem, ne boszantson ujra ezen dolog emlitésével, mert félek, olyanokra fog kifakasztani, melyek tartozó mély tiszteletemet édes anyám iránt meg fogják sérteni!“

Fatime észrevevé ezen feleletből, hogy a sebhely még igen érzékeny s ezuttal egyebet nem szólott.

Sokára azután azt hitte Fatime, hogy talált alkalmat, melyben bővebb meghallgatás reményével szólhat a dolog felől s: „Fiam!“ igy kezdé „mondd el nekem kérlek, ha nem lesz terhedre, azon okokat is, melyeknél fogva te a házasságtól annyira irtózol. Ha az asszonyok gonoszságánál és roszaságánál egyéb okod nincs: ugy ennél gyengébb s igazságtalanabb ok nem lehet. Nem akarom a rosz asszonyok védelmét magamra vállalni: van rosz, igen sok rosz asszony, arról meg vagyok győződve, de valamennyit annak mondani, szörnyű igazságtalanság. Tehát te fiam, csak azon kevésnél akarsz megállapodni, kikről könyveid beszélék, hogy zűrzavart okoztak a világban s kiket én menteni nem akarok? – De miért nem veszed tehát számba azon sokkal több királyokat, szultánokat, fejedelmeket, kiknek erőszakos, embertelen s vérengző tettei, melyeket én szinte olvastam mint te, lelket borzasztanak? Egy asszonyért ezer olyan dühödőre s nem-emberre fogsz találni. S azt hiszed talán, hogy azon tisztes és jó lelkű asszonyok, kiket a balsors ilyes barmokhoz csatola, igen szerencsések?“

„Anyám“ felele Kamaralszamán „nincs nekem s abban semmi kétségem, hogy igen sok jó, szelid, okos, erényes asszony él a földön: adná az ég, hogy valamennyi hozzád volna hasonló! Engem egyedül az boszont, hogy az ember oly kétséges választásra van kárhoztatva, midőn magának házastársat vesz, vagyis inkább, hogy épen semmi szabadsága nincs a választásban. Tegyük, én el vagyok szánva a házasságra, a mint atyám oly hőn ohajtja: kit fog ő nekem feleségül adni? Hihetőleg egy herczegasszonyt, kit valamely szomszéd fejedelemtől megkérni s ez a megbecsültetés kijelentésével fog küldeni. Rút vagy nem rút nekem őt el kell vennem. De tegyük, hogy szépségre nincs más királyi hölgy hozzá fogható, ki kezeskedik nekem, hogy egyszersmind eszes is, kedveskedő is, megelőző is, hogy nyájas és szelid, hogy beszéde vonzó s nem csupa ruhát, öltözőt, ékességet s több ilyes kicsinységeket illet, melyeken okos férj vállat vonit; szóval: hogy nem büszke, nem gőgös, nem dölyfös, nem czivakodó és hogy esztelen fecsérlései az öltözőre, gyöngyökre s egyéb ékességeire a kincstárt ki nem üritik. Ime anyám csak ezen egy tekintetben is mennyi az ok, mely engem az egybekeléstől örökre elrettentsen. Legyen bár valamely herczegasszony mind ezen szempontra nézve tökéletes és feddhetetlen: nekem még más és sokkal erősebb okaim is vannak idegenkedésem és elszánt akaratom mellett megmaradnom.“

„Hogy-hogy fiam“ mondá Fatime „s más okaid is volnának azokon kivül, melyeket mondottál? különben hiszem ezeket könnyen ledönthetném s be tudnám szádat csak egy szómmal is fogni…“

„Csak rajta édes anyám“ igy a herczeg „még meglehet, hogy válaszodra én is fogok valamit felelhetni.“

„Azt akarám mondani, hogy egy herczegnek, ha szerencsétlen oly nőt találni, mint a milyet itt leirál, könnyű dolog azt magáról lerázni s igy az ország kárát elháritani.“

„Oh anyám“ felele Kamaralszamán „s nem látod-e mely sajnos egy királyfinak az ilyes lépésre kénytelenittetni.“ „Nem jobb ennél, mind nevére mind nyugodalmára nézve, magát erre épen ki nem tenni?“

„Igy tehát fiam“ monda most Fatime „te ivadékodból az utósó akarsz lenni, ki Chaledan szigetén annyi dicsőséggel uralkodott.“

„Édes anyám“ felele a királyfi „én nem kivánok tovább élni a királynál kedves atyámnál, s ha hamarabb meghalok mint ő, ezen nincs mit csodálkozni, midőn annyi fiu meghal atyja előtt. Azonban dicső, az igaz, valamely ivadékra nézve, ha nagy férfiun s fejedelmen szakad meg és én ugyan mindent el fogok követni, hogy elődeimnek s különösen ivadékunk első királyának becsületökre váljam.“

Ez idő óta többször esett ilyes beszélgetés Fatime s a királyfi között s amaz mindent előhoza, mivel a herczeg idegenkedését megtörhetné. De az okaira okokkal felelt, melyeket Fatime nem mindenkor birt elgyengiteni s igy a herczeg rendületlen maradt.

Eltelt az év; s nagy szomoruságára Schachszamán szultánnak nem mutatott Kamaralszamán semmi legkisebb változást gondolkozásában.

Végre egy ünnepi ülésében az ország tanácsának, melyen a nagyvezér, más vezérek, a korona főtisztei s a főbb tábornokok jelen voltak, szót kére a szultán s igy szóla a koronaherczeghez:

„Fiam, régóta tudod már abbeli ohajtásomat, hogy téged házasodva lássalak. S én több kedveskedést vártam volna tőled atyád iránt, ki tőled semmi méltatlan dolgot nem kivánt. Hosszas ellenkezésed után, mely béketürésemet immár kifogyatá, itt országos tanácsom előtt ugyanazon ügyet ismét elődbe terjesztem. Nem az forog már fön, hogy egy atyának add meg azt, a mit tőle nem illett megtagadnod, hanem országom java kivánja házasságodat, melyre velem együtt ezen urak itt mindnyájan kérnek. Szólj tehát és nyilatkozzál ki, hogy válaszod szerint intézzem lépéseimet, melyeket tennem kell.“

Kamaralszamán ezekre oly hevesen felelt, hogy a szultán méltán megneheztelvén azon megszégyenitésen, melyet neki saját gyermeke a teljes tanács előtt tőn, igy kiálta fel: „Mit, te elfajzott gyermek s oly szemtelenségre vetemedel, atyádhoz a szultánhoz ekképen szólanod!“

Megfogatá azután az őrökkel s egy régi, már régóta lakatlan várromba viteté, holott egy ágyat, néhány könyvet s egyetlen rabszolgát adván melléje, bezáratá.

A herczeg megelégedvén azzal, hogy a könyvekkel magát háboritás nélkül mulathatja, nem sokat gondolt rekeszével. Este felálla könyvei mellől, végzé imádságát s minekutána néhány fejezetét a Koránnak szint azon nyugalommal, mint elébb ékes teremében a szultán palotájában szokta, elolvasá, lefeküdt a nélkül, hogy a lámpát ágyánál eloltaná s el is aludt.

Ezen várromban volt egy kút, melyben naponta Maimune a tündér, Damriátnak, egy sereg égköri lélek királyának leánya tartózkodott. Éjfélkor kifejlék Maimune a kútból s földünk szinén fellenge, hogy bejárja a világot, a merre épen jó kedve vezetné. Igen csodálkozott, a vártoronyban világot látván, mely a herczeg tereméből jöve; azonnal arra lebbent s a cselédre, ki az ajtóban aluvék, nem ügyelvén, közeledék az ágyhoz, melynek pompája ingerlé; s még inkább elcsodálkozott, itt embert alva látván.

Kamaralszamán királyfi fél arczát a fedél alá rejté; Maimune elvoná ezt s a legékesebb ifjat pillantá meg, melyet számtalan csapongásaiban a földnek lakott részén valaha láta. „Mely fénynek, – vagyis inkább mely csudaszépségnek kell kitünnie – ugymond – ha ez a szem, melyet ily remek alkotásu szemhéjak födöznek, majd megnyilik! – Micsoda okot adhata, hogy vele magas rangjához ily méltatlan módon bánjanak, mert hallott már valamit történetéről, s gyanítá a dolog füződését.

A tündér nem tuda elválni, a csodakellemű herczeget bámultában; de végre mégis, minekutána őt mind a két arczán s kellő homlokán megcsókolá, reá borítá ismét a leplet ugy, mint vala, s a levegőbe felszálla.

Szinte a közép légkörhöz ére, a mint szárnycsattogást halla s arra fordult; közelebb jutván, ugy tapasztalá, hogy lélektől jöve ez, de egyiktől azok közül, kik az Istentől elpártoltak; Maimune pedig egy vala azok közül, kiket Salome hatalma az Istent ismerni kényszeríte.

A lélek, nevére Dánes, Sámborás fia, szinte megismeré Maimunét, de nem kevés rettegéssel, jól tudván, hogy amaz alávetvén magát az Istennek, nagy hatalommal birt őfelette, örömest kikerüli vala, de már oly közel esék hozzá, hogy vagy megütközni, vagy magát megadni kénytelen volt.

Dánes megelőzé Maimunét s könyörögve mondá: „Esküdjél meg, – ugymond, – az Isten nagy nevére, hogy nem lészsz bántásomra, s én ugyanazt igérem neked.“

„Átkozott lélek, – felele Maimune, – mit árthatsz te nekem? Nem félek én tőled. De kegyelmes akarok lenni irántad, s esküszöm a mit kivántál. – De már most szólj, honnan jősz, s mit tettél vagy láttál ez éjjel?“

„Szép tündér, – válaszolá Dánes, legjobbkor érkezél, hogy valami csodálatost hallhass.

Ha tehát kivánod, halljad, hogy én Chinának legvégső széleiről jövök, mely szemközt esik ezen félteke legvégső szigeteivel.

De, kellemes Maimune – közbevágá magát itt Dánes, ki a tündérhez közel voltában reszkete s alig bira szólni félelmében – azt hiszem, megigéred, hogy megengedsz és szabadon bocsátasz, ha tudnivágyásodnak eleget tettem.“

„Folytasd, folytasd beszédedet te kárhozott – felele Maimune – s ne tarts semmitől. Azt hiszed-e, hogy én is oly hitetlen vagyok, mint te s képes megszegni azon nagy esküt, melyet esküdtem? Csak óvd magat, hogy valami hazugságot ne költs; különben elmetszem szárnyadat, s ugy bánom veled, mint érdemled.“

„Tisztelt asszonyom!“ monda Dánes valamennyire megnyugtatva, „semmi egyebet a merő igazságnál nem fogok beszélni; de kérlek, hallgass meg. China, a honnan jövök, egy a földnek legnagyobb s leghatalmasb országai közül, s hozzávalók ezen félteke legszélső szigetei is, melyekről már elébb szólottam. A mostani király ez országban Ghaiúr s ezen királynak van egy oly csodaszépségű leánya, milyen még nem volt a földön, mióta a világ áll. Sem nekem, sem akármelyik léleknek a te s az én feleimből, sem pedig az embereknek, nincs elegendő szavunk, eléggé eleven kitételünk és ékesszólásunk, hogy felőle oly ábrázolatot adhatnánk, mely a valósághoz csak közelitene is. Sötét szög-hajai oly hosszak, hogy alább érnek lábainál s oly tömöttek, hogy ha feje körül fürtözve állanak, az ember őt egy gazdag szőlőfürthöz hasonlitaná, melynek szemei rendkivül nagyok és teljesek. Ezen hajból kifénylik a jól alkotott homlok, mely simaságára a legtündöklőbb aczél-tükörhöz hasonlit; fekete szemei ábrázatja felett tele tüzzel villognak; orra sem hosszu, sem igen rövid; szája kicsiny és piros; fogai mint két gyöngysor, de fehérebbek a legszebb gyöngyöknél; s ha nyelve beszédre megindul, akkor az ember valami édes és bájos hangokat hall s szavai, melyeket mond, a legelevenebb elmének tanui; keblénél a legszebb alabastrom nem fehérebb. Szóval már ezen halovány rajzolatból is eléggé át fogod látni, hogy ennél tökéletesebb szép nem él a világon.

Ha nem ismernéd a királyt, herczegasszonyom édes atyját, szives szereteténél fogva házához szerelmesnek gondolnád bele. Soha sem tett szerető annyit legédesebb kedveltéért, a mit itt az atya leányáért tett s legdühödőbb féltékenység sem képes azt kigondolni és tenni, a mit ez tett, hogy leányát minden szem elől, egyedül jövendő férjét kivéve, elrejthesse. De hogy magát ezen magányban, melyre kárhoztatá, meg ne unja, hét palotát épittete számára olyat, milyeneket még eddig sem láttunk, sem hallottunk.

Az első palota hegyi kristály, a második ércz, a harmadik finom aczél, a negyedik ismét ércz, de finomabb az elsőnél s az aczélnál, az ötödik próbakőből, a hatodik ezüst, s a hetedik merő szín-arany. Valamennyi mind hallatlan pompával van felékesitve s azon szerhez képest, melyből készült. Kerteiben, melyek külön-külön mindenik palotához készittettek s az egészet körül övedzik, számtalan a gyeptér, a virágpolcz, az ugrókút, a tó, a vizomlat, a csatornák, bokrok és fák csoportai, melyeket soha nap keresztül nem hat – s mindez mindenik kertben más-másféleképen elrendezve.

El lehet gondolni, hogy ezen hasonlithatatlan szépségnek hire nemsokára a leghatalmasabb szomszéd királyok kérőit magához vonta, kik pompás és fényes követségökben eljárni nem késtenek. A király őket egyenlő barátsággal fogadá; de minthogy leányát csak annak saját megegyezésével akará férjhez adni, a hölgynek pedig minden ajánlkozók közől egyik sem tetszett, a követek ismét visszatértek, boszusan ugyan a követség el nem sült tárgyára nézve, de igen megelégedve azon udvarisággal és becsüléssel, melylyel fogadtattak.

„Kedves atyám“ monda a királykisasszony édes atyjához a chinai királyhoz: „Te engem férjhez akarsz adni s azt hiszed talán, hogy nekem nagy örömet tészsz majd vele. Én legalább ezt gyanitom és nagyon köszönöm jó szivedet. De mondja meg felséged maga, hol találhatnék én ily fényes palotát, ily diszes kerteket, mint itt felségednél? – Ezenkivül felséged engedelmével én itt szabadban élek és szintazon tisztelkedést adják meg nekem, melyben saját királyi személye részesül. Ez mind oly jelesség, melyet, akármely urhoz mennék férjhez, sehol a világon nem találnék. A férfiak szeretnek uralkodni, nekem pedig nincs kedvem, hogy valakit fölöttem uralkodtassak.“…

Több más követség után jött végre egy, minden előbbieknél gazdagabb és hatalmasabb királyé. Ghiaúr jelenté leányának és dicséré, egyszersmind elébe terjesztvén, mely nyereség volna reá nézve ha ezt férjül akarná fogadni. A herczegasszony kéré, kimélje meg vele, s ugyanazon okokat hordá fel, melyeket minap. De a király sürgeté a dolgot, s a herczegasszony a helyett, hogy engedne, félretevé az illő tiszteletet, melylyel a kérők és atya iránt tartozék, s ezt felelé egész haraggal: „Uram, ne emlitsd nekem többé a házasságot, sem ezt, sem akármely mást: különben mellembe döföm ezt a vasat, hogy az ilyes alkalmatlanságtól menekedjem.“

A király neheztelvén leánya magaviseletén, ezt mondá neki: „Kedves leányom, neked nincs eszed, s én ugy fogok veled bánni, mint esztelennel.“

Valóban a palotának egy magános teremébe csukatá, tiz vén asszonyt adván mellé társul és szolgálatul, kik között dajkája vala az előkelőbb.

A királyokhoz pedig, kik eddig leányát megkéreték, követeket külde, jelentvén ennek idegenkedését minden házasságtól; s minthogy csakugyan azt hitte, hogy leánya megtébolyodott, minden udvarnál kihirdettette egyszersmind, hogy ha valahol orvos találkoznék eléggé ügyes ezt meggyógyitani, ám jőjön, jutalomul vegye feleségül a királyleányt.

„Igy állott a dolog, szép Maimune,“ folytatá Dánes, „s én nem mulatom el, hogy naponkint ezt a páratlan szépet megtekintsem; reá nem vehetném magamat minden természeti gonoszságom mellett is, hogy ennek legkevesebbet is ártanék. Kérlek, kényszeritlek, jer és lásd meg őt, valóban méltó, hogy utána fáradj.“ S ha azután meggyőződöl a felől, hogy épen nem hazudtam, reménylem, köszönettel lészsz irántam, hogy oly kisasszonyhoz vezettelek, kinek szépségre párja nincs. Parancsolj, s én szives örömest magam elvezetlek.“

Maimune, a helyett, hogy Dánesnek felelt volna, elkezde kaczagni, s kaczagott jó ideig. Dánes ezt nem tudván magának megmagyarázni, csak elcsodálkozott. Végre minekutána több izben jól kinevette magát a tündér, igy szóla Dáneshez: „Játék, játék! reám akarsz valamit kötni! azt hittem, hogy valami csodálatost, rendkivülvalót fogsz beszélni, s te nekem egy majomról beszélsz! pih! szégyenld magad! Mit mondanál te átkozott, ha azon gyönyörű királyfit láttad volna, kitől én jövök, s kit én oly igen kedvelek, a mint megérdemli? Már az csakugyan más ám, s te egészen megbolondulnál felette!“

„Kecses Maimune“ válaszola Dánes, „szabad kérdeni, melyik királyfiról beszélsz?“ „Tudd meg“ felele Maimune „hogy vele szintazon dolog történt, mely azon szépséggel, kiről elmulattál. Atyja a király erővel meg akará ezt is házasitani, de ő a hosszas és kinos ostromlások után végre egyenest és őszintén kinyilatkoztatta, hogy nem akar; s ez oka, miért épen most, midőn itt veled beszélek, egy régi vártoronyba rekesztve ül, melyben én lakom, s a hol őt épen most csodálom.“

„Nem akarok egyenest ellenkezni veled“ szóla Dánes, „de meg fogod engedni szép asszonyom, hogy mindaddig, mig királyfidat láttam, erősen higyem, hogy semmi halandó, fi- vagy leány, az én herczegasszonyomhoz szépségre nem fogható.“ „Hallgass átkozott“ felele Maimune, „még egyszer azt mondom, hogy ez lehetetlen.“ „Nem fogok veled czivódni“ viszonza Dánes, „de hogy meggyőződjél, igazat szólottam-e vagy nem, nem szükség egyebet tenned, mint előbbi ajánlásomat elfogadnod; azt t. i. hogy engem kövess, királyi hölgyemet lásd meg, s azután kecses királyfidat nekem te mutasd meg.“

Maimune pedig azt akará, hogy Dánes őt kövesse. Ez ismét kéré, repülne inkább vele Chinába, minthogy már ugy is közelebb vannak ehhez az országhoz; de Maimune nem álla szavára, s monda: „Azon irásra, mely Salamonnak Dávid fiának pecsétgyürűjére van vésve, esküszöm, hogy, ha tüstént ide nem hozod a chinai herczegasszonyt, hogy őt a chaledani herczeg mellé tegyük s mindakettőt egybehasonlitsuk, semmivé teszlek.“

Dánes engedelmeskedett, s Maimune elkiséré. A királykisasszonyt alva találák gyolcs-ümögben, mely Dábikban szöveték, s nyakán, szélein s a két ujj varrásán arany szegélylyel vala ékesitve, melyen rojtok s aranyczifrázatok függöttek. A prémzeten a következő versek valának bevarrva:

„Gyolcs-köntös a legédesb test körül, prémzettel nyakán, szélén és ujjain.

Ékesiti a szépnek alakját, s felülmulja fénynyel a nap ragyogását az égnek boltozatján.“

És elvivék az alvó hölgyet, s Kamaralszamán mellé helyezék őt az ágyra, holott is két fényes teleholdhoz hasonlitának, a mint a költő mondja:

„Két alvót láték szemeimmel a téren, kivánom, hogy szemhéjaimat tehetném ágyokul.

„Olyanok, mint két tele hold az égen, mint két nap a déli órában, mint két tele hold az éjnek homályán, mint két jeles zerge, kikben a szépség el osztá magát.“

A mint igy a herczeg és herczegkisasszony egymás mellett fekvének, pör támada a lélek és tündér között szépségök elsőbbsége felett. Eleinte némán és bámultan hasonlitgaták őket egymáshoz mindaketten: végre felszólala Dánes s „ime! nem mondottam“ ugymond „hogy herczegném szebb mint herczeged. Van-e még valami kétséged?“

„Van-e?“ kérdezé Maimune „van ugyan, még pedig igen nagy kétségem. Merő vaknak kell lenned, ha azt nem látod, hogy herczegem jóval felülmulja herczegnédet. Szép, szép a leány, azt én nem tagadom; de ne hirtelenkedjél, hanem nézd meg jobban mindakettőt minden előkedvezés nélkül, s azt fogod tapasztalni, hogy ugy van, mint mondom.“

„Ha még annyi időt töltök is egybevetésökben“ mond Dánes „nem fogok egyebet találni, mint most találok. Látom, a mit már elébb is, a legelső pillanatban láttam; s a folytatott nézés sem fogna nekem egyebet mutatni, mint a mit most látok. De ez engem kellemes Maimune épen nem hátráltat abban, hogy neked engedjek, ha csak ezt kivánod.“ „Nem ugy“ viszonzá Maimune „azt nem engedem, hogy egy ily elkárhozott lélek, mint te vagy, irántam kegyes legyen. Én biróra viszem a dolgot miköztünk, s ha reá nem állasz, ez annyi lesz, mint annak vallomása, hogy én győztem.“

Alig mutatá Dánes, ki minden kedvezésre kész volt Maimune iránt, ebben megegyezését, midőn a tündér lábával dobbanta. Azonnal kinyilék a föld, s egy undok lélek, pupos, félszemű, sánta, hat szarvval a fején s görbe kézzel és lábbal szálla fel belőle. Mihelyt fön vala s a föld utána bezáródék, Maimune lábaihoz veté magát, s fél térden maradva kérdé a kegyest, mit kiván legalázatosabb szolgájától.

„Kelj fel Kaskas,“ ez vala a lélek neve, igy szóla Maimune; „az okon hivtalak, hogy egy perben légy biró, melybe ez átkozott Dánessel elegyedtem. Vesd arra az ágyra szemeidet és mondd meg részrehajlás nélkül, melyik tetszik neked szebbnek, az ifju vagy a szüz?“

Kaskas a legnagyobb megütközéssel és csodával látá a fekvő párt. Minekutána mindakettőt sokáig nézte, hasonlitgatta: nem tudá magát semmikép elhatározni. „Asszonyom“ igy szóla „megcsalnálak téged és magamat meghazudtolnám, ha mondom, hogy egyik szebb mint a másik. Mennél tovább vizsgálom őket, annál bizonyosabbnak látom, hogy mindaketten a szépség legnagyobb fokát birják, s abban itéletem szerint egyiránt osztoznak. Nem találni egyiken is legkisebb hibát vagy fogyatkozást melynél fogva tökéletesbnek mondhatnók a másikat; de ha van mégis valamelyikben ilyen fogyatkozás, nem látok ennek felfedezésére más módot, mint ha egymásután mindakettőt felköltitek, azt vevén fel: hogy a melyik több, melegebb, indulatosb szerelmet s nagyobb elragadtatást mutat a másika szemléletében: annak van kevesebb szépsége.“

Kaskas ezen tanácsa tetszék a két félnek. Maimune bolhává változott s Kamaralszaman nyakára szökvén, oly hatalmasan megcsipte, hogy ez feleszmélt s kezével arra nyult, de – mit sem fogott. Maimune már ekkor visszaugrék, s szokott alakját fölvevé, hogy a másik két lélekkel együtt látatlan tanuja legyen annak, a mi következnék.

A mint a herczeg kezét visszahuzta, a chinai királykisasszony kezére ejté. Felnéz, s mely igen elcsudálkozék, egy ily bámulandó szépségű hölgyet látván maga mellett! Fejét fölemelé s könyökére támasztá, hogy őt könnyebben nézhesse. A herczegasszony viruló kora s hasonlithatatlan szépsége egy pillanat alatt meggyujtá kebelében a tüzet, melyet még eddig nem érze, s a melytől mindeddig oly rettegéssel óvakodék.

A szerelem egyszerre megragadá lelkét a legnagyobb erővel, s meg nem tarthatá magát, hogy fel ne kiáltson: „Mily báj, mily szépség! Oh szivem! Oh lelkem!“ – ezt mondván, homlokát, arczáit s ajakát oly hatalommal és vigyázatlanul csókolá, hogy őt kétségkivül fölébreszti, ha Dánes büvölése által mélyebben nem alszik, mint szokott.

„Hogy hogy, szép kisasszony,“ folytatá a herczeg, „nem ébredsz-e fel Kamaralszamán szerelme jelein? Akárki légy, szeretetedre ő nem méltatlan.“

Most valójában fel akará kelteni, de hirtelen meggondolá magát s „valljon nem ez az“ igy szóla magában „kit atyám a szultán nekem nőül szánt? Roszul tett, hogy elébb nem mutatta. Ugy meg nem bántom őt engedetlenségem s nyilvános ellenmondásom által, s ő mentve van a szégyentől, melyet tőlem veve.“

Kamaralszamán szivesen megbáná hibáját, melyet elkövetett, s most ujra föl akará a hölgyet kelteni, de tartózkodván „talán atyám meglep;“ igy szóla, „minden bizonynyal azért küldé ezt a fiatal szépet ide, hogy megkisértse: valjon valóban oly nagy-e vonakodásom a házasságtól, mint eddig mutatám. Ki tudja, nem ő maga hozta-e hozzám s maga elbujt, hogy előpattanván, a szinlelőt megszégyenitse. Ez a botlás részemről még nagyobb volna az elsőnél. Mindenesetre meg kell elégednem ezen gyürüvel, hogy mégis emlékét birjam ime szépségnek.“

Ez egy igen szép gyürű vala, s bevésve rajta a következő versek:

„Ne véld, hogy elfeledtem az esket, a melyet esküvél. – Szivem izzó tüzön, mióta elhagyál.“

Ezt a gyürűt hirtelen levonta a herczegné ujjáról, s helyette a magáét adá fel. Erre befordult, s rövid idő mulva elaludt a lélek varázsa által még mélyebben, mint előbb.

Mihelyt Kamaralszamán elalvék, Dánes is szinte bolhává változott, s elugorván megcsipte a herczegasszonyt ajka alatt. A szép fölébred, fölemelkedik, s a mint szemeit megnyitja, nem kevéssé csodálkozik el, magát férfi mellett fekünni látván. De a csudálás hamar bámulattá, s a bámulat hamar a legelevenebb örömmé változott, a mint a szép alaku ifjat jobban szemre vevé.

„S te vagy-e“ rebegé „kit atyám a király nekem férjeműl szánt? – Bizony sajnálom, hogy elébb nem tudtam; különben sem őt haragra irántam nem inditom, sem magamat eddig oly férj társasága nélkül nem hagyom, kit egész szivemből kell szeretnem. Kelj fel! nem illik vőlegényhez a lakodalmi éjen oly sokat alunni.“

Igy szólván, kézen ragadá a herczeget s oly erősen rázá, hogy fel kell vala ébrednie, ha szint ezen pillanatban Maimune még mélyebb álomba nem meríti. A herczegasszony ismétlé a keltést, de nem boldogulván, „ej“ ugymond „mi bajod van neked? Talán egy irigyem büvölt meg s küldé reád ezt a lerázhatatlan álmot épen most, most midőn elevenebbnek kellene lenned mint valaha?“

Most kezét fogá s a mint szerelmes csókjaival hinté, észrevette a gyürüt ujjain. Mindjárt első tekintettel oly igen hasonlónak találá sajátjához, hogy a cserén épen nem kételkedheték, idegen gyürűt lepvén meg magánál. Nem foghatá meg, mikép mehetett véghez a csere: de semmi kétsége nem volt, hogy ez eljegyzésök és egybekelésöknek csalhatatlan jele. Fáradtan a sok hasztalan költésben, s hiedelme szerint bizonyos lévén benne, hogy többé el nem válnak: „Mivel“ ugymond „ez uttal nem birlak felkelteni, nem akarom álmodat megzavarni. Holnapig Isten hozzád.“

Ezzel egy csókot nyomván arczájára, lefeküdt ismét, s nemsokára el is aludt.

Mihelyt Maimune a nélkül, hogy a chinai herczegasszonyt felkeltse, szólhatott: „Nos te elkárhozott“ igy szóla Dáneshez „hiszed-e már, hogy herczegnéd nem oly szép mint herczegem? – Menj, elengedem a fogadást, melylyel tartoznál; de máskor hidd, a mit mondok.“ Kaskashoz fordula ezután s „a mi téged illet“ ugymond „köszönöm tanácsodat. Vigyétek ketten a herczegnét saját ágyába vissza, a merre Dánes vezetni fog.“

Dánes és Kaskas teljesiték Maimune parancsát, s ez ismét alá szálla a kútba.

A mint reggel Kamaralszamán herczeg fölébredett, legelső dolga az volt, hogy körültekintsen, itt van-e még a szép kisasszony, kit éjjel oldalánál láta. Nem találván többé, igy szóla magában: „Tudtam én, hogy atyám a szultán meg akar vala lepni; ugyan jó, hogy magam megtartóztatám.“

Erre fölkelté rabját, behivá sebten, s felöltözködék a nélkül, hogy valamit szólana a tárgyban. A rab behozá a mosdót s a vizet, s minekutána a herczeg imádságait is végzé, vőn egy könyvet s egy ideig nyugton olvasgata.

Szokott mozgása után behivá rabját s igy szóla hozzá: „Jer, és ne hazudj! mondd meg nekem, mikép jött be a kisasszony, ki az éjjel nálam feküdt, s ki hozta őt hozzám?“

„Uram“ felele a cseléd „micsoda kisasszonyról beszélsz?“

„Arról“ monda a herczeg „ki az éjjel ide jött vagy ide hozták, s nálam hált.“

„Akár megesküdjem herczeg! de nem tudok semmit a dologban. Hogy-hogy jöhetett volna valaki hozzád, holott én ajtód előtt fekszem?“

„Hazudsz gazember“ viszonza a herczeg „s te is egyetértesz velök, hogy engem még jobban kinozzatok, megöljetek.“

Evvel ugy csapá arczul, hogy a rab lerogyott, s minekutána itt lábával megtaposta, hóna alá köte egy kötelet, s a kutba eresztvén, be-bemártá fejét a vizbe. „Bele fojtalak“ ugymond „ha ki nem vallod tüstént, ki az, a kisasszony, és ki hozta őt hozzám?“

A rabszolga ezen nagy szükségben, félig kivül félig ben a vizben, gondolá magában: minden bizonynyal a herczeg megbódult bujában, lehetetlen máskép mint hazugság által menekednem. „Herczeg“ igy kiálta fel könyörgő hangon, „ne ölj meg kérlek, megmondom inkább, mikép van a dolog.“

Erre a herczeg felvoná s akará, hogy szóljon. A rab pedig leoldván kötelét, igy szóla reszketve: „Uram, hiszen igy lehetetlen, hogy tegyem a mit kivánsz; engedj csak annyi időt, mig ruhát váltok.“ „Legyen“ monda a herczeg „de ne késsél, és semmit el ne titkolj.“

A rab kiment, rá csuká a herczegre az ajtót, s ugy a mint volt, a palotába szaladt.

A király épen nagyvezérével mulatta magát, s panaszlá neki azon nyugtalan éjt, melyet fiának engedetlensége s bünös ellenkezése miatt tölte; a miniszter pedig vigasztalá őt, elébe terjesztvén, hogy a herczeg most maga alkalmat nyujta, melynél fogva a kötelességre visszavezettessék. „Felséged nem fogja megbánni“ igy szólott, „hogy őt berekeszteté. S ha felségednek annyi türelme fog lenni, hogy őt egy darab ideig zárva hagyja, bizonyossá teszem a felől, hogy ez a fiatalkori hevesség elrepül, s ő magát végre mindennek alája veti, a mit felséged tőle kivánni fog.“

A nagyvezér épen elvégzé ezen beszédet, midőn a szolga belépett, s a felség előtt megállván: „Uram“ ugymond „igen sajnálom, hogy oly tudósitásnak vagyok meghozója, melyet felséged nagy kedvetlenség nélkül nem hallhat. A mit a herczeg valamely kisasszonyról beszél, a ki az éjjel nála hált, s az az állapot, a melybe engem, valamint itt látja felséged, az elébb tőn, elég bizonysága annak, hogy a herczeg többé nincs eszén.“

Erre elbeszélé mind azt, a mit a herczeg monda, s mikép kegyetlenkedett rajta, mind oly renddel és kifejezésekkel, melyek a dolgot hihetővé tevék.

A király, ki ezen uj tárgyát a fájdalomnak épen nem várta, igy szóla az első miniszterhez: „Mily felette boszus történet ez ismét, s mily messze eltávozik ez azon jó reménytől, melylyel az imént is kecsegtetél. Menj haladék nélkül, lásd és vizsgáld meg magad, miben áll a dolog, és hozz nekem hirt.“

A nagyvezér azonnal engedett; s a mint a herczeg teremébe lépe, ezt igen nyugodtan egy könyv mellett ülve és olvasva találá. Köszönt, s a herczeg mellé leülvén: „Átkozott legyen“ ugymond „azon rabszolgád, ki a királyhoz, édes atyádhoz jöve és őt ujságával ugy megijeszté.“

„Micsoda ujság ijesztheté meg atyámat?“ monda a herczeg „nekem sokkal több okom van cselédem ellen panaszkodnom.“

„Isten mentsen is meg, kegyes herczeg“ válaszolá a vezér, „hogy az való legyen, a mit mondott. Ezen jó állapot, melyben látlak, s kérem az Istent, tovább is tartson meg, eléggé kimutatja nekem, hogy a dologban semmi sincs.“

„Talán“ igy szóla a herczeg „nem eléggé jól fejtette ki magát. Minthogy már itt vagy, igen szeretem, hogy egy oly férfiutól kérdezhetem meg, a kinek kell valamit tudni a dologból: hol az a kisasszony, a ki a mult éjjel nálam volt?“

Ezen kérdésre a vezér hátrahökken. „Herczeg“ ugymond „meg ne ütközzél csudálkozásomon a tett kérdés felett. Hogy is lehetne az, hogy ide, nem mondom asszony, de akármely ember is éjszakának idején bejöhessen, holott a bejárás egyedül az ajtón s rabszolgádon keresztül eshetik meg? Fontold meg ezt, kérlek, s minden bizonynyal ugy fogod találni, hogy valamely igen eleven álmod lehetett, mely ezen benyomást hagyta maga után.“

„E kitéréssel épen nem leszek megelégitve,“ szóla fennebb hangon a herczeg „s akarom tudni, hová lett azon hölgy; különben is oly helyett szólunk, a hol én magamnak engedelmeskedést tudok szerezni.“

Ezen szónál a vezér véghetetlen zavarodásba jöve, s azon kezde töprenkedni, mikép szabadulhasson innen jó szerrel. Lágyan kezde bánni, s a legalázatosabb, legóvakodóbb kifejezésekkel kérdé a herczeget, „látta-e, önnön szemeivel látta-e a kisasszonyt?“

„Igen, igen; önnön szemeimmel láttam“ felele a herczeg „s láttam azt is, hogy megkísértésemre küldöttétek hozzám, mondhatom, igen jól játszotta szerepét, melyre oktattátok; mert nem szóla egy szót is, alvást tettetvén; s elment, mihely elaluvám. Kétségkivül tudod ezt mind s nem fogta a lány elmulasztani, hogy kegyedet hiven tudósitsa.“

„Herczeg,“ monda a nagyvezér, „esküszöm neked, hogy abból, a mit itt most hallok, egy szó sem való. Sem én, sem atyád a király azon kisasszonyt, kiről szólasz, hozzád nem küldöttük, sőt ilyesmi eszünkben sem forgott. Engedd, még egyszer azt mondanom, hogy ezen kisasszonyt csak álomban láttad.“

„Tehát te is gunyolni jősz,“ monda haraggal a herczeg, „s szemembe vallani, hogy álom az, a mit én beszélek?“ Ezzel szakállánál kapta, s addig döngette öklével, mig keze ki nem fáradt.

Szegény nagyvezér csak türte a boszus Kamaralszamán csapásait. „Megjártam én is szinte, mint a szolga“ gondolá magában; „még jó, ha oly szerencsével kimenekszem, mint ő, ezen nagy veszélyből.“ S közepette az ütlegeknek, melyekkel a herczeg megraká, felfelkiálta: „Ah herczeg! könyörgök, csak egy pillanatig hallgass meg.“ A herczeg kifáradván végre a verésben, szót engede.

„Megvallom uram,“ igy szóla a nagyvezér, tettetve „hogy valami van a te gyanitásodban. De hiszen nem titok előtted, hogy a miniszter kénytelen urának s királyának parancsát teljesiteni. Ha oly jó lészsz és eleresztesz: én tüstént hozzá megyek, s megviszem neki, a miket parancsolsz.“

„Legyen,“ felele a herczeg, „menj és mondd meg, hogy azt a kisasszonyt, kit hoza vagy külde, el akarom venni; siess és hozz hirt.“

A nagyvezér mélyen meghajtá magát elmentében, s addig nem hitte magát bátorságban, mig a toronyból ki nem ért s az ajtót a herczegre nem zárta.

Schachszamán előtt oly leverve jelent meg a nagyvezér, hogy az előre is aggódni kezde.

„Nos, hát mikép találtad fiamat?“ kérdi a fejedelem. „Uram“ monda a miniszter, „a mit a cseléd beszélt nagyon is való.“ Erre elmondá, mit szóla a herczeggel, mikép jöve ez haragba, mihelyt azt meré emliteni, hogy lehetetlen, hogy a kisasszony, kiről szól, nála hált volna; minő megkinoztatást szenvedett ezután, s micsoda csinnal élt, hogy körmei közül kimenekedjék.

Schachszamán, kit a hir annál inkább sujtott, minthogy fiát szivesen szerette, önmaga akará a dolog mibenlétét látni, s elmene fiához, vivén a nagyvezért magával.

„Kamaralszamán herczeg, édes atyát a királyt a legnagyobb tisztelettel fogadá rekeszében. A király leült, s maga mellé ültetvén a herczeget, többféléről kérdést tőn elébe, melyekre a herczeg józanon és okosan válaszolt. A szultán rá tekinte a nagyvezérre, mintha mondaná: nem látja, hogy fia eszét vesztette volna el, s talán maga a nagyvezér veszté el a magáét.

Végre a király a kisasszonyra forditá a beszédet, s „ugyan fiam“ igy szóla „beszéld el, kérlek, micsoda kisasszony lehetett az, a ki az éjjel, mint mondják, nálad hált?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „könyörgök felséged előtt, ne szaporitsa e részben fájdalmamat, hanem legyen inkább kegyelmes irántam, s adja őt nekem nőűl. Bármely idegen valék mindeddig az asszonyok iránt: ez az ifju szépség annyira megilleté szivemet, hogy nem átalom önkényt megvallani gyengeségemet. Kezeidből őt a legnagyobb köszönettel kész vagyok elfogadni.“

Schachszamán király egészen megrettent fiának ilyes feleletén, mely elébbi józan eszével ellenkezni látszék. „Fiam“ ugymond „te itt olyasmit mondasz, a mi engem a legnagyobb csodába ejt, melyből csak alig birok magamhoz térni. Esküszöm koronámra, mely egykor rólam reád fog szállani, hogy semmit sem tudok a kisasszonyról, melyet emlitesz. Ha csakugyan volt nálad valaki, nekem legalább nincs részem a dologban. De hogyan is juthatott volna hirem nélkül ebbe a toronyba? Mert akármit monda is elébb a nagyvezér, azt csak enyhitésedre mondá. Hidd el fiam, hogy álmodtál; szedd össze magad kérlek, és légy eszeden.“

„Atyám!“ felele a herczeg „méltatlan volnék örökre felséged jóvoltára irántam, ha nem hinnék azon erősitésnek, melyet nekem adni méltóztatol. De esdem felséged előtt, legyen annyi türelme engem kihallgatni, s azután itélni, valljon az, a mit mondani szerencsés leszek, csak álom-e?“

Ekkor elbeszélé a herczeg édes atyjának a szultánnak mind azt, a mik felébredte után történtek körülményesen; lelkesedéssel festé a hölgynek szépségét és kecseit, kit oldala mellett talála; a szerelmet, melyre a legelső pillantattal iránta gyuladt; s hasztalan igyekezeteit, hogy őt felébreszsze. Sőt azt sem hallgatá el, a miért magát ujra álomnak ereszté, minekutána gyürüjét a szép ösmeretlenével elcserélte. Ekkor levoná ujjáról a gyürüt, s általadván azt a szultánnak, „az enyimet“ ugymond „ösmerni fogja felséged, látta azt több izben ujjamon. E szerint meg lesz, ugy tartom, győződve felséged, hogy én épen nem vagyok eszemen kivül, a mint ezt felségeddel el akarák vala hitetni.“

A király oly tisztán átlátta azoknak valóságát, melyeket az előtte beszélt, hogy nem tudott reá semmit is szólani; sőt annyira elfogá a csodálkozás, hogy egy ideig ott ült, egy szót sem ejthetvén.

A herczeg használá ezen pillanatot, s „Uram“ ugymond, „a szenvedély, melyet ezen kecses lény iránt érzek, kinek imádott képét mélyen szivemben hordozom, már ugy elfogott, hogy erőm nincs többé az ellenhatásra. Szánj meg engem, atyám, s add meg nekem örömét birásának.“

„A szerint, a mit hallok“ ez lőn a király válasza „s ezen gyürünek látása után, nincs többé kétségem édes gyermekem, hogy szenvedélyed való, s hogy láttad a hölgyet, ki azt gerjeszté. Adná az ég, hogy én őt ismerném; még ma betölteném kivánságodat s a legboldogabb atya volnék országomban. De hol keressem? Hogy, és minemű utakon jött be hozzád tudtom és hirem nélkül? Mi birhatta reá, hogy nálad fekügyék csupán azért, hogy veled szépségét láttassa, szerelmet gyulaszszon szivedben, mig ő aludt, s ismét eltünjék, midőn elaludtál? – Nem értem ezt a kalandot édes gyermekem; s ha meg nem szán bennünket az ég, ugy ez még mindkettőnket a sirba vet.“

Igy szólván, kézen fogá a herczeget, s „jer ugymond“ gyászoljunk közösen; te, mert reménytelen szeretsz; én, mert szenvedni látlak, a nélkül, hogy bajodon segithetnék.“

A király visszavezeté a herczeget a palotába, holott ezt azon való búja, hogy ő ösmeretlent szeret, azonnal ágyba szögzé. A király elzárá magát s vele együtt busult több napig, a nélkül, hogy az ország dolgai felől legkevesebbet is aggódnék.

De első minisztere, – ennek volt egyedül bejárása hozzá – elébe terjeszté egy napon, hogy már az udvar, sőt maga a nép is zugolódni kezd, mivel őt nem látják, s nem tesz igazságot naponkint mint szokott; s hogy ő, a vezér, azon zürzavarról, mely ebből támadhatna, jót nem áll. „Könyörgök“ ugymond, „vegye ezt tekintetbe felséged. Jól tudom ugyan, hogy felséged jelenléte a herczeg fájdalmát, s az ő jelenvolta a felséged keservét enyhiti: de tanácsos arra is ügyelni, hogy minden el ne veszszen. Engedje felséged, hogy azt ajánljam: vitesse a herczeget a kisszigeti palotába a révpart megett, s adjon hetenkint kétszer meghallgatást. Azalatt, mig ebben eltávozik felséged, s a hely gyönyörüsége, a fris levegő és bájos kilátás türhetővé fogják a herczeg előtt tenni a rövid elválást.

A király Schachszamán, helybenhagyá ezt az ajánlatot, s mihelyt ama kastély, melyet régóta meg nem látogatott, elfogadásokra elkészült, a herczeggel együtt átköltözött, s itt is csak azért távozék el tőle, hogy a kért meghallgatást pontosan megtartsa. Különben fia ágyánál mulata szüntelen, hol őt vigasztalván, hol vele keseregvén.